Quantcast
Channel: Gigi olvasmányai
Viewing all 191 articles
Browse latest View live

Kelley Armstrong: Wild Justice (Vad igazság)

$
0
0
Hogy akadtam rá: Kelley Armstrong rajongó vagyok.

Sorozat: A Nadia Stafford 3. része.

Úgy általában az egészről: Nadia Stafford, a furcsa erkölcsi kódexszel rendelkező bérgyilkos/ex-rendőr ismét visszatér, most egy feleségét verő gazdag embert kéne megölnie, és ki is érdemelné meg jobban a halált, mint egy olyan ember, aki kikerüli a törvényt és ártatlan életeket veszélyeztet. Ám a munka balul sül el, és mielőtt Nadia észbe kapna, a feleséget holtan találják, és annak kislánya pedig életveszélyes lőtt sérüléssel kerül kórházba. Nadia úgy érzi, hogy cserbenhagyta őket, ez pedig újra előhozza a régi emlékeit Amy megerőszakolásával és gyilkosságával kapcsolatban. Amy, a saját unokatestvére, aki mellette halt meg, mikor elrabolták mindkettejüket gyerekkorukban, a gyilkosa pedig azóta is szabadlábon van. Hogy Nadia végre megbosszulja az unokatestvére halálát és tovább léphessen, Jack, a bérgyilkos mentora, kinyomozta, hogy hol lakik a tettes, de semmi sem olyan egyszerű, mint aminek látszik, és Nadiának élete legnehezebb ügyét kell megoldania, ha rá akar jönni, mi is történt igazából azon a végzetes napon.

Mikor Armstrong bejelentette, hogy végre befejezi a Nadia Stafford sorozatot, el se mertem hinni. Bár Armstrong fővonala inkább fantasy, és az én ízlésköröm is abba az irányba tolódik, Nadia Stafford és a nyomozó bérgyilkosok világa már az első két résszel magával ragadott, hiszen ez is igazi Armstrongos regény, ráadásul anti-hősökkel, ami nálam nagy bónusz. Bár az első két kötet önállóan is megállt volna, mert egy-egy ügy megoldása volt a főtéma, mégis a karakterek úgy hozzám nőttek, hogy tudni akartam, mi lesz velük, és a 2. rész sajnos iszonyatos függővéggel zárult. Öt év után viszont végre itt a befejező rész, és ennyi várakozás után is simán felül múlta az elvárásaimat, és méltó befejezése Nadia történetének.

Az ügy most nem olyan csavaros, mint az első két részben, részben azért, hiszen már ismerjük Nadia oldalát és emlékeit róla, de még így is tartogat meglepetéseket, és sosem lehet unatkozni, mert Armstrong pörgős akcióval tálalja mindezt. A tőle már megszokott izgalom-humor-romantika koktél ez a könyv is, és sikerül szépen egyensúlyoznia a három összetevő között, hogy egyik se lógjon ki és tegye hihetetlenné vagy nevetségessé a könyvet.

„Ahogy befordultam az utolsó sarkon a faház felé, még egy felfegyverkezett gyilkossal találtam magam szembe, akinek a küldetése az volt, hogy kinyomozza, merre vagyok.
– Szia – mondtam Jacknek. – Aggódtál, hogy egy bérgyilkos megtámadott az erdőben?
A szemét forgatta, majd a faház felé bökött az állával.
– Emma süt. Nem sokára kész.
– Remek, de azt javaslom, hogy a fahéjas tekercsedet elvitelre kérd. Nem kéne azt a fickót vérezve az erdőben hagynom.
– Fickót?
– A bérgyilkost.
Jack rám meredt.
– Komolyan mondod?
– És a zoknim is kéne vissza. – A csupasz lábamra mutattam. – Csak remélem, nem rág bele lyukat.”

Habár humor is akad a könyvben, mégis ez a rész sokkal komolyabbra és személyesebbre sikerült, mint az eddigiek. Nadiának szembe kell néznie azzal, hogy mi van, ha rosszul emlékszik Amy gyilkosságára és le kell küzdenie a rémálmait, kétségeit, félelmeit és a bűntudatát, hogy 13 éves korában nem mentette meg az unokatestvérét. Ezeket a részeket Armstrong nem pusztán drámai kellékként használja a kemény főhősnője szenvedéseként, mint oly sok ilyesféle könyvben látható, hanem tényleg érzéssel ír róla, és őszintén bevallom, ugyanolyan nehezen esett olvasnom a sorokat, mint Nadiának az Amy gyilkosságáról szóló papírokat. De nem csak Nadiának kell leküzdenie a démonait, végre megismerhetjük Jack múltját, hogyan lett az, aki és a rajongói végre örülhetnek, hogy többet megtudhatnak a rejtélyes bérgyilkosról. Ők ketten Nadiával nem csak remek párost alkotnak a munkában, de egymásnak segítenek átvészelni a legnehezebb időket az életben, és annyira jó volt erről olvasni.

„Nem vagyok pszichiáter. Sosem jártam egynél se. Párat lelőttem. De az nem hiszem, hogy számít.”

A romantika részét imádtam a könyvnek, és csakúgy, mint Armstrong ifjúsági könyveiben, itt is szerelmi háromszög van, de mégsem erőltetett, hanem hihető és igazi. Nadiának fel kell dolgoznia a Quinnel való kapcsolatának jelentőségét, és rá kell jönnie, hogy ki kell törnie a nőkre ráerőltetett társadalmi elvárásoktól. És bevallom, felfrissítően hatott rám, hogy végre egy női főszereplő jutalma nem a gyerek, nem a házasság, hanem szimplán a szerelem és a boldogság, és hogy a boldogság minden embernek mást takar és ez így van jól.

Mivel a főtéma a nemi erőszak a könyvben, enyhén Különleges ügyosztály hangulatot teremtett, és bár nem mélyedt bele, nem akart erőltetetten prédikálni, mégis sok témát felvetett: a házasságon belüli erőszakot, a mai kor hozzáállását a nemi erőszakhoz (az áldozat hibáztatását), az elhunyt áldozatok személyiségi jogainak kérdését, és a nők elleni bűncselekmények aggasztó számát.

Ez a kötet tökéletes befejezése egy bérgyilkosos krimi sorozatnak, és csak örülni tudok, hogy Armstrong talált időt rá, hogy megírja a többi könyve mellett. A Nadia Stafford fanoknak biztosan nem okoz csalódást, hiába kellett rá ennyit várni.

Kedvenc karakter: Nadia, Jack

Ami kifejezetten tetszett: a téma, a romantika

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Plume

Kiadás dátuma: 2013. november 26.

Oldalszám: 400 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, karácsonyi ajándék édesanyámtól

Julianna Baggott: Burn (Perzselés)

$
0
0
Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Tiszták trilógia 3. része.

Úgy általában az egészről: Pressia, Bradwell, El Capitan és Helmud eljutottak a többi túlélőhöz, de a repülőgépük romokban hever. A különös kis, elzárt csoport bár életben van, ezt szörnyű módszerekkel érték el, többek között klónozással és néha félresikerült mutációkkal, vezetőjük pedig a Hetek egyike, aki csak valamiért cserébe fog nekik segíteni, hogy visszajuthassanak a Kupolához, hogy visszavihessék a mindenkit megmentő szérumot. Bár Pressia és Bradwell nézeteltérése miatt az sem biztos, hogy mi lesz a tervük, ha visszaérnek.

Partridge eközben küszködik azzal, hogy igazából átvegye a hatalmat a Kupolán belül. Hiába szeretné elmondani az igazságot a népnek, Foresteed, a hatalom egykori várományosa és annak tanácsadói politikai tanácsokkal látják el Partridge-t, miszerint szépen lassan kell megváltoztatni a benti életet. Ehhez az is hozzátartozik, hogy titokban kell tartania Lydát és a születendő gyermekét, és Iralene-t kell maga mellett tartania, a lányt, akit az apja neki szánt. Ám Partridge nem bírja a nyomást, a hazugságokat és a bűntudatot, és elmondja az igazat, szembesítve ezzel a Kupola lakóit a szörnyű tettükkel, hogy mind halálra ítélték a Robbanásokkor a kint maradtakat. A fiú azt hiszi, ezzel jót tett, de a tömegek nem tudnak ezzel megbirkózni és sorban ölik meg magukat. Partridge még inkább a politikai manőverezések és apja terveinek fogságában érzi magát, miközben rábukkan az apja titkos irodájára, ahol az apja hátrahagyott üzenetei tovább manipulálják és kínozzák érzelmileg, és rájön a legnagyobb titokra: A sors fintoraként a felsőbbrendű faj nem a Tiszták, hanem a nyomorultak, akik a Kupolán kívül élnek.

Bár mindegyik előző részt is imádtam ebből a sorozatból, azt kell, hogy mondjam, ez az a rész, ami a legjobban hatással volt rám, és egyszerűen imádom. A második rész számomra egy bár kegyetlen történet hatását keltette, mégis találtam benne meseelemeket, és ezért is hittem, hogy a szereplőink küzdelme egy izgalmas, érzelmes, talán keserédes véget ér, de mindenféleképpen valami jól megszokott, sablonos befejezésre számítottam. Erre valami teljesen mást kaptam, és már az első fejezetek rendesen szíven ütöttek, ugyanis, ha eddig azt hittem, hogy a Tiszták sorozat kegyetlen, hát tévedtem.

„Nincs győzelem. Csakis veszteség.”

Ez a történet inkább egy tragédia, mint bármi más, bár azért a végén talán akad egy kis reménysugár, mégis az egész kötet nem szól másról, minthogy a főhőseink lehetetlen helyzetekben ragadtak és szenvednek. Hiába próbálják megváltoztatni a világot, hiába találnak igaz szeretetet a romokba döntött világban, hiába próbálják helyrehozni a saját és mások hibáit… egy régen elkezdődött katasztrófa hálójában ragadtak és a szüleik döntésének bábjai. A Burn egyértelműen nem kedves könyv, és csak akkor javasolt az olvasása, ha épp valami reménytelen, sötét történetet szeretne az ember.

És éppen a hangulat miatt a cselekmény nem pörgős, hanem lassú folyású, a szérum felhasználása, a forradalom, a háború elkerülése a háttérbe szorulnak és a karakterek drámája kerül előtérbe. Így azok vannak előnyben, akiket a karakterek lelkivilága érdekelt. Baggott inkább fókuszál az emberi katasztrófákra, arra hogy hogyan törnek meg az emberek a globális pusztítás közben, de ettől még ugyanannyira lehangoló és szívfacsaró lesz a történet, hiába nem látjuk, hogy pontosan mi lesz a világ sorsa, mert valahol nem a világ számít összességében, hiszen az is emberek sorsából tevődik össze.

„Hogyan jutottak ide – mindketten újonnan megtörten, úgy, ahogyan sosem gondolták volna?”

A karakterek egyik fő problémája, hogy mind visszavágynak a múltba, mivel annyira lehetetlen helyzetben élnek. Mindannyiukat kísérti a keserű „mi lett volna ha” kérdés: Pressiát a Bradwellel történtek szeretné meg nem történté tenni, hiszen mióta a második rész végén megmentette az életét, a fiú neheztel rá, és Pressia a régi életét is vissza szeretné kapni, amikor még a „nagyapjával” élt. Partrige pedig szeretne ismét gyerek lenni, hogy újrakezdhessen mindent, míg Bradwell szeretne a szüleivel együtt meghalni. Ez mutatja be, hogy mennyire is félnek a jövőjüktől a szereplők, ha inkább az ismert szenvedést választanák, mint ami rájuk vár.

„Meghalni születtünk, Pressia. Nem számított senki arra, hogy túléljük ezt. Szóval az életem csak egy hiba, véletlenül jutott ki nekem. Nem a sajátom. Csak kölcsönkaptam.”

A másik fő téma a bűntudat, hogy hogyan próbálnak ezzel szembenézni az emberek: Pressiát a Bradwellel történtek kínozzák, Partridge azt próbálja feldolgozni, hogy megölte a saját apját, akit egyszerre szeretett és gyűlölt, és ehhez hozzácsapódik még az öngyilkosságok miatti bűntudat is, és hogy Iralene-nel kell kapcsolatot tettetnie. Talán épp ezért is olyan könnyű érzelmileg manipulálni Partridge-ot az egész kötetben, mert a bűntudat súlya alatt szépen lassan megroppan, ezért is lesz sokkal ellenszenvesebb, passzívabb karakter. Azt hiszi, megérdemel bármiféle rossz sorsot, hiszen annyi rosszat tett, és Partridge és a Kupola szálán vetődik fel a kérdés arról, hogy vajon miért is könnyebb az áldozatokat hibáztatni, mint beismerni a hibákat. El Capitan pedig ebben a részben teljesen megváltozott Pressia miatt, és a bűntudata az anyja és az áldozatai halála miatt utoléri, és ezzel is meg kell küzdenie. És persze a Kupola lakóit is érinti a bűntudat, hiszen mindannyian hagytak kint valakit meghalni, néha a saját családjukat, és nem egyszer a saját önzőségük hajtotta őket.

És ezért is a másik fő téma az illúziók, és hogy mennyire könnyű magunknak hazudni védekező mechanizmusként. Pressia mikor végre rájön, milyen is a Kupola igazából, rájön, hogy az is maga is csak egy illúzió a régi világ szép ideáiba burkolt kegyetlen uralom, ahol a lakók szemet hunynak a rossz dolgok felett, hogy túléljenek. Partridge abban az illúzióban él, hogy mindenért az apja a hibás, a Hetek másik tagja is Willuxra hárít mindent, az anyák csoportja is egy saját illúzión keresztül nézik a világot, Iralene is inkább az illúziókat választja a valóság helyett és Willux is hologramokkal pótolta a családját. Mindegy hogy az adott szereplők jók vagy gonoszak (bár ez igazán nem ilyen egyszerűen elhatárolható a könyvben), mindenki valamikor önámításba menekült. És a kérdés felmerül, hogy vajon ettől jutottak-e oda, ahol kilyukadnak, vagy ez csak egy eszköz, hogy elviseljék a fájdalmukat? Baggott erre nem igazán válaszol, de egy leheletnyivel jobb sorsa lesz azoknak, akik szembenéznek a bűntudattal és elfogadják a valóságot a történet végén.

„– Az embereknek tündérmesét adtak elő – mondja Foresteed. – Vágynak a boldogan éltek, amíg meg nem haltak befejezésre. Vágynak valamire, amitől úgy tűnik, hogy minden vissza fog térni a rendes kerékvágásba… még ha ez nem is igaz.”

Ezeken kívül minden karakternek megvan a maga problémája, amivel megküzd. Pressia, ahogy eddig is, a jóság és remény megtestesítője, bár ez egy kis naivsággal is társul, mégis ezért még szomorúbb voltam az ő szenvedését látni. Pressia a történet közben egy kicsit még jobban felnő, még jobban önállóbb lesz (ezt egy kicsit segítette a tény, hogy a Bradwellel való kapcsolatuk nem igazán volt előtérben). Partridge egész végig az apja árnyékával küzd, ami még mindig, hanem még jobban bonyolult, mint eddig, és közben sorra látja a hasonlóságot saját maga és az apja között, és meg kell küzdenie a hatalommal és annak velejáróival, és ő is keresi az igazi önmagát, mert elveszik a tömeg miatt magára rakott álca hazugságaiban. El Capitan a régi bűneiért vezekel, miközben a Pressia iránti viszonzatlan érzéseivel küzd, és azzal, hogy elfogadja az életét Helmuddal és ne gyűlölje önmagát. Lyda, csakúgy mint eddig a vad szabadság és önállóság jelképe, és igazából az ő nézőpontjaiban nem is nagyon halad előre a cselekmény, csak a bezártsággal való harcát láthatjuk.

A könyvben van romantika, de nem ez áll a központban, hanem kiegészíti a karakterek küzdelmeit, ugyanis egyik kapcsolat sem felhőtlen, főleg azért, mert a szereplők saját magukkal is hadban állnak. Bár mindkét szálon szerelmi háromszög van, egy-egy viszonzatlan szerelemmel, mégsem éreztem soknak. A Pressia és El Capitan közötti érzelmek pedig a személyes kedvenceim, bármilyen fájdalmas is volt olvasni a soraikat.

A regényben persze előkerül még a szokásos kérdés, hogy mire képesek az emberek a túlélésért, és hogy a háborúban a két fél között talán nincs is akkora különbség. Ezt azzal is érzékelteti Baggott, hogy Bradwell és Willux, a két vezető személyiség is hasonló döntést hoztak, és hogy a halál és a veszteség ugyanúgy érinti a két oldalt, és a végén egy nagyszerű képpel erősíti ezt a hasonlóságot. Ami már csak azért is ironikus, mert maguk a szereplők nem látják, mennyire is egyformák, de a záró jelenet egyértelműen az olvasó elé állítja.

A Burn tökéletes befejezése egy kegyetlen történetnek arról, hogy milyen egy embertelen helyzetben élni, milyen reménykedni és szerelembe esni, miközben a világ darabjaira hullik. Noha lehet, hogy a kötet vége nyitottnak, hiszen Baggott felvet pár kérdést, hogy az olvasó a fejében továbbgondolja a történetet, én mégis úgy érzem, hogy Pressiáék életében ennek a fejezetnek vége, és tökéletes volt a lezárás.




Kedvenc karakter: Pressia, El Capitan, Lyda

Ami kifejezetten tetszett: a reménytelen hangulat, A VÉGE, a romantika

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Grand Central Publishing

Kiadás dátuma: 2014. február 4.

Oldalszám:432 oldal

Honnan: saját, e-book

David Almond: Csókás nyár

$
0
0
Hogy akadtam rá: Keresgéltem a Pongrácos megjelenések között.

Úgy általában az egészről: A tizennégy éves Liam számára a nyár ugyanúgy kezdődik, mint a többi, mégis az élete fenekestül fel fog fordulni, amikor a barátjával az erdőben egy kisbabát találnak. Bár csak egy izgalmas kalandnak tűnik, amivel bekerülnek a híradóba, mégis ez az a pillanat, ami az egész sorsát megváltoztatja.

Igazság szerint valami könnyed könyvre vágytam, hiszen mostanában sorra lélekfacsaró, depresszív regényeket fogtam ki, és gondoltam, a hangulatomon segíthet egy Pongrácos ifjúsági könyv. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Olvastam már David Almondtól, de az mégis csak egy képes mesekönyv volt, és úgy látszik, hiába volt annak is komor, szomorkás hangulata, nem számítottam rá, hogy ez a regény ennyire összetett és ennyire elgondolkoztat.

Ez a könyv egy kicsit olyan, mint egy délibáb, és nem csak mert egy tikkasztó nyáron játszódik: egy történet ez, ami ifjúsági egy egyszerű felnövésről szóló ifjúsági könyvnek tűnik elsőre, de közben sokkal többet rejteget. Egyszerre egy mese arról, milyen felnőni, milyen magunk mögött hagyni a gyermeki képzelet és ártatlanság világát, milyen eltávolodni a barátoktól, és egyszerre szól az emberekben lakozó gonoszról.

Bár a történet arról a nyárról szól, amikor Liam maga mögött hagyja a gyerekkorát, a főtéma mégis az erőszak és hogy mit jelent a gonoszság. Az eseményeket végig körbelengi az iraki háború és a tovaszálló katonai repülőgépek, ami eleinte olyan távolinak hat, és csak Liam erőszakos gondolatai és a régi barátja, Nattras, a szociopata viselkedésével az, ami az erőszak témáját nyújtja.

Utána pedig azt mutatja be, mindegy milyen távol van tőlünk háború, attól az még létezik. Ha szemet hunyunk felette, az attól még ugyanúgy megtörténik a világ minden részén, és hiába tagadjuk az emberi kegyetlenség létezését, az mindenkiben ott rejtőzik valamilyen szinten. A másik főtéma pedig a gyerekek által elkövetett erőszak: Nattras értelmetlen erőszakosságát és vérre való vágyakozását állítja szembe a gyerekkatonasággal, és hogy hogyan agymosnak fiatalokat gyilkolásra. Ezzel mutatja be, hogy nem minden gyerek ártatlan, van, hogy ez külső hatások miatt következik be, vagy eleve nem annak születik.

Ezt egy rettenetesen jó hasonlattal is ábrázolja, mégpedig a könyv címében is szereplő csókával. Liamet és barátját látszólag egy csóka vezeti el a kisbabához, Liam apja pedig ezt azzal magyarázza, hogy az éppen arra járó turistát követte a csóka, hiszen meg lehet szelídíteni ezeket a madarakat, ha születésétől fogva neveljük őket. Ehhez hasonlítja azokat a gyerekeket, akiket katonáknak nevelnek, illetve akiknek emberi szörnyetegek viselik gondjukat kiskoruktól, rámutat, hogy a szeretetet és a szeretetre vágyódást beteges célokra is lehet használni.

„Csak háború volt, igazság nem.”

Felveti a kérdést, hogy vajon Isten létezik-e, de nem lesz erőltetett és nem a hit/vallás áll a középpontban, csak a hit vonatkozásában is kérdőre vonja az erőszak létének miértjét. Hogyan engedheti meg Isten a háborúkat, a kegyetlenséget?

Felmerül a kérdés, hogy miért vonzza az embereket az erőszak akár filmekben, akár a művészetben, és hogy mit is jelent a művészet. Bár konkrét választ nem ad rá, de két szereplő műveit láthatjuk: az egyikük a szépet keresi az életben, megható dolgokat alkot, a másik pedig az erőszakos ösztönökre ható alkotásokat állít elő, amik már a gusztustalan határát súrolják, mégis gondolatokat, érzéseket váltanak ki az emberekből.

Ezek mellett, mivel a főhős apja író, a történetek és a fikció is szerepet kapnak. Milyen hatással vannak az emberekre, és hogyan segítenek a képzelt történetek valós igazságokra rátalálni. És hogy még jobban egybeolvassza Almond az alap cselekménnyel, az író apa könyvet kezd el írni arról, vajon kik is a kisbaba valódi szülei és hogyan kerülhetett abba a romos épületbe, ahol találták. Egy kicsit ezzel is bebizonyítja Almond, hogy a kusza életünkben szeretünk könyvekhez fordulni segítségért. Ugyanakkor az emberek történeteit – a híreket például – úgy ábrázolja, mint amik gyakran feledésbe merülnek, és így a könyv másik motívuma az élet és a halál szembeállítása.

Előkerülnek még olyan témák, mint az árvák élete, hogy milyen hatással van rájuk, hogy elhagyták őket, vagy meghaltak a szüleik, az öncsonkítás és a sors/szabad akarat kérdése is.

A Csókás nyár nem egy egyszerű, kedves olvasmány a felnőtté válásról, hanem véres, erőszakos, és felnyitja a szemünket, tágra tárja, míg közli velünk a tanulságát: gonosz márpedig létezik és mindig létezni is fog, nem létezik csak jó oldal.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a téma, a hangulat

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Pongrác

Kiadás dátuma: 2011. (eredeti: 2009. november 10.)

Oldalszám:292 oldal

Honnan: kölcsön

Ez a második olvasott könyvem Lobo várólista csökkentőjére! Haladok!

Laurie Halse Anderson: The Impossible Knife of Memory (A hihetetlenül éles emlékkép)

$
0
0
Hogy akadtam rá: Laurie Halse Anderson rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Hayley Kincaid eddig az úton élt apjával, aki mióta visszatért Irakból nem ugyanaz az ember, mint aki volt. Nem találja a helyét a világban a háború szörnyűségei után, de úgy dönt, hogy a lányának ideje normális életet élnie, ezért visszaköltöznek Hayley szülővárosába. Ám Hayley semmire nem emlékszik a gyerekkorából és utálja az embereket, az új iskolájában pedig borzalmasan teljesít. Az életét pedig nehezíti, hogy az apja képtelen egy állást is megtartani, Hayley régi, részeges mostoha anyja ismét vissza akar térni az életükbe, és még az iskolában egy helyes fiú is megkörnyékezi a lányt.

Laurie Halse Anderson az egyik kedvenc íróm, és noha még nem olvastam az összes könyvét, azt reméltem, hogy ez is olyan szívfacsaró és/vagy elgondolkodtató lesz, mint a Hadd mondjam el… vagy a Jégviráglányok, főleg mert itt a főtémának a poszttraumás stressz zavar volt bereklámozva, noha nem a főhős küszködik vele, hanem egy családtagja. Mégis úgy érzem, meg lehetett ezt volna jobban is írni, hiszen már olvastam olyan könyvet, ahol egy bizonyos komoly problémát külső szemlélő szemszögén át láttuk, és mégis hatásos volt. De valahogy ez a könyv nagyon mellélőtt, mert bármiről is akarna szólni, az üzenet valahol a sorok között ragad, az unalmas cselekmény és az utálatos karakterek mindent maguk alá temetnek.

A főmotívum, ahogy a könyv címe is mutatja az emlékek és az emlékezés. A főhős apja, Andy néha kap nézőpontot, ezek igazán szépek, de csak az őt kísértő emlékeket és rémálmokat látjuk, teljesen kiragadva a történetből, és annyira rövidek, hogy értelmüket vesztik, egyszerűen felesleges kitöltő jelenetek lesznek csak. Pedig Anderson gyönyörű, szinte lírai írásmódja, itt dominál, és annyira imádom, ahogy Anderson ír… Viszont az a kevés szép és nagyon eltalált mondat sem tudta megmenteni számomra ezt a regényt. Andy emlékeivel párhuzamosan szerepet kap Hayley elfeledett gyerekkora is, ugyanis a főhősünk valamiért blokkolja az emlékeit, és ezek törnek lassan a felszínre. Ez lehet, jól hangzik, de szintén a 400 oldalból ez alig pár oldal, és semmi sokkoló vagy érzelmes nincs benne. Az emlékezet témához még egy idősek otthonában élő nő is csatlakozik, aki nem emlékszik arra, hogy meghalt a nővére, és ez felveti a kérdést, hogy vajon melyik a jobb, emlékezni a fájdalomra vagy boldog tudatlanságban élni.

A másik motívum a család, és hogy látszólag lehet mindenkinek tökéletes élete, de igazából, ha jobban odafigyelünk, akkor mindenki küszködik valamivel. Van több szereplőnk, és több problémánk: drogfüggőség, gyógyszerfüggőség, megcsalás, válás és alkoholizmus, de mind annyira felületes, mind annyira háttérbe szorul, hogy igazán nem is kezeli ezeket a témákat Anderson, csak ott lógnak a levegőben. Látjuk a párhuzamokat a szülők és a gyerekek által elkövetett hibák között, látjuk, hogy bár a szülőknek kéne vigyázni a gyerekekre, sokszor a gyerekeknek kell hamar felnőnie és vigyázni a szüleikre, és hogy ez milyen hatással van rájuk. Az élet-halál kérdése, a szülő figura korai elvesztése is felmerül, de… Hiába látom, Anderson mit akarna elmesélni, de ez elveszik a sok negatív dologban.

Az első negatív dolog pedig a regény felépítése: 400 oldalas és az égadta világon nem történik semmi. Szeretem én a sulis történeteket, de kell akkor is bele valami mozgató erő, valami cselekmény, ami hajtja a karakterfejlődést. Na, ez itt nincs. Úgy éreztem, hogy ez egy rémesen hosszú prológus vagy egy összedobott vázlat. Minden történetelem, ami potenciális szál lehetne, össze-vissza van dobálva, és a végén egyik se számít, semmi nem történik velük, és néhány csak 1-2 jelenet erejéig jelenik meg: A főhős iskolai tanulmányainak javulása, azok után, hogy kirendelik mellé segítőnek a helyes fiút, abbamarad, semmit se tanulnak és a főhősnek a rossz jegyekből semmi hátránya nem lesz. A barátai gondjai (Gracie függősége, Chelsea lopása és függősége, Finn rejtélyes múltja, amiből egy darab dolog sem derül ki) egy-két mondat erejéig vannak megemlítve, átsuhan felette a főhős, tesz rájuk, és Anderson se figyel rájuk, és ezzel nem azt éri el, hogy azt mondja, hogy igen, mindig is lesznek problémák az életben, hanem lekicsinyli ezeket, és a romantikát helyezi előtérbe.

Mert igazából ez egy romantikus regény, és ha valaki egy szórakoztató, egy délutános könyvre vágyik, lehet jobban fog neki tetszeni, mint nekem. De sajnos személy szerint nekem a romantika is csak egy újabb összecsapott cselekményelem volt, ugyanis miután hirtelen kitalálja a sztár fiú, aki okos és gyönyörű és minden lány vele flörtöl, hogy ő a főhőssel akar randizni, azt le is rendezi Anderson az első 100 oldalon. Két találkozás után már járni kezdenek, és mivel más nem történik a könyvben, legalább reméltem, hogy a kapcsolatuk valami fejlődésen megy át, vagy aranyos/érdekes lesz olvasni róla, mert az elején még tetszett a humor, ahogy évődtek egymással, de csalódnom kellett. Finn és Hayley is önző, és amikor Hayley bajban van, Finn csak körberöhögi és semmibe veszi, ha olyan kedve van, leribancozza a barátnőjét, sőt még Hayley mellett flörtöl más lányokkal is. A vicc ebben az, hogy Hayley nem haragszik meg ezért Finnre, nem, a hibás az a ribanc…

Mert Hayley ennyire nőgyűlölő. Én értem a negatív hősöket, nem zavar, ha valaki utálja az embereket, ha valaki önző, gyáva vagy bármilyen negatív tulajdonsága van, HA úgy van ábrázolva a könyvben, hogy ezek bizony a karakter hibái. Hayley önző, idegesítő, gyerekes, hisztis, hihetetlenül előítéletes, és őt állítja Anderson a középpontba, mint valami követendő példát, és Hayley nem is változik semmit. Nem arról szól a történet, hogy végre kinyitja a szemét és rájön, hogy mindenki ember, hogy hülye volt, nem, elnyeri a méltó happy endjét, mikor a legkevésbé sem érdemelte meg.

Hayley annyiszor használja a „kurva” szót, hogy beleszédültem. Olyan lány, aki szoknyát mer hordani? Kurva. Olyan lány, aki szereti a magas sarkú cipőt, de kisebb melle van, mint a főhősnek? Kurva. Az apja barátnője, akit sosem látott, csak az első randi előtt hallott róla? „Ócska büdös kurva.”

A mostoha anyja, aki régen alkoholista volt, de sosem bántotta Hayley-t ellenben az apjával, aki még fontos szereplő és ő volt talán az egyetlen, aki ki volt dolgozva. Hayley viszont megmagyarázhatatlan okokból gyűlöli, Anderson nem is megy annyira bele, pedig érdekes szál lenne, hogyan bocsáthatunk meg a szülő figuráknak. Értem, hogy Trish otthagyta Hayley-t, de szegény nő annyi mindent megtesz Hayley-ért, aki viszont ezt úgy viszonozza, hogy öt éves módjára ki akarja utálni… komolyan mondom, egyszer olyan bosszút áll rajta, hogy bemegy vele a szupermarketbe és telepakol egy kosarat homárral meg kaviárral… Hogy ebből, mit gondol, mi lesz? Nem gondolja egy tizenhét éves lány, hogy ezt simán visszapakoltatják vele a polcra?

Eközben persze Hayley lenéz mindenki mást. Neki kérem szépen randizási gondjai vannak, de a pasijával erről nem beszélhet, mert nem értené meg (akkor minek randizol vele?), a barátnője épp el-elszökik otthonról, mert olyan rossz otthon a helyzet, és hogy meri az a ribanc nem meghallgatni, az apja meg épp a háborús emlékeivel küzd, az is mennyire nem fontos már, ha a csodaszép fiúról van szó. Hayley kijelenti, hogy az összes osztálytársa annyira hülye, hogy senki nem tud óvszert és fogamzásgátlót használni, csak ő, ezért a többiek tuti nem élnek szexuális életet. Hayley szerint mindenki annyira hülye az iskolában – a tanárokat is beleértve, hogy „kitüntetést kéne kapnia, amiért nem ver mindenkit képen.” Inkább nekem kéne, hogy nem vágtam a falhoz az e-book olvasót dühömben… Hayley kineveti Finn fóbiáját és beleerőlteti egy olyan helyzetbe, amitől a fiú pánikrohamot kap, amikor a barátnője rosszul van (igaz, csak másnapos), Hayley kijelenti, hogy miért ennyire nyafogós. Hozzáteszem, Hayley is nyúlt szerekhez, szóval nincs semmi joga elítélni a barátnőjét ezen a ponton. Hayley nyafog, hogy a pasija munkát mert szerezni, és nem szólt neki, mert így ki fogja kocsival furikázni a lányt. Amikor az apja kórházba kerül, a legelső dolga, hogy a pasija kockás hasára nyálazzon, és arról panaszkodjon, hogy de nagy melle van (!) és amikor meghal az egyik közeli ismerőse EGY DARAB gondolata sincs róla, semmilyen érzelmi reakciója, olyan, mintha a szereplő nem is létezett volna. Hayley és Finn lenézik a barátaikat (akiket nem kell félteni, ugyanilyen idegesítőek), plusz a lány ki akarja a barátnőjét rakni a hidegbe aludni, mert nem lehet kettesben a pasijával… És bónuszként, Hayley még a saját kutyáját is lenézi, mert ki kell ásni neki egy gödröt a méteres hóban, mert a szerencsétlen kutya nem szereti a hideg hóba tenni a nemi szervét és elvégezni a dolgát. Minek neked kutya, Hayley?

A The Impossible Knife of Memory hiába szólna a poszttraumás stressz zavarról, az csak tálaló köret, a főhős annyira el van foglalva saját magával, hogy egy-két jeleneten kívül a háború témája szinte fel se merül. Aki egy komoly, elgondolkodtató könyvet vár, az csalódni fog, ez csak egy érzelemmentes és eléggé unalmas regény két elviselhetetlen tini szerelméről, de talán a romantikára vágyók élvezhetik.



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a fogalmazás

Ami nem tetszett: a komoly téma semmibe vétele, a főhős

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Viking Juvenile

Kiadás dátuma: 2014. január 7.

Oldalszám:400 oldal

Honnan: saját, e-book

Húsvéti töltelékposzt

$
0
0
Először is Kellemes Ünnepeket mindenkinek! :)


Másodszor: sokan panaszkodtak, hogy nincs poszt, miért nincs poszt, és úgy érzem, hiába írtam le a Gyakran Ismételt Kérdésekben, az nem tűnik elégnek. Szóval itt a magyarázat: Amikor évi 120 könyvet olvastam, rengeteg poszt volt, és ez annak a következménye, hogy sok szabadidőm volt. Tudom, hogy más tudja munka mellett is vezetni a blogját extra rendszerességgel. Én nem.

De ez nem csak ezért van, őszintén bevallom, nekem az erőltett olvasás durván rontja az olvasási élményt, vagyis nem tudok mindig 3 nap alatt elolvasni egy könyvet. Néha mert nincs kedvem olvasni, néha - és ez a gyakoribb - szeretek lassan olvasni, hogy kiélvezhessem a történetek minden sorát.

Azon kívül 2 db betegséggel szenvedek, ami a magánügyem. Az egyik gyógyítható, de hosszútávú (évekről beszélek) és vagy háromféle látászavarom van tőle. Ami azt jelenti, néha ilyen a látásom, néha olyan, néha migrénem van pár sor olvasásától. A második nem publikus.

És akkor most ránézek ezekre a sorokra, és bármilyen gonosz vagyok, nekem ez nevetséges. Minek kell magyarázkodnom a saját, hobbi blogomon? Mert ez hobbi, ahogy az olvasás is, nem fogom abbahagyni soha az olvasást, tehát soha nem hagyom abba a blogot, de a kedvenc fanficírótokat se kérdezitek hetente, hogy hol az új írása.

A másik: Innentől ha le van írva valami a  Gyakran Ismételt Kérdésekben, nem fogok rá válaszolni. Nem fogom huszadjára leírni, hogy hol veszem a könyveket (könyvesboltban), és nem fogom tudni megmondani Miskolcon miért nem lehet kapni azt egy könyvet, amit meg akarsz venni. Nem fogom leírni, miről szólt egy könyv, mert nem akarod elolvasni újra a 2. részt. És nem vagyok Google, van jobb dolgom is, mint filmes híreket keresgetni neked. Nyilván, akinek nem inge, ne vegye magára, válaszolok én szívesen akár többször is egy kérdésre, de van olyan általános kérdés, amit annyian kérdeznek, hogy direkt van külön helye. :)



Éssssss akkor végre valami pozitív: barukiriitől kaptam Liebster awardot, amit nagyon köszönök. :) De mivel szerintem már vagy tízszer írtam magamról tizenegy dolgot, és már kérdeztem is másoktól, ezért ezt kihagyom. (Hah, mindig is lusta voltam ilyenekben.) Szóval itt a 11 kérdésére a válasz. :)


1. Van kedvenc booktubered?

Nincs, de igazából azért, mert mobil netem van, ami nem igazán barátja a videóknak.

2. Melyik könyves világba csöppennél bele szívesen?

Tudom, hogy erre mindig mást válaszolok, mert mindig más kedvem van. De azt hiszem, még mindig az Anita Blake köteteket látogatnám meg. Egyszerűen imádom a világát, hiába húztak el a könyvek erotikus irányba. Abszolút lennék valami vámpírvadász vagy természetfeletti ügyekkel foglalkozó nyomozó.

Ha képregényt is lehetne választani, (mert én mindig csalok), akkor a The Unwrittenvilágát választanám, mert ott minden történet létezik, és simán ugrálhatnék ki-be a könyvekből, és nem kéne egyet választanom. :D

3. Van valamilyen rendszered, ami alapján sorba rakod a könyveidet a polcodon?

Éppen új rendszert akarok kifejleszteni, eddig kiadók szerint ABC-ben volt és megjelenési dátum szerint, de már nem férnek a könyveim a polcra és néhányat el kell száműznöm máshova, szóval most éppen azon gondolkozom, hogy tematika és tetszési sorrend szerint fogom őket rendezni.

4. Szereted a sört?

Nagyon. :D

5. Hol laknál legszívesebben?

London.

6. Mi a kedvenc tulajdonságod önmagadban?

A hülye humorom, és hogy nem igazán izgat hány éves vagyok buborékot fújok és gyermeki örömmel kergetek lepkéket, vagyis nem igazán lettem komoly felnőtt.

7. Mit nézel meg legelőször másokon?

Nálam elég nagy teljesítmény, ha észreveszek bárkit is, mert annyira el tudok vonatkoztatni a környezetemtől. Általában ha találkozom valakivel és bemutatnak, ergo muszáj vagyok ráfigyelni, akkor kétségbeesetten próbálom az illető nevét és arcát megjegyezni, az köt le.

8. Milyen mesebeli lényt tartanál szívesen otthon (pl. sárkány, házimanó stb.)?

Egyértelműen sárkányt! Nagyon régóta imádom őket, és az Így neveld a sárkányodat csak még jobban feltüzelte a sárkánymániámat, úgyhogy biztosan szereznék egyet, ha lehetne. :D

9. Szerinted elég időt töltesz olvasással?

Nem. Sosincs elég idő olvasásra. Ha a nap 27 óra lenne, se lenne elég. Elég szomorú néha rágondolni, hogy sosem fogom tudni elolvasni az összes könyvet, ami érdekel.

10. Érezted már úgy olvasás közben, mintha az adott szereplőt rólad mintázták volna?

Azt nem, mintha teljesen rólam mintázták volna, de nagyon sok karakternek voltak meglepően hasonló gondolatai, mint nekem. És ezért is szeretem a könyveket, mert attól nem érzi magát magányosnak az ember. :)

11. Mire vágysz most a világon a legjobban?

Egy új számítógépre és könyvekre. Elég snassz, de a mostani gépem már az utolsókat rúgja, könyvek meg… könyveeeeek.

Ben Aaronovitch: London folyói

$
0
0
Hogy akadtam rá: Sokat hallottam róla külföldi oldalakon, és lecsaptam rá, mikor végre megjelent magyarul.

Sorozat: A Peter Grant sorozat 1. része.

Úgy általában az egészről: Peter Grant újonc rendőr nem vágyik másra, minthogy elkerülje a papírmunkáért felelős egységhez való áthelyezését, és hogy levegye a lábáról a kolleganőjét, Lesley-t. Egyikkel sem halad valami fényesen, ám karrierjét az menti meg – és ezzel egyidejűleg veszélyesebbé teszi az életét –, hogy az egyik gyilkossági tetthelyen ő látja csak a szemtanút, aki történetesen egy szellem. Ezek után megismeri Nightingale főfelügyelőt, aki történetesen egy varázsló, és Peter átkerül mellé, hogy a természetfeletti ügyeken dolgozzon. És mint kiderül a szellem szemtanú csak a kezdet volt, a furcsa gyilkosság mögött egészen biztosan természetfeletti áll, és a gyilkos nem áll le. Miközben Peter a megoldáson dolgozik, mellesleg még el is kezdi varázslótanonci tanulmányait.

Igazság szerint, amikor megvettem a könyvet, nem tudtam, mit várjak, mert még a fülszöveget sem olvastam el. Sok jót hallottam róla külföldi fórumokon és amikor rájöttem, hogy urban fantasy, nekem azonnal kellett, és nem csalódtam, azt kaptam, amire most nagy szükségem volt: egy szórakoztató, könnyed olvasmányt.

Az első, amit ki lehet emelni, az a könyv humora, ugyanis Peter szarkasztikus és humoros narrációja az, ami a legjobban feldobja, még az unalmasabb részeken is átsegít. Lehet, hogy a könyv belevegyülne a többi urban fantasyba, de ilyen vicces tálalásban én ezt még nem olvastam, kivéve, ha az adott könyv humornak íródott. Viszont itt a gyilkossági ügy és a dráma nem veszik el a poénok között, és ugyanúgy lehet rajta izgulni, és a karakterek sem lesznek üres bábok csak a humor szócsövének.

A történet több szálon fut, amitől néha belassul, ehhez pedig még hozzájön az, hogy Aaronovitch IMÁDJA Londont, így mindenféle érdekességet megtudhatunk a városról, és egy kicsit úgy is éreztem, hogy a könyv fele egy turistáknak készült brossura. De mivel London a jelenlegi álomvárosom, ez nálam inkább pluszpontnak számított.

A több történetszál közül az egyik a gyilkossági nyomozás, amit személy szerint érdekesnek találtam, és ha nem spoilerezem el magamnak a könyvet (ne olvasson az interneten a könyvsorozat után, amíg be nem fejezte), lehet, ki se találom az összes csavart, bár néhol éreztem egy-két döcögős erőltetést. De ennek a szálnak is inkább az adta az érdekességét, ahogy Peterrel együtt felfedezi az olvasó, hogy milyen is ez a mágikus világ és milyen lények lakják. A másik szálon London folyóinak isteneit és megszemélyesítéseit kell Peternek kiengesztelni, és valahogy megakadályoznia egy területért vívott háborút. Ez a rész volt az, amit bár nem untam, de csak kitöltő résznek éreztem talán egy további kötethez.

A harmadik és egyben legkisebb szál, hogy Peter, hogyan kezdi el tanulmányait, és hogyan boldogul a mágia világával. különösen tetszett, hogy Peternek tudományra hangolt agya is van, ezért megpróbálja a mágiát tudományos törvények szerint értelmezni, és így a fantasy világ felépítése is logikusabb és hihetőbb lesz. Ugyanakkor az egész mágikus világ felépítése és hangulata engem egy kicsit Neil Gaimanre emlékeztetett, ahogy inkább a realista világba épülnek be ezek az istenek és folyton körülveszik a való világot, teljesen beépülve a társadalomba.

A karakterek közül igazából csak három keltette fel az érdeklődésem: A főhős, Peter, aki egy igazi, átlagos, mindennapi ember, néha kicsit esetlen, nem is a legjobb rendőr a körzetben, viszont leleményes és inkább az eszével próbálja megoldani a helyzeteket, ezért az olvasó vele könnyebben tud azonosulni, mint egy keménylegénnyel. (Bónusz pont, hogy az annyira fehérbőrű uralta piacon, végre egy színes bőrű főhőst is kapunk.) Akit még ki lehet emelni, az a rejtélyes Nightingale, aki Peter mestere, és bár ebben a részben sok mentor-tanonc jelenetet nem láthattunk, de úgy érzem, hogy a barátságuk lesz az egyik húzóerő számomra a sorozatban. Molly, akinek nagyon kevés szerepe van és ráadásként néma is, akiről nem tudunk még semmit se, szintén a kedvenceim közé sorolható, mert kíváncsi vagyok a múltjára, amiben reménykedem, hogy a következő hét részben előkerül.

A London folyói tökéletes szórakoztató urban fantasy, inkább azoknak, akik valami könnyedre és humorosra vágynak kikapcsolódásnak, és bár sorozat – és ott nekem mindig a karakterek a húzóerők –, inkább a világra és Londonra támaszkodik Aaronovitch.

Kedvenc karakter: Peter, Nightingale, Molly

Ami kifejezetten tetszett: a világ, a humor

Ami nem tetszett: néha lassú

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Gabo

Kiadás dátuma: 2014. (eredeti: 2011. augusztus 25.)

Oldalszám:376 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, "yay, gratulálok, hogy letetted a szakmai vizsgát" ajándék

Victoria Schwab: Felszabadulás

$
0
0
Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: Az Archívum 2. része.

Úgy általában az egészről: Közel három hét telt, mióta Owen, a renegát Történet megpróbálta lerombolni az Archívumot, a helyet, ahol a holtak emlékképének másolatait őrzi. Mackenzie, a fiatal Őrző, akinek feladata a megszökött Történetek visszavitele, megakadályozta ezt, méghozzá úgy, hogy Owent a semmibe lökte, így a fiúnak végleg vége, mégis kísérti Mac álmait. A gond csak az, hogy Mac egyre fáradtabb és a rémálmok lassan átfolynak az ébrenlétbe, és így a lánynak még nehezebb az új iskolai tanévvel és az új iskola társaival megbirkózni, habár már első nap felkelti az ügyeletes szívtipró figyelmét. Ráadásul kiderül, hogy Wesley is tartogat titkokat, mint például, hogy abba az elit iskolába jár, ahova Macet íratták. De persze egy Őrző élete nem lehet ennyire egyszerű: Sorra tűnnek el emberek rejtélyesen, amihez valami köze van Macnek.

Jajj, ez a könyv! Az első részbe egyből beleszerettem, mert Schwab annyira hátborzongatóan jó világot teremtetett és imádtam, hogy olyan valósak és emberiek a szereplők, és a gyász nem csak toldalék dráma elem volt. És ez a rész sem rossz, de annyira elmaradt az első résztől, hogy egy kicsit csalódtam. Először is: Ez a kötet sorozatzáró lett volna, – és még mindig bizonytalan a harmadik rész megjelenése –, és annak nagyon kevés, hiszen hiába lógat be Schwab Wesley-ről információkat, hogy talán a rajongói megismerhessék a családi hátterét, egyszerűen a kifejtés és az érzelmi hatás elmarad, és a történet is nyitottan ér véget. Na, persze el lehet képzelni, hogy mi fog következni, de nekem ez tipikusan olyan lezárás volt, ami egy nagy fináléhoz fog vezetni. Szóval Schwab hiába írta ezt befejezésnek, teljesen átvezető rész íze van, és sajnos ezért „trilógia középső része” betegségben szenved.

Leginkább csak három dolog rontotta le számomra az olvasási élményt: A történet elég egyszerű, semmi csavar nincs benne, és leginkább még nyomozás se, nagyon sok szálon futna a történet – iskolai élet, romantika, az eltűnések, az Archívumi elégedetlenkedés, Mac rémálmai –, ettől pedig néha belassul a regény, és előkerülnek azok a fránya erőltetett cselekményelemek, amiket ki nem állhatok. Mac amúgy okos főszereplő lenne, de itt pusztán azért, hogy lehessen bonyodalom, nem mond el senkinek semmit, illetve pont a legfontosabb részeket nem, VÉLETLENÜL pont azokat a részeket, amire a másik fél simán tudna válaszolni, és elsimítana 50 oldalnyi felesleges szenvedést. Egy kicsit becsapva érzem magam, mert a főcselekményt egyszerű kommunikációs félreértésre építette Schwab, ami számomra idegtépő. Ezek mellett egy kicsit túl sok véletlen és erőltetett VÉLETLEN kapcsolat került a kötetbe – az ügyön dolgozó nyomozó éppen Mac barátnőjének apja és hadd ne mondjam, a főcsavar magyarázatában akkora lyuk van, hogy egy kamion is átfér rajta.

De míg a történet része elkapkodott és enyhén összecsapott, Az Archívumból már megismert hangulat megvan, és ezért szerettem olvasni. A gyász még mindig szerepet játszik Mac életében, és ezzel együtt még az Owennel történtek traumája is üldözi a főhősünket, ami Macet a töréspontja felé taszítja. A történet javarészt arról szól, ahogy Mac megpróbálja összeszedni az élete és elméje törött darabjait, és ez amit nagyon imádtam. Végre egy könyv, ahol a főhőst igenis megviseli, ha meg akarják ölni, és nem csak egy vállrándítással elintézi. A regény hangulata ezért nyomasztó, és Schwab továbbra is úgy festi fel az érzelmeket a szavakkal, így egy kicsit én is együtt szenvedtem és veszítettem el az eszem Mackel.

„− Szerintem túl sok páncélt viselsz − mondja. Felvonom a szemöldököm, de ő folytatja. − A páncélban pedig az az érdekes, hogy nem csupán távol tartja a többi embert, hanem minket is benntart. Felépítjük magunk köré, és közben nem jövünk rá, hogy ezzel bezárjuk magunkat. És voltaképpen a végén két ember leszünk. A fényes fémváz…
Az acéllány.
− … és az ember odabent, aki közben darabokra hullik.
− Én nem.
− Nem lehetsz két ember. A végén aztán egyik sem leszel.”

Mac pesszimizmusa is kiérződik a sorok közül, és hiába ifjúsági regény ez, a világ nem szép és tökéletes, és Mac már látja az Archívum hibáit. És igazából ez a történet nem másról szól, mint Mac harcáról a rémálmaival, saját félelmeivel és kétségeivel. El kell döntenie, hogy mit gondol az Archívum szabályairól, hogy mihez is szeretne kezdeni az életével, és fel kell dolgoznia, hogy talán a hőn szeretett nagyapjának is lehettek hibái.

„Ahogy az ajtó becsukódik mögöttem, visszatartom a lélegzetem, mint a gyerekek, amikor temető mellett mennek el. Ez babonaság − csak valami ostoba remény, hogy a rossz dolgok nem fognak megtörténni, ha az ember nem lélegzi be őket.”

Ugyanakkor felmerül annak a dilemmája, hogy megéri-e emlékezni a fájdalmas dolgokra, még ha közben meg is törnek-e minket, és ezt Schwab nagyon ügyesen ki is emeli a történetet beborító visszaemlékezésekkel. Míg az első részben csak a Papival eltöltött időre emlékszik vissza Mac, itt a Wesley-vel töltött nyári szünettől kezdve, Owenen és Benen át mindenféle emlékeket láthatunk, ezzel is alátámasztva azt, hogy az emlékek építenek fel minket, mindegy milyen nehéz is velük.

A romantika is előtérbe kerül, ugyanis újabb szerelmi háromszöggel találkozhatunk, de mégsem éreztem soknak. Noha Wes nekem nem az esetem, de nem is idegesített, és valószínű, hogy a rajongói imádni és falni fogják a sorait. Mégis szerettem, hogy Schwab egy újabb választási lehetőséget görgetett Mac elé, mert így végre Mac normalitásra vágyó énjét is képviselte egy fiú, és ezzel segített a főhősünknek feldolgozni, hogy mit is akar igazán.

A Felszabadulás inkább szól a lelki sebekről és a karakterfejlődésről, mint a nyomozásról, a csendes, bőr alá bekúszó rettegésről és őrületről, így aki nem feltétlen vár cselekményközpontú regényt, ugyanúgy élvezheti, mint az első részt.

A kötetet köszönöm a Főnix Könyvműhelynek!

Kedvenc karakter: Owen, Cash

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, ahogy a traumát kezelik

Ami nem tetszett: lassú, átlátszó történet, Mac egy picit ostoba

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Főnix Könyvműhely

Kiadás dátuma: 2014. április 25. (eredeti: 2014. január 28.)

Oldalszám:296 oldal

Honnan: kiadótól recenziós példány

Kass Morgan: The 100 (A 100)

$
0
0
Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között, aztán készült belőle tévésorozat.

Sorozat: A The 100 1. része.

Úgy általában az egészről: Clarke egy olyan városszerű űrhajón él, ahol minden bűnért halál jár. Kivéve ha kiskorú vagy, akkor bezárnak, és a tizennyolcadik születésnapodon kapsz egy tárgyalást. De Clarke tudja, hogy hiába, ez már csak látszat, ugyanis az elmúlt években mindenkit kivégeztek, ezért is gondolja, hogy lejárt az ideje, amikor a főorvos meglátogatja. Aztán rá kell jönnie, hogy a hajó Főkancellára titkos projektbe kezdett, és 100 fiatalkorú börtönre ítéltet küld a radioaktív Földre, ami egy nukleáris háború után lakhatatlanná vált. Clarke-nak amúgy sincs mit vesztenie, mert a szüleit kivégezték és az egészről a legjobb barátja, Wells tehet. Wells pedig megpróbálta felgyújtani az egyetlen Földről megmentett fát, hogy a lehető leglátványosabb bűnt kövesse el, hogy az apja, a Főkancellár ne tudja ne Clarke után küldeni az öngyilkos küldetésre, mert Wells csak ennyire szerelmes a lányba. Bellamy, aki az egyetlen, akinek testvére van a népességet szabályozó törvények miatt, szintén a Földre vágyik, ezért őrként fellopózik, mert bármit megtenne, hogy a testvérével legyen. Így indul útra a 100 bűnöző, hogy újranépesítsék a Földet.

Jajj, ez a könyv! Már napok óta halogatom a poszt megírását, mert egyszerűen ránézek a könyvre, és urgh... A tévésorozat megjelenése előtt akartam már ezt olvasni, aztán meghallottam, hogy a CW adaptálja, és miután a tévésorozat kellemes csalódást okozott, gondoltam, megpróbálkozom a regénnyel, hiszen csak jobb lehet, mint a Vámpírnaplók. Tévedtem, de nagyon.

Már írtam a futószalagon gyártott könyvek jelenségéről, és sajnos ez is annak az áldozata. Ezt a regényt nem Kass Morgan találta ki, ő csak megkapta a szerződést és az egyszeri fizetést, még az eladások után se jár neki jogdíj, ő csak egy név a borítón. És bár megpróbálok az ilyen könyveknek esélyt adni, ez sajnos nagyon elbukott, ugyanis az írásán nagyon látszik, hogy egy kezdő író szenvedése, a hasonlatok iszonyatosak (legtöbbször erőltetnem kellett magam, hogy folytassam az olvasást egy-egy űrös hasonlat után), ugyanis semmi új szóhasználat nem fejlődik ki az űrhajón, de mindent az űrhöz hasonlítanak rémesen erőltetetten. ("Az érzéketlenség, ami úrrá lett rajta a cellájától a kilövőállomásig úgy olvadt el, mint egy jeges üstökös a Nap előtt menet, halvány reménysugarat hagyva maga után.") Ugyanakkor olyan szóösszetételek megmaradnak, mint a "friss levegőre van szükségem," mikor egy űrhajón ugyan nem fog kimenni sehova másmilyen levegőt szívni. (Persze, tudom, mondhatjuk, hogy a szereplő nyíltabb helyre akart menni, de ez az, NINCS nyíltabb hely. És ha az űrhasonlatokat berakták, erre is figyelhettek volna.) De Bellamynak (a kedvenc szereplőmnek tartogatja Morgan a legrosszabb sorokat, ugyanis a fiú mindent a Földön nőhöz hasonlít, annyira, hogy már azt vártam, mikor teszi magáévá a földet maga alatt vagy a fákat. ("Bellamy a feje mögé tette a kezét, és a nap felé fordította az arcát, kifújta a levegőt, miközben a meleg a bőrébe ivódott. Majdnem olyan kellemes volt, mint ágyban feküdni egy lánnyal. Talán jobb is, a nap nem kérdezte, hogy mit gondol.") És a szereplők, hol tudják egy növényről/tárgyról, hogy mi az, pedig életükben nem láttak olyat, hol körbeírják, néha átlátszik Morgan a karakterek szava mögött, mintha már ő se nagyon akart volna több időt ölni ebbe a regénybe.

És ez annyira meglátszik, hogy olyan érzést kelt, mint egy rossz fanfiction (rajongói írás), az írásmód száraz és esetlen, és egyáltalán nem közvetít érzelmeket, ami pedig egy ilyen regénynél lényeges lenne. A szereplők tesznek magasról mindenre, nem rázza meg őket a halál, a tragédia és semmi komoly dráma, egyszerűen csak párosodni akarnak. Mert ez nem más, mint egy IQ csökkentett szerelmes regény.

Engem általában nem zavar a romantikus szál poszt-apokaliptikus regényekben, hiszen érzelmeknek (pozitívnak és negatívnak egyaránt) mindenhol van helye, sőt a szerelmi háromszögeket is szeretem, ha jól vannak megírva. Itt mindkettő fajsúlyos dolog, és borzalmas a kivitelezés. Az egész regény három napot ölel fel − akik nézik a sorozatot, azoknak elárulom, hogy a könyv a pilot rész végével ér véget és egy picit érinti a következő két rész történetét nagyon nagy vonalakban erőszak/vér/izgalom és bármiféle konfliktus nélkül −, és ez idő alatt két szerelmi háromszög is felbomlik, összejön, felbomlik, összejön, felbomlik, összejön…

Minden romantikus kapcsolat adott, Wells/Clarke már a történet megkezdése előtt jártak, és Glass, aki nem került be a tévésorozatba, de itt főhős sajnos, is már rég holt szerelmes a fiújába, amikor a regény kezdődik. És ezzel az a baj, hogy nem lehet átérezni, mivel az érzelmek ábrázolása kimerül a csöpögős és mű beszédekben arról, hogy ki hogyan szereti a másikat és jajj, szexeljünk. Persze, hogy a tévésorozathoz hasonlítson, itt is vannak visszaemlékezések, minden fejezetben minden szereplő kap visszaemlékezéses történetet, ettől a 340 oldalon 8 történet bontakozik ki előttünk… és sajnos hiába lenne érdekes két visszaemlékezés szál (Bellamyé és Clarke-é, amiket a tévésorozat kiírt, pedig az egyetlen értelmes dolog a könyvben) egyszerűen elveszik az unalmas "én szeretlek jobban" nyáltengerben, és összecsapottnak hat, hiszen nincs is ideje az írónak semmit kifejteni.

A világ kialakítása jobbnak tűnt, mint a tévésorozatban, több sci-fi technológia van, el tudtam képzelni, hogy igen, ez a jövőben játszódik, de mivel nem Morgan találta ezt ki, nem nagyon van rá magyarázat mi miért és hogyan. Három részre van osztva az űrhajó: a Phoenixben lakók a celeb, gazdagok, akik partiznak és másból se áll az életük, mint ruha, ékszer és rúzs vásárlásából. És ez az, ami nagyon kiütött ebből a hangulatból, eleve a ruhákat összevadásszák maradékanyagokból (bár nem tudom három generáció után mennyi maradék anyag lehet), termelni nem termelnek, de rúzs, szájfény és minden kencefice van… Glass története nem áll másból, minthogy partikra jár, szenved a szerelmén, és közben a személyes drámáját − amik igen súlyos témák, köztük a szexuális zaklatás − eljátssza, hiszen semmi nem lényegesebb, minthogy Glass összeházasodjon egy szegény fiúval Waldenről. És itt jön be az, hogy nincs kidolgozva a világ, Waldenről annyit tudunk, hogy a szerencséseket felveszik őröknek, a többiek azt csinálják, amit a szüleik, és ráadásul Bellamy, aki főszereplő és szemszöge is van, ő is waldeni, de nem igazán mesél a helyről. És akkor vannak még az Árkádiaiak, akik vannak… és nem tudunk róluk semmit.

Logika sem sok akad a könyvben, mivel senki nem viselkedik reálisan, de olyan bakik is fűszerezik a könyvet, minthogy ketten állnak egymás mellett, oda áll melléjük egy harmadik és csak az egyikhez beszél, éppen fenyegeti, hogy elmondja a titkát a mellette állónak. Nem érdekel, hogy mennyire halkan beszél, enyhén feltűnő lenne. De mégis a legzavaróbb, hogy a karakterek halálra, nemi erőszakra, elvetélésre való reakciója, hogy megnézzék a legközelebbi helyes pasi kocka hasát, és kuncogjanak a pasi flörtölési próbálkozásain, mert az olyan lényeges…

Nem elég, hogy az összes ifjú börtöntöltelék annyira életrevaló, mint egy répa. és az nem kifogás, hogy űrhajón éltek, hiszen 97-en szegények, kb. rabszolga munkát végeztek eddig, jobban kéne a túlélésre gondolniuk, mint a másik három gazdagnak, elkényeztetettnek. Persze, a Földről nem tudnak semmit, de ha van köztük valaki, aki tud vadászni és nyomolvasni, esetleg megtanulhatnák tőle, nem épp a szaporodás örömeit élnék át mind a 97-en.

De ez az erőltetett romantika a főhősökben − még az érdekesekben is ott van −, Bellamy és Wells olyan szinten rá vannak ragadva Clarke-ra, hogy bármit megtennének érte. Wellsnél talán elfogadható lenne, hiszen együtt jártak, szerelmesek, de konkrétan több száz embert akar megölni a fiú azért, hogy Clarke a Földre juthasson (amiről úgy tudják, hogy lakhatatlan és mérgező), így teljesen értelmetlen, hogy ezért meg akar ölni az űrhajón MINDENKIT. Bellamy pedig három nap alatt teljesen beleszeret Clarke-ba, ami csak egy csöppet elhamarkodott és olyan dolgokat emel ki benne, minthogy milyen szépen állnak neki a sötét karikák, mert attól még kékebb a lány szeme.

A sorozathoz van köze, hiszen igazából annak a marketingje ez, hiába volt a sorozat előbb, gondosan úgy írták, hogy véletlen se tudjunk meg semmit a sorozat további részeiről, és a tévésorozatban játszódó űrhajós politikai drámát teljesen felváltja Glass Romeo és Júlia története. A Földön játszódó szálon pedig semmi nem történik, csak három napig sátrakat építenek, és szerelmesen néznek egymásra, meg lepkéket kergetnek. Bellamyn, Clarke-on, Wellsen és a Főkancelláron kívül egyik tévés karakter sem szerepel a könyvben, (Octavia igen, de itt félénk 14 éves) és bár vannak benne olyan ötletek, amiknek örültem volna, ha belekerülnek a sorozatba, mégis ez a könyv egyedül nem állja meg a helyét, és ha nem szerettem volna meg Bellamyt és Clarke-ot a tévésorozatban, ezt valószínűleg még jobban utálnám.

A The 100-ot csak a hardcore Bellamy/Clarke rajongóknak ajánlom, akik egy rossz fanfictionre vágynak. Aki bármit is szeretne a tévésorozatról megtudni, az inkább kerülje ki, mert ez nem más, mint egy agyatlan, tini románc, ami véletlenül játszódik űrhajón és egy poszt-apokaliptikus Földön.

Kedvenc karakter: Bellamy

Ami kifejezetten tetszett: hogy a tévés párosom itt megtörtént

Ami nem tetszett: az, ahogyan ez megtörtént, a romantika, a komoly témák kezelése, a világ kidolgozatlansága, nem történik semmi

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 3/5 pontból

Kiadó: Little, Brown Books for Young Readers

Kiadás dátuma: 2013. szeptember 3.

Oldalszám: 336 oldal

Honnan: saját, e-book

Erin Jade Lange: Zsír

$
0
0
Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Egy fiú, akit csak Zsírnak hívnak már annyira elhízott, hogy az osztálytársai se merik csúfolni érte. Mivel ultragazdag, ezért megengedheti magának a legjobb orvost, de egyszerűen nincs motivációja lefogyni. Az apja nem beszél vele, amióta elérte a 200 kilót, az anyja nem tud mit kezdeni a súlyával, a kedvenc zenetanára pedig hiába próbálja rávenni, hogy csatlakozzon az iskolai zenekarhoz, mert Zsír olyan tehetséges szaxofonos, a fiút egyszerűen nem érdekli, hiszen a súlya miatt nem mer mások előtt szerepelni. Ráadásul az egyik fogyitáboros barátjának tényleg sikerült elkezdeni fogyni, és a lány, akibe Zsír szerelmes észre sem veszi, ezért neten álnéven hódította meg, viszont a lány türelmetlen és már szeretné a fiút személyesen látni. Zsír pedig megígéri, hogy szilveszterkor lesz az első, igazi randijuk. Csak éppenséggel Zsír a tehetetlensége miatt úgy dönt, hogy szilveszter éjfélkor élő adásban fog öngyilkosságot elkövetni.

Amikor megjelenés előtt állt ez a könyv angol nyelven, már akkor nagyon vágytam rá, mert az öngyilkos és iskolai bántalmazó témák közel állnak hozzám, és szeretek ilyen regényeket olvasni. Aztán még jobban megörültem, mikor megláttam, hogy a Ciceró adja ki, mert bízok az ízlésükben, ha komoly könyvekről van szó. Nem gondoltam, hogy csalódhatok ebben a regényben, mégis így lett, mert a Zsír minden, csak nem komoly hangvételű és reális.

Azt vártam, hogy az iskolai kegyetlenkedésről olvashatok, hiszen Zsírt az osztálytársai biztatják, hogy ölje meg magát, és ezek mellett ott lesz Zsír túlsúly problémája és a depressziója, amiért végül megpróbál végezni az életével. Ehelyett ez a regény nem más, mint ultragazdag gyerekek idegesítő siralmai. Nem azt akarom mondani, hogy aki gazdag, azoknak nem lehetnek problémái, félreértés ne essék, de Zsírnak abszolút nincsenek érzelmei az Anna megdöntése miatti szenvedésein kívül. Elvileg a fiúval nem beszél az apja, az ő elismerésére vágyik a legjobban, elvileg Zsír magányos, de ebből soha, semmit nem ad át az írónő, mert Zsír se gondol rájuk, csak futtában. Az érzelmek helyét ebben a regényben átveszi egy banális szerelmi történet, így nem éreztem úgy, hogy tényleg a beharangozott témákkal foglalkozott volna.

Szeretem a tökéletlen, emberi karaktereket, és látom, hogy Zsírt is ennek szánták, de annyira, annyira, annyira logikátlan döntéseket hoz, hogy csak szimplán idegesített a srác, főleg, hogy az írónő nem is erőlködik, hogy karakterfejlődést vigyen a regénybe, mert a végén Zsír ugyanolyan mint eddig: Mindenkit elítél, önző, fetreng az önsajnálatban, egyedül annyi változáson megy át, hogy végre nem a szüleit hibáztatja a túlsúlyosságáért.

Mert Zsír az elejétől kezdve ellenséges szereplő: Azt mondja, hogy az nem gyerekes, hogy a szüleire hárítja a felelőséget a saját súlya miatt − az elején, amikor az írónő tényleg a gyerekes viselkedést akarta bemutatni még nem zavart, hogy Zsír mindenkire fogja, de a végén az a nagy változás, hogy az orvosra fogja… Zsír nem szomorú, igazából nem, mert annyira érzelemmentes a regény, és ehhez még hozzájön az, hogy Zsírnak mindene megvan: extra nagy ház, minden, ami kellhet neki, van jövője, hiszen bármelyik iskolába könnyedén felveszik, OLYAN TEHETSÉGES, HOGY 17 ÉVESEN TÖKÉLETES ZENÉT SZEREZ, és a legfontosabb, hogy bár az apjával picit rossz a kapcsolata, vannak barátai, akik őszintén szeretik és a legjobb fej felnőttek veszik körbe. Mind az orvosa, mind a (persze, hogy zene) tanára úgy néz rá, mint a saját fiára, és Zsír egyet füttyent, ők ott vannak. Tudom, hogy a tinédzserkor szól arról is, hogy az ember rájön, mi a fontos az életében, hogy megtanulja értékelni azt, amije van, de Zsír nem teszi. A regény végéig azon lovagol, hogy a buta barmok és Anna miért nem szereti, és bár szeretem a népszerűség után vágyó karakterek morálisan kétséges történeteit, a Zsír egyszerűen nem az, mert annyira leegyszerűsíti a dolgokat.

Zsír a lányt, akibe szerelmes interneten zaklatja és követi, és folyamatosan mindenről hazudik neki, mégis ő van felháborodva, hogy a lány őt külsőről ítéli meg az iskolában. Elhiszem, hogy Annától ez szemét dolog, de az ő karaktere legalább valamennyit fejlődik, bár amúgy is idegesítő ő is. Viszont Zsírral nem tudtam együtt érezni, amikor arra képtelen, hogy Annát meghallgassa egy rossz napján, csak a saját gondjai kötik le (amik semmiségek szintén), és ezek után ő hívja önzőnek Annát, mert nem Zsírra figyel, miközben a fiú is elfelejt bárki másra figyelni.

Sajnos az egész öngyilkos téma is rosszul van feldolgozva: Zsír nem a kilátástalan helyzet miatt akar véget vetni az életének, hanem csak úgy unalomból, aztán figyelemfelkeltésből. Kicsit úgy érzem, hogy ezzel aláásta azokat, akiknek tényleg szüksége lenne segítségre, mert bárki próbált Zsírnak segíteni és segélykiáltásnak fogta fel az ő nagyon morbid viccét, azok már az életben talán sosem fognak olyannak segíteni, akiknek tényleg kéne. Ja, de Zsír erre nem gondol, őt csak az érdekli, hogy a szexuális bántalmazást normálisnak tartó fiúk befogadják őt (nem szeressék, mert tudja, hogy nem szeretik.) És ettől esik szét a regény: Azt vártam, hogy látjuk, hogy Zsír hogyan kavarodik bele ebbe az önpusztító népszerűségért való hajszába, de ehelyett annyira kuszák a gondolatai, és annyira folyamatosan ellentmond magának, hogy egyáltalán nincs értelme se a motivációjának, ezzel együtt a regénynek se.

Ugyanakkor egy-két erőltetett cselekményelem is rombolta a történet hihetőségét: Persze, majd senki nem fog szólni egy felnőttnek se Zsír öngyilkos kísérletéről, miközben nagyon sokan tényleg komolyan gondolták. Az meg, hogy Zsír a barátját megesketi, hogy ne árulja el, hogy weboldala van, és el is várja, hogy majd ezt betartja… Néha óvódásként viselkedtek a szereplők, pedig 17 évesnek kellett volna lenniük.

A Zsír igazából egy rosszul kivitelezett könyv, ami elnevetgél csak a főtémáján, ahol a főhős szexista, előítéletekkel teli ellenszenves karakter, aki semmit sem fejlődik. Nem is tudnám ezt igazán regénynek nevezni, mert semmi nem tartja össze.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: annyi, hogy bemutatja, hogy a fiúkat is érinti az evészavar

Ami nem tetszett: mindenki egy önző dög, nincs semminek következménye, nincs karakterfejlődés, a főtéma valótlan feldolgozása

A történet: 2/5 pontból

A karakterek:3/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Ciceró

Kiadás dátuma: 2013. (eredeti: 2012. szeptember 4.)

Oldalszám: 272 oldal

Honnan: saját, papírpéldány

Seanan McGuire: Half-Off Ragnarok (Ragnarök féláron)

$
0
0
Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: Az InCryptid 3. része.

Úgy általában az egészről: Alex Price a hírhedt renegát szörnyvadász család tagja, akik otthagyták a Szent György Testvériséget már vagy száz éve, mert azok esztelenül öldököltek mindenféle természetfelettit, de Alexre még így is ferde szemmel néznek a mágikus lények. Pedig Alexnek másból sem áll az élete, minthogy segítse őket, most éppen Ohioban tölti az idejét, és azon dolgozik, hogy a baziliszkuszokat sikeresen szaporítsa, miközben a tollas békák szerepét vizsgálja a helyi ökológiában, és az állatkertben dolgozik a hüllőházban, ahol a wadjeteknek segít. Ha Alexnek ennyire elfoglalt élete van, nem csoda, hogy a romantikus élete romokban hever, ugyanis hiába szerelmes az ausztrál vendégkutatóba, nem tudja összeegyeztetni az élete két oldalát. Ezt csak nehezíti, hogy az unokatestvére, Sarah mentálisan megsérült, miközben megmentette Verity Price, Alex testvérének életét, és így Alex a nagyszüleivel együtt vigyáz a lányra, aki mivel erős telepata bárkinek árthat akaratán kívül, ha magára hagyják. És akkor arról ne is beszéljünk, hogy az állatkert egyik dolgozója holtan kerül elő, méghozzá részben kővé dermesztve… de amikor az ember baziliszkuszokkal, kővé dermesztő pókokkal és gorgókkal van körülvéve, gyanúsítottakból nincs hiány.

Bár ez a sorozat harmadik kötete, most új főszereplőt kapunk Verity helyett, nem mást, mint a bátyját, aki kriptidbiológus. Az az igazság, hogy én imádom, ahogyan McGuire ír, isteni a világfelépítés, ahogyan a különböző lények a mi világunkban élnek elfedve, és még a biológiai és társadalmi és mindenféle következményekre is gondol és kidolgozza. Viszont úgy éreztem, hogy csakúgy, mint a második kötet, ez sem olyan erős, mint az első, és egészen biztosan McGuire tudna jobban is írni.

Az egész regényen az érződik, mintha sietősen írták volna meg − csak, hogy legyen egy újabb rész −, és ettől olyan összecsapott az egész. A humort még mindig imádtam, a beszélő egerekkel együtt (akiknek sajnos két jelentük, ha akadt), viszont ezen kívül csak a fejezetek előtti Price családi aranyköpéseket tudtam igazán élvezni.

"Nem azt mondom, hogy egy rettenetes szörny van itt, hogy egészben felfaljon. Egészen biztos vagyok benne, hogy előbb meg fog rágni rendesen." - Thomas Price

Most a nyomozás nagyon háttérbe szorul, és ezt megsínyli a regény, mivel összesen 360 oldalról van szó, amiben az utolsó 60 oldalon történik bármiféle izgalom, addig csak Alex szenved és szenved és szenved… és sajnos vele együtt az olvasó is. Az egyetlen, ami érdekelt, hogy végre a Price család tagja nem olyan szerelmet talált, aki tud a természetfeletti létezéséről, és akartam látni ezt a konfliktust, hogyan kezeli Alex és a nő, Shelby, hiszen ezen szenvedett Alex a könyv jelentős részében. Aztán McGuire egy legyintéssel elintézi… ahogy sajnos sok minden mást is a regényben.

A gyilkos kiléte nem igazán titok, hiszen alig van öt szereplő az egész könyvben, és ettől aztán még gondolkozni sem kell rajta. És aztán a vége akciójelenet is annyira banális, mint a gonosz motivációja, amitől tényleg úgy éreztem, hogy semmi erőt nem fektetett ebbe bele McGuire, hiszen akkora névnek számít már, úgy is elfogynak a könyvei.

Ami igazán idegesített, hogy a szereplők papírmasé másai az előző két könyv szereplőgárdájának. Ha nem nézném a borítót, meg se tudnám mondani, hogy nem Verity szemszögéből olvasok, és elhiszem, hogy testvérek, de attól még nem lesz valaki teljesen kidolgozott karakter, hogy kicserélik a versenytáncos hobbit hüllők szeretetére. Ráadásul Alex egy kicsit le is butított karakter, olyan dolgokon lepődik meg, minthogy a griffeknek szárnya van − amikor biológus és a házi grifféről van szó −, és amikor valaki elkezd természetfeletti lényekről beszélni teljesen hiteles tényekkel, megpróbálja meggyőzni, hogy nem létezik természetfeletti… Mert az olyan logikus. Alexnek igen lassan esnek le a dolgok, lehet ezért is volt neki annyira nehéz kibogozni a gyilkosságot, de eközben az olvasót maximum a humoros beszólások tartják életben, és nem az állítólagos feszültség.

Ami viszont még mindig tetszik McGuire írásában, hogy mennyi hangsúlyt fektet a választott család témájára, hogy nem számít, hogy nem köti őket össze vér a család a legfontosabb dolog, és bármire képesek egymásért. Szintén szeretem az előítéletesség témáját a természetfeletti lények köntösébe bújtatva, és hogy például láthatjuk a "család az első" alapelvet a gonoszoknál és a jóknál is, így játszva azzal, hogy hol is az a határ, amit megtesz valaki a szeretteiért.

"Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, aki szörnyekkel élt együtt, és a szörnyek megesküdtek, hogy sosem fogják bántani, mert még a szörnyek is boldogan éltek, amíg meg nem haltak befejezésről álmodnak." - Kevin Price

De összességében valami nagyon hiányzott a Half-Off Ragnarokból, nagyon egyszerű a története nagyon összecsapott megoldással, és úgy éreztem, a mágia háttérbe szorul, hiszen alig ismertünk meg pár új lényt, és azok is csak háttérben elvonuló nem emberi értelemmel rendelkező szörnyek voltak, így még a világ sem tudott elvarázsolni annyira, mint eddig. És hiába utal a cím világvégére, itt csak egy egyszerű, piti gyilkosságról van szó, semmi nagy horderejű nem történik, de attól még szimpla limonádénak unalmas délutánokra jó könyv, csak ne venné magát annyira komolyan.

Kedvenc karakter: Sarah, Nagyi, az egerek

Ami kifejezetten tetszett: a humor, a világ általában

Ami nem tetszett: lassú, átlátszó történet, Alex enyhén ostoba

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: DAW

Kiadás dátuma: 2014. március 4.

Oldalszám: 368 oldal

Honnan: saját, e-book

Rachel Klein: The Moth Diaries (A lepkenaplók)

$
0
0
Hogy akadtam rá: Ask.fm-en hívták fel rá a figyelmem.

Úgy általában az egészről: Főhősünket megkéri az orvosa, hogy publikálja a naplóját, amit tizenhat évesen írt, amikor éppen teljesen összeomlott. Az orvos úgy érzi, hogy a narrátor története bepillantást nyújthat a tinédzser lányok lelkébe a legsebezhetőbb időszakban, főleg, hogy a főhősünk borderline személyiségzavarral és depresszióval küzdött. Így hát a főhősünk elolvassa a saját naplóját, hogy a végén kommentálhassa az eseményeket:

A 16 éves főhősünk megérkezik a lányoknak fenntartott bentlakásos iskolájába, ahova az édesanyja a családi tragédia miatt küldte. A narrátor apja öngyilkos lett, és a lány megpróbálja ezt feldolgozni, de leginkább csak magába fordul, ám van egy lány, aki kirángatja az élet szürkeségéből: ő Lucy, aki a legjobb barátnője lett. Minden jól alakul idén szeptemberben, Lucyval egybenyíló szobát sikerült szerezniük, de aztán az idilli képet széttöri az új, rejtélyes, külföldi diák: Ernessa Bloch, akit valamiért még a tanárok is mindig külön figyelemben részesítenek. A helyzet akkor lesz rosszabb, amikor Lucy is elkezd Ernessa iránt érdeklődni, hiszen az új lány olyan okos, és szépen lassan Lucy elhúzódik a főhősünktől egyre inkább Ernessa felé. Minden lány küzd valami problémával, a legtöbbjük az alakjukkal van elfoglalva és valami új radikális diétával, a főhősünket pedig a gyászában megtalálja az új és egyetlen férfi tanár, Mr. Davies, aki maga is költő, ahogy a főhős apja volt. Vajon tényleg segíteni akar a lánynak a tanár? És mi lesz Lucy és a főhős barátságával?

Ez a könyv annyira elvarázsolt, hogy az hihetetlen! Egészen biztos vagyok benne, hogy bármit is írok róla, nem fogja átadni a hangulatát. Először a filmet láttam, és bár azt sokan nem szeretik, nekem abszolút a kedvencem lett, és reméltem, a könyv is felér hozzá, és abszolút sikerült ez a regénynek, sőt, túl is szárnyalta az elképzeléseimet.

A könyv egy naplóregény, és bár a főhősünk név nélkül marad végig, mégsem zavart ez a tény, hiszen annyira közvetlenül és személyesen beszél, úgy éreztem, hogy teljesen megismertem, és kit érdekelt, hogy nevet és arcot nem tudok hozzá kötni. Noha a főhős sekélyes − hiszen Lucyt is azért kedveli annyira, mert szép és egy ideált köt hozzá, nem pedig az igazi személyisége miatt − és elég nárcisztikus és passzív, mégsem idegesített. Nem egy kedves lány, mégis az olvasó együtt tud vele érezni.

Részben azért, mert ez a regény − bár nem tudom eldönteni, hogy felnőtt vagy ifjúsági, de inkább hajlok a felnőtt besorolás felé − a tinédzser korról szól hitelesen, és arról, hogy milyen elfogadni azt, hogy fel kell nőni, és milyen megtalálni a helyünket a világban. A főhőst kinézik ebből az elit iskolából, mert nem szép és nem szőke, ráadásul zsidó a családja, és más vallási szokásai vannak, amit még a tanárok sem értenek meg és nem is tolerálnak. A főhős bár nem nagyon mélyed bele, de eltöpreng azon, hogy mit jelent a hit és a vallás, és hogy miért kell ezért őt kiközösíteni. Ezek mellett elgondolkozik azon, hogy kinek milyen az igazi énje, ugyanis minden embernek több rétege van, amit nehezen tud feldolgozni, és ő is annyira másmilyen, mint a többi lány − se nem iszik, drogozik és nem érdeklik a fiúk és a szex.

A könyv egyik főtémája egy kicsit Pán Péteres, ugyanis a főhős nem akar felnőni, szó szerint retteg tőle. Minden tanárában azt látja, hogy mennyire öreg, az iskola pszichológusban is azt kifogásolja, hogy idősebb, mint amilyennek gondolta, és megrémiszti az a gondolat, hogy a mostani szabadszellemű lányok, akik meg akarják változtatni a világot vagy szabadon akarnak élni, mind olyanok lesznek, mint az anyjuk − külsőre is és belsőre is − és egy család fogságában kell élniük, sütni-főzni, és nem fogják érteni a művészeteket és annak a szenvedélyét. (Azt jegyezzük meg, hogy bár konkrét évszám nincs, mégis a regény kb. a 1960-as években játszódik, amikor még a nők szerepe egy kicsit másmilyen volt, plusz a főhősnek elég radikális nézetei vannak, mint azért minden tinédzsernek.) A főhősünk retteg annyira attól, hogy nő lesz, hogy elkezd diétázni, mikor megváltozik a teste, hiszen megrögzötten hiszi, hogy az apja − aki halott − nem fogja felismerni, hiszen csak kislányként ismerte őt. Az egyetlen keményebb drogos élménye alatt a főhős rájön, hogy az egyetlen dolog, amitől igazán fél, az a jövő, és úgy is mindegy mit tesz, fel fog nőni, és a felnőtt énjét előre utálja, hiszen az elfelejti majd a tinédzserkorát. És bár tudja, hogy nem volt tökéletes a gyerekkora és hogy a nosztalgia megszépíti, de visszasírja azt.

"A jövő, amikor mindenki megváltozik és mássá válik. Olyan ember leszek, akit egyáltalán nem fogok kedvelni. De nem is számít majd, mert az, aki leszek, el fog felejteni engem. Nem fogok többé létezni. Ez rosszabb a halálnál. Azt jelenti, hogy az életem most igazán meg sem történik."

De a többi szereplő is felhoz elég sok témát: Főként az anorexia és az önpusztító magatartás az, ami előtérbe kerül. Nem hiába jegyzi meg az előszóban az orvos, hogy a lányok sebezhető időszakáról olvashatunk, ugyanis minden lány annyira extrémen akar élni − ami elég tinédzser jellemző −, hogy úgymond flörtölnek a halállal: vagdossák magukat, öngyilkosságról beszélnek, éheztetik magukat, drogoznak és életveszélyes mutatványokat mutatnak be a tetőn járkálva.

Persze minden szereplőnek van komoly problémája, a regény nem játssza el a komoly témákat, de a lányok úgy tekintenek a halálra, mint valami kiegészítőre az életben, nem gondolják, hogy tényleg hozzájuk érhet, pedig sokszor közel kerülnek hozzá. Az egész regényt átjárja ez a hangulat, ahogy a lányok legyőzhetetlennek érzik magukat, és mivel ez egy zárt közösség szinte egymást fertőzik meg a veszély iránti vággyal és a halál iránti közömbösséggel.

A könyv másik két nagy témája a gyász, mivel a főhőst ez végigkíséri, és a szexualitás. A szexualitás vonatkoztatható a felnövés témájához, de ugyanakkor itt valami többről is van szó. A főhősünk megszállottan ragaszkodik Lucyhoz, és be is vallja, hogy érzelmileg szerelmes belé, de tagadja, hogy szexuálisan vonzódna hozzá. Bár látjuk, hogy sok lány mennyire közel áll egymáshoz, mégis még rajta van a stigma a leszbikusságon és a biszexualitáson, pedig a főhősünk az olvasó számára egyértelműen biszexuális, de sosem dolgozza ezt fel, végig tagadásban él. Ugyanakkor a szexualitás témájában megjelenik nem csak az, hogy mennyire mérföldkőnek számít ez, legalábbis a főhősnek, akinek ez valamiféle felnőttkorhoz kötődő rettenetes dolog, hanem hogy a lányok mennyire felelőtlenek, illetve elhamarkodottak tudnak lenni, főleg a társaik nyomására. Több pedofil kapcsolat is szerepel a regényben, így bemutatva a fiatal lányok manipulálhatóságát, és az elég egészségtelen férfiideál keresését, ugyanis az egyik legkeresettebb férfi a lányok körében az új, fiatal irodalomtanár. Viszont itt még meg kell említeni, hogy a könyvben nincs semmi elénk tolva, nekünk kell megfejteni, és itt felmerül egy kérdés: a főhős vajon csak azért áll a saját szexualitásához úgy ahogy, mert ennyire lelki sérült és fél felnőni? Vagy ahogy az egyik pszichológusa megjegyzi, lehet, hogy történt valami nem illő dolog a főhős és az apja között? Végig látjuk visszaemlékezésekben, hogy milyen intenzív és szoros volt a kapcsolata a főhősnek az apjával, és aztán kezd egy kicsit kellemetlenül szorossá válni, de mivel ez egy napló regény és a főhős értelmezésében látjuk a dolgokat, nem tudjuk biztosan, hogy mi volt közöttük. (Viszont a személyes értelmezésem szerint, lehetett valami vérfertőző dolog, hiszen az apja öngyilkossága sincs megmagyarázva, és beleillik a képbe.)

A főhős, mivel az apja költő volt, vonzódik a művészetek felé, és szereti elemezni a könyveket, és úgy tartja, hogy a művészet meg is mentheti egy ember életét, hogy ebben fejezzük ki az élet szépségét, hiába ő maga is depressziós, a művészetet annak a tükörnek gondolja, amiben az élet pozitívumait látja. És arról is elgondolkozik, hogy a történeteknek milyen hatása van az életünkre.

Ami valami zseniális témaválasztás, hiszen az egész regényt áthatja ez a kérdés. A főhős olyan órára jár, ahol természetfeletti lényekkel foglalkozó könyveket olvasnak (nem a Drakulát, hanem többek között Carmillát, ahol női vámpír csábít el női áldozatot), és ez annyira beleivódik a narrátor gondolkozásmódjába, hogy mindent úgy kezd el látni. Ernessa az új diák, úgy viselkedik, akár Carmilla, elcsábítja Lucyt, és ezt a főhősünk bizonyítéknak látja, hogy Ernessa vámpír. Apró dolgok, mint egy elveszett kereszt alakú medál, hogy Ernessát nem szeretik a kutyák, hogy Ernessa retteg a víztől és nem szereti a napot és éhezteti magát egyenlővé válnak a vámpírság bizonyítékával.

Az egész regényt átjárja az őrület és a paranoia, a narrátor sorait olvasva, hiába tudjuk, hogy az előszóban az orvos már megmagyarázta, hogy a főhős csak hallucinált, hogy Lucy nem legyengült a vérszívástól, hanem anorexiás volt, egyszerűen annyira jó hangulatot kelt Klein, hogy engem is elkapott a főhős paranoiája és eltöprengtem, hogy vajon tényleg Ernessa vámpír-e vagy a főhős képzeleg. Ráadásul nem csak ilyen apróságokról van szó, minthogy Ernessa nem eszik és nem szeret bizonyos szagokat, amit egy vámpír se szeretne, hanem rejtélyes halálesetek is történnek, amik lehetnek vagy öngyilkosságok vagy gyilkosságok.

Igazából abban rejlik a könyv varázsa, hogy (minimum) háromféleképpen lehet értelmezni, és nincs rá konkrét válasz a végén sem, és teljesen mindegy melyik történetként olvassuk a regényt, ugyanúgy összeáll és megborzongtat és elgondolkodtat. Lehet, hogy Lucy csak egy anorexiás lány volt, lehet, hogy vámpír támadta meg, de szimplán az is lehet, hogy Ernessát a főhős teljesen hallucinálta. Az epilógusban a főhős 42 évesen néz vissza a történtekre és bár megemlíti Lucyt és még jó pár lányt, nem tér ki Ernessára, pedig annyira a lány megszállottja volt, mint Lucyé, így nem tudjuk meg, hogy Ernessa létezett-e. Az Ernessa csak képzelet teóriát az is alátámasztja, hogy nagyon hasonlít a főhősre, ő is okos, szereti a könyveket, zongorázik, az apja öngyilkos lett, az öngyilkosság gondolatával játszik, és külsőre is egyformák, ráadásul mindketten zsidók is. (A film egyetlen bakija, hogy benne hagyták a "de egyformák vagyunk" mondatot, és a két színésznő talán csukott szemmel sötétben ha hasonlít egymásra.)

A The Moth Diariesegy nagyon kellemesen borzongató olvasmány, ami közben folyton megkérdőjelezheti az olvasó, hogy éppen kinek is higgyen, nagyon nagy olvasási élményt nyújtva.

Kedvenc karakter: a főhős, Ernessa

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, hogy többféleképpen értelmezhető

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Faber and Faber

Kiadás dátuma: 2010. május 1. (eredeti: 2002. július 29.)

Oldalszám: 256 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék

Veronica Roth: A hűséges

$
0
0
Hogy akadtam rá: Nagy hírnévnek örvend a sorozat külföldön.

Sorozat: A beavatott 3. része.

Úgy általában az egészről: Tris Prior leleplezte a mindenki elől titkolt videót, ami rávilágított arra, hogy az egész városuk rendszere és társadalma hazugság és csak egy kísérlet volt, a kinti világ végső kétségbeesett próbálkozása arra, hogy rendbe szedjék a háború dúlta világukat. A gond csak az, hogy a város új vezetése, aki éppenséggel Négyes anyja, nem igazán szeretne kimenni a falon túlra és ismeretlenek háborúját megvívni, és noha új propagandával és a csoportok eltörlésével vezeti a város lakosságát, ugyanúgy diktátor, mint az elődje. Négyes nem tud elszakadni attól, hogy mégis az édesanyjáról van szó, de végül a hazugságok meggyőzik, hogy Trissel és a Hűséges névre hallgató lázadó csoporttal kimenjenek a falon túlra, hogy rájöjjenek az igazságra, mi vár rájuk odakint.

Ez a trilógia bizonyítja azt, hogy igenis javulhat egy rosszul kezdő sorozat, és ezért is szoktam a mazochista olvasmányait folytatni. Az első részt utáltam, sablonos volt, logikai bakikkal tele és nyálas a romantika. És noha ez a kötet sem teljesen mentes a gyermeteg írói hibáktól (mert Roth fiatal és azért még elég kezdő író), mégis nagyon élveztem. Szerintem már mindenki látta, hogy mind külföldön és mind itthon ez a kötet iszonyatosan gyenge kritikákkal rendelkezik, mindenki utálja valamiért, és aki teheti odébb tolja a könyvet, és ezzel én is így voltam, pedig nem kellett volna félnem.

Nem próbálom kitalálni, hogy kinek miért nem tetszett, vagy hogy lehet ilyen alacsony értékelése ennek a kötetnek, de láttam olyan kritikákat, ami pont azt emelte ki, amit én szerettem: a végét. Gondolom, már nem titok, hogy valami váratlan, hogy valami szomorú történik a sorozat végén, és bár nem spoilereztem el magam, elég egyszerű volt kitalálni, mi az, amin ennyien dühöngtek. Nekem tetszett ez a megoldás, hiszen reális, hiszen ez disztópia, és ezt a műfajt az ember nem azért olvassa, hogy boldog, masnival átkötött, csillámos befejezést kapjon. (És megjegyzem, hogy a Tiszták trilógia befejezése ezerszer kegyetlenebb, sőt, nekem a Beavatott trilógia vége nem igazán éri el a kegyetlenség fogalmát, de imádtam.)

Persze, mindenkinek más az ízlése, nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy csak amiatt lehet ennyire negatív ennek a kötetnek a fogadtatása, mert nincs boldogan éltek, amíg meg nem haltak befejezés. Említettem már, hogy én is láttam a regény hibáit, de egyszerűen annyira magával sodort a történet, hogy nem vett le az olvasási élményből, ezért kapja meg az öt pontot, pedig akadnak furcsa logikai bakik: A világ magyarázatot, amit az első részben utáltam, mert értelme nincs, végre Roth megmagyarázta, és úgy, hogy teljesen beleszerettem, pont az egyik kedvenc szituációmat használta, ezért lehettem elfogult vele.

Mert bár a hajlandósági teszt és a csoportokra bontás teljesen jól meg lett magyarázva, mégis akadnak bukkanók a világfelépítésben: A kinti világ hozta létre az eddig ismert rendszert, és nem adtak nekik oda minden tudást, például a légi közlekedést, nyilván azért, hogy ne tudjanak a falon kívülre menni, mégis annyira hihetetlen volt számomra, hogy ilyen technológiával, amivel rendelkeznek, senkinek eszébe sem jut a repülés. Persze módosították az emlékezetüket, azzal tartják őket bent és kordában, de mégis… nem mindent tartanak kordában, és amivel ezt indokolja Roth egy picit összecsapottnak hat, mert annyira nem is ez a világ a lényeg a történetben. És ez a másik problémám, szerettem volna többet megtudni a kinti világról, és amit látunk belőle az nagyon érdekes, kár volt az utolsó kötetre hagyni csak, de aztán az annyiban is marad, mert ez igazából Tris és Négyes története, a világ, a háttér teljesen mindegy lenne a két tinédzser útja és karakterfejlődése szempontjából.

Sajnos ez az izgalmas világ így kárba veszik, és úgy látszik, Roth nem is nagyon figyelt a részletekre: például, hogy a világ egyik legprecízebb laborjába a felszereléseket régi iskolákból vették (lehet egyetemi kutatólaborokra gondol?) és hogy amúgy szegénység és áramkorlátozás van odakint, de a kísérletben, az eddig megismert Chicagónkban minden van. Nem tudtam összeegyeztetni a kettőt, még ha ez egy állam által finanszírozott kísérlet, akkor se.

De annyira jó kérdéseket vet fel Roth, hogy ezeken a hibákon átsiklottam és élveztem Tris és Négyes történetét. Noha eddig a két tinédzser románca nem nyűgözött le, de nem zavart, viszont ebben a részben úgy éreztem, hogy azt a tipikus ifjúsági regényekre jellemző "jajj, új helyes fiú/lány van a közeledben, ezért féltékeny leszek" elemet beleerőltette Roth, és nem is volt semmi lényege. Ezen a nagyon kevés jeleneten, amikor életveszélyes szituációban elféltékenykednek egymásra, át kellett magam erőltetni, és akkor már tényleg élvezhettem a regényt azért, ami.

Mert ez a könyv hiába szól több lázadásról egy disztópikus világban, nem ebben rejlik a varázsa, hanem a mondanivalóban és a karakterek fejlődésében. A történet maga egy kicsit összecsapott is, hiszen gyorsan pörögnek az események, és bevallom, én olvastam volna többet az összeesküvés elméletekről, és a vége nagy akciójelenet is olyan kis rövidke, bár az utolsó fejezetek érzelmi ereje eltereli erről a figyelmet.

Ugyanis Roth végre valamiről ír, és nem is tudom, hogy tudott ilyen szép gondolatokat összehozni, ami annyira hiányzott az első részből. A főtémáink egyike egybevág a könyv címével, azaz a hűség, ez több szálon is fut, az egyik − nyilvánvaló − a lázadók csoportja, akik hűségesek az alapelvhez, amivel létrehozták a kintiek Chicagót, a másik Négyes hűsége az anyjához, akivel együtt élt félelemben kiskorában, és akkor ez a rettegés kovácsolta őket össze, ezek mellett pedig ott van a hűség, ami az embereket a családjához és a szeretteihez köti (amit kiemel a könyv, hogy igazából ez határoz meg minket), és ami a legnehezebb mindenkinek, hogy szembe kell nézni azzal, hogy milyen ha ezt a hűséget kihasználják és elárulnak minket.

Most már van Négyes szemszögünk is, és cseppet sem éreztem feleslegesnek, egyrészt mert két szálon futnak az események, és volt elég cselekmény, ami ezt megkövetelte, és Négyes elég érdekes karakternek bizonyult, jóval erősebbnek karakterhangja volt, mint Trisnek. Úgy éreztem, hogy Tris már átment a szükséges változáson a második kötetben, és most Négyesen volt a sor. Ugyanis Négyesnek személyes érdeke is fűződik a Chicagóban kitörni készülő háborúhoz, a két oldalt a két szülője vezeti, így fel kell dolgoznia, hogy melyik iránt mit érez, mert a családja finoman diszfunkcionálisnak nevezhető. Négyesnek meg kell birkóznia azzal, hogy az apja árnyéka örökké rá fog vetülni az életére, és le kell győznie azt a félelmét, hogy olyan lesz, mint az apja, míg az anyjával való kapcsolata még szívszorítóbbra sikerült, mert alapjáraton Evelyn nem rossz ember, de a düh és a harag elvakította. Négyesnek meg kell küzdenie a lelki sebekkel, amit a gyerekkora hagyott rajta, és ennek következményeivel, ugyanis egy nagyon nagy hibát követ el a kötetben, és meg kell tanulnia ezzel élnie. Aztán pedig rájön, hogy néha még ha nem is akar, hasonlít az apjára és az anyjára is, és ez a másik nagy téma a könyvben, hogy mennyire hasonlítunk a szüleinkre, hogy mennyire határozza meg az életünket a családunk.

És ez a legdominánsabb kérdés a könyvben, amit személy szerint imádtam, hogy vajon mitől lesz az ember olyan amilyen. Van halom szereplőnk, és mindenkinek van negatív tulajdonsága, mindenki követett el hibát, és mindannyian másképp küzdenek meg ezzel, és azon gondolkoznak, mitől lettek ilyenek. Felvetődik az a kérdés, hogy vajon a neveltetésünk, a környezetünk tesznek-e olyanokká minket, amilyenek vagyunk? Vagy pedig genetikai, eleve elrendeltetett-e? Számítanak-e a döntéseink?

Ezek mellett persze ott vannak átlagos tinédzsereket érintő témák csak éppen disztópiás környezetben felnagyítva, mégpedig, hogy minden karakter rátalál önmagára, legalábbis elindulnak azon az úton, és hogy elgondolkoznak azon, hogy amit tanítottak nekik a világról (legyen azok szülők vagy a társadalom) az mennyire igaz, kénytelen végre saját maguktól döntést hozni és formálni a világképüket, és megtalálni a céljukat az életben, és rádöbbennek, hogy milyen nagy is a világ és megküzdenek azzal, hogy milyen kicsinek érzik magukat.

Az utolsó téma pedig az áldozathozatal, amire szintén hoz Roth negatív és pozitív példát is, hogy milyen az, amikor valaki vakon áldoz fel dolgokat egy célért a megszállottságától és milyen ha valaki szeretetből teszi ugyanezt.

Bár a romantika nem volt annyira előtérben, de akadtak elég cukros jelenetek, viszont mégis ellensúlyozta ezt az, hogy mégsem írta meg tökéletesre Tris és Négyes kapcsolatát Roth, hanem igenis voltak problémáik és hullámvölgyeik, és hogy nem ok nélkül szerelmesek egymásba, hanem mindennap egymást választják és megküzdenek a gondjaikkal, így a végére azért az én is elfogadtam ezt a párost a féltékenységi rohamok ellenére.

A hűséges távolról sem tökéletes könyv, mégis tökéletes befejezése a trilógiának, ennél jobban szerintem nem lehetett volna ezt a történetet lezárni. Bár ez a kötet egy teljesen más világot mutat be, teljesen más hangulattal, mint az eddigiek, én ugyanúgy szerettem, mint a második részt, és remélem, Roth a következő regényére még jobban összeszedi magát, mert van az írásaiban potenciál.



Kedvenc karakter: Peter (miért volt ilyen kevés Peter?)

Ami kifejezetten tetszett: a téma

Ami nem tetszett: néhány apró logikai baki, a kötelező tini féltékenység

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Ciceró

Kiadás dátuma: 2014. (eredeti: 2013. október 22.)

Oldalszám: 450 oldal

Honnan: kölcsön

Cassandra Clare: City of Heavenly Fire (Mennyei tűz városa)

$
0
0
Hogy akadtam rá: Cassandra Clare-t a fanfic írói korszakából ismerem.

Sorozat: A Végzet Ereklyéi 6. része.

Úgy általában az egészről: Emma Carstairs élete tökéletes, Árnyvadásznak tanul a Los Angelesi Intézetben a legjobb barátjával, Julian Blackthornnal. A legnagyobb problémája az, hogy melyik szexi srácba szeressen bele, amikor is megjelenik Sebastian Morgenstern és mindenkit átváltoztat Sötét Árnyvadásszá a Pokoli Kehellyel. A Blackthorn gyerekeknek Emmával együtt sikerül elmenekülnie Idrisbe, de Emma szülei rejtélyes körülmények között meghalnak, és Julian egyik testvérét elrabolják, mert tündérvér is folyik az ereiben.

Eközben Jace még mindig küszködik azzal, hogy a mennyei tüzet az uralma alá hajtsa, hogy ne égesse meg mindig Claryt, ha épp szexelni akarnának, Simon azon szenved, hogy vajon Isabelle-lel járnak-e vagy sem, Alec pedig a Magnusszal való szakításán szomorkodik, amíg a csipetcsapat a karácsonyra készülődik. A tinédzser hormonnal fűtött idillnek azonban véget vet a rémhír, miszerint Sebastian nem csak gonoszan kacagva utazgat a világban, hanem tényleg megtámad Intézeteket, ami a Klávét meglepetésként érte és még mindig nem hiszik el, hogy Valentine fia veszélyt jelentene. Ám most már mindenkit evakuálnak Idrisbe, amíg el nem döntik, hogy mit kezdjenek a helyzettel. (Leginkább csak értelmetlenül vitatkoznak, míg hőseink nekilátnak az igazi munkának.)

Azt hiszem, az összefoglalásból látszik, hogy mennyire felhúzott ez a könyv. Igazság szerint nem érdekelt annyira, hogy egy nap alatt kiolvassam − plusz ez már egy 750 oldalas szörnyeteg −, és nem is nagyon voltak elvárásaim, annyit csalódtam Clare-ben már. De a City of Heavenly Fire nem lett rossz könyv, csak iszonyatosan aránytalan, amitől a végén már a hajamat téptem.

Ami nagyon zavart, hogy ez nem csak a Végzet Ereklyéi hatodik része, ez a Pokoli szerkezetek 3. részének egyik fele, így tökéletesen elspoilerezi a Pokoli szerkezetek trilógiát, és a The Dark Artifices (az új Árnyvadász sorozat) első kötete. Nem, a hivatalos számozás szerint nem az, ez csak a Végzet Ereklyéi befejezése lenne, de megkapjuk Jem és Tessa szenvedését, ami nem ad hozzá a történethez semmit az égvilágon, és olvashatjuk Emma kalandjainak első részét. Ugyanis jó pár száz oldalon Emma lényegtelen - habár önmagában érdekes − gyászát olvashatjuk, de annyira nem tett hozzá a Sötét Háborúhoz semmit, annyira nem ez érdekelt, amikor kinyitottam a könyvet, hogy untatott. A prológus már egy jó hosszú bemutatás Emmáról, és a hat (? nem emlékszem már, hogy tényleg hatan vannak-e) Blackthorn testvér viszonyáról, hogy kiskorukban kékre festették a macskát, és hogy mennyire szereti Ty a méheket, és én nem ezt akartam olvasni, mert engem Sebastian és Jace és társai és a következő háború érdekelt volna.

Az egész úgy hatott, mint egy rossz reklám, hiszen sokan már úgy voltak vele, hogy "Clare, látjuk az új könyved fülszövegét és ugyanaz a formula, mint eddig, köszönjük, nem kérjük," erre mintegy válaszként Clare fogta és csakazértis az olvasóra erőltette Emmáék sztoriját, ami bevallom, lehet érdekelne, ha nem itt kellett volna róla olvasnom. Emellett persze a Banek krónikákat is reklámozza, amit nem vagyok hajlandó elolvasni (főleg nem annyi pénzért), hiszen itt, amit mi megvehetünk kis novellák, azt Magnus írta meg.

Ha kivennénk Emma abszolút lényegtelen szenvedéseit, ahogy etetik a Blackthorn gyerekeket és néznek ki az ablakon, máris rövidebb lehetne a könyv. És még jó pár felesleges nézőpontot kapunk: köztük Jia Penhallowt és a Seelie királynőt, mintha olyan fontosak lennének. Ez már csak személyes megjegyzésem, hogy Sebastian elméje jobban érdekelt volna, de ő tőle egyetlen egy nézőpont sincs, hanem mindig valaki olyat látunk, aki a közelében van. Pedig igazából ezt a kötetet Sebastian és a gonosz terve vitte a hátán, anélkül ez nem lett volna más, mint egy iszonyatos romantika.

És itt jön a másik kifogásom a könyvvel: Senkit nem érdekel a háború, csak a szex. És én értem, tizenhat évesek, szerelmesek, de ettől néha annyira frusztrálóan hülyék lettek a szereplők, és eljátszották a komoly dolgokat. (Ami az oda nem illő humornak is köszönhető.) Az egyik legnevetségesebb jelenet, mikor konkrétan démonok között, életveszélyben szexelnek, mert az annyira fontos, és még óvszerük is van. Leáll a lány azon sírni, hogy nem tudott szexi ruhaneműt vinni magával a démonok közé, de óvszert azt pakoltak! Atyaég! És így vegyem komolyan a történetet…

Félreértés ne essék, az ilyen "meghalunk, és most ezért egymásnak esünk, mert akarlak annyira" dologgal nem lenne bajom, a hirtelen impulzusból elkövetett szexualitás még ide is illett volna, de itt minden lágy és romantikus, és akkor semmi más nem jár a főhősök fejében. Nem kétségbeesetten az életük utolsó perceit eltöltő hősök esek, hanem középiskolába illő romantikus történet szereplői, akiknek nem lebeg ott egy Apokalipszis a válluk felett, és nem kiképzett katonák. És sajnos nem egy ilyen erőltetett romantikus jelenet van a könyvben:

Mikor éppenséggel Jace elmegy saját kis küldetésére, természetes, hogy Isabelle, akkor kezd el szexelni (lehet vitatkozni, hogy így tereli el a figyelmét, de nem úgy van megírva), szintén életveszélyes helyzetben Clary azzal van elfoglalva, hogy Simon és Isabelle most akkor járnak-e, az egyik gyászoló karakter fájdalmát azzal enyhíti Clare - amire nagyon dühös voltam -, hogy kiemeli, hogy ja, bocs, annyira nem is volt szerelmes a karakterbe, és RÖGTÖN UTÁNA behoz neki egy új szerelmet. Ezzel az volt a gondom, hogy így bebizonyította Clare, hogy nem mer merész dolgokat meglépni, nem mer senki fontosat megölni, és ha kicsit is ismertük a szereplőt, gyorsan ledegradálja, hogy még jelentéktelenebb legyen a halála. Emma gyászát is eljátssza azzal, hogy elkezd Julianre nyálazni. Értem én, hogy előre kellett vetíteni, hogy Emma szerelmes lesz Julianbe meg talán Markba is, de annyira erőltetett volt ahogy egy 13 éves lány rádöbben, hogy milyen helyes körülötte minden pasi, és Emma amúgy teljesen gyerekes karakterhanggal van megírva, így még jobban elütött, néha tizenhatnak nézett ki, néha tíznek. Az meg a másik, hogy a tizenhat évesen esküvőtervezgetés nekem már túl sok és túl rózsaszín, de Clare-nek sikerült a legrosszabb romantikus vallomást is megírnia (pedig az Üvegvárosban még mennyire értett ehhez!), amihez nem fűzök további kommentet, olvassátok:

"És a testem minden sejtje szeret téged. Amikor sejtet cserélünk, és új nő helyette, az új sejtjeim még jobban szeretnek, mint a régiek, ezért szeretlek minden nappal egyre jobban. Ez tiszta tudomány. És amikor meghalok, és elégetik a testemet és hamu lesz belőlem, ami a levegőbe száll és a föld és a fák és a csillagok része lesz, mindenki, aki belélegzi a levegőt, vagy megpillantja a virágot, ami a földből kinő, vagy felnéz a csillagokra, az emlékezni fog rád és szeretni fog, mert annyira szeretlek."

Eddig valahogy nem volt bajom elhinni, hogy az Árnyvadászok egy katona népség, hogy a Föld titkos védelmezői, de most igazán elgondolkoztam. A Klávé Valentine után még mindig semmiből nem tanult, és konkrétan nem hiszik el, amit mondanak nekik Jace-ék, és nem kifogás, hogy gyerekek, ha az előző háborút is ők nyerték meg. De a szereplőink is annyira életképtelenek, hogy nem tudtam egyszerűen elhinni, hogy ők kemény harcosok: Jace épp elmagyaráz egy abszolút nem bonyolult tervet, mire a többiek megjegyzik, hogy nem tudják értelmezi a stratégiai térképrajzát, mert Jace olyan rosszul rajzol, majd Simon jön elő a megoldással, mert ő néz filmeket… És konkrétan ehhez a nagy tervhez szerintem logika és kiképzés kéne (amijük megvan elvileg), nem pedig az, hogy akciófilmeket nézzenek.

Néha a szereplők csak a dráma kedvéért és hogy még nagyobb legyen az oldalszám értelmetlenül cselekszenek, amiben egy morzsányi logika sincs, máskor pedig a véletlenek hajtják előre a cselekményt, így könnyítve az amúgy sem valami bonyolult történetet. VÉLETLENÜL arra járnak a szereplőink, mikor épp a nagy tervről beszélnek a gonoszok (amúgy nem is tudják Jace-ék, hogy ott vannak a gonoszok, szóval nem azért mennek oda) és szintúgy a nagy támadásról úgy értesülnek hőseink, hogy véletlen elsétálnak valamerre és ott egy démon, aki totál névtelen, elmondja nekik, csak úgy… Így hiába lenne izgalmas a sok démonölés és akciójelenet, egyszerűen a nagy terv veszti el a hitelességét, mert nem is kell a főhősöknek semmit csinálni, csak sodródni az árral.

Minden karakternek sikerült felhúznia, és ha nem lett volna a kedvenc párosomnak (Sebastian/Clary) pár jelenete, akkor simán 1 pontot adtam volna a karakterekre, mert annyira nem tudtam már őket a régi énjükkel összehasonlítani. Vegyük sorba:

1. Isabelle: - Unalmasnak tartja a Sebastian elleni készülődést, ezért kikapcsolja a telefonját, hogy a Klávé ne tudja elérni, mert a parkban sétálni jobb???
- Jace-szel és Claryvel együtt hülyeségnek tartja, hogy a Sötét Árnyvadászok ellen valami gyógyírt keressenek, mit érdekel, hogy a szeretteiket kell így megölni az Árnyvadászoknak. Nagyon együtt érző, tényleg.

2. Jace: - Azt gondolja, hogy a mennyei tüzet uralni tudja szimplán 2 meditáció óra után. (Amúgy nem is tölt ezzel sok időt Clare, mert minek…)
- Nem hallgat a józan észre, hogy nyilván egy szent ereklye-félét védenek valamivel. De ő okos. (Ja, bocsi, nem néz filmeket, azért nem vette észre, hogy csapda.)

3. Clary: - A háború közepette nem hiszi el, hogy ha számára fontos emberek eltűntek, akkor valószínűleg elrabolták őket és/vagy bajuk esett. Ez eszébe sem jut. Biztos elmentek sétálni vagy szexelni. (Ha Clary magából indul ki, még meg is érteném.)
- Mikor valaki megsérül, és csak az ő erős rúnái tudnák megmenteni, Clary csak áll és néz egy fejezetig. Közben még boldognak is érzi magát, mert sikerült működő Portált létrehoznia, és hogyhogy ennek nem örül senki? Bocsi, talán épp valaki az életéért küzd…

4. Jem:  Hazudik Tessának, mert Tessa annyira gyenge, hogy nem tudja magát megvédeni. Nyilván nem bizonyította a Pokoli szerkezetek trilógiában magát. Ez nem romantikus, ez inkább már irritáló.

5. Luke: Aki eddig mindenkivel együtt érzett és nagyon szerethető karakter volt, most már nem akarja a fele csoportot megmenteni, mert Jocelyn. (Ennyi az indoklása, mert Jocelyn.)

6. Bat: Akiről szerintem alig tudják, hogy kicsoda, ő is bemutatja, hogy mekkora hülye, mikor elfelejti, hogy szeráfpengét csak az Árnyvadászok használhatnak. Ennyire nem lehet senki ostoba.

7. Simon: Mikor elmondják neki, hogy XY meghalt, nem esik le neki, nem is gondol rá, hogy a szavak azt jelentik, egyszerűen nem fogja fel az értelmetlensége miatt, nem azért mert sokkban van, csak nem úgy betűzik ki, hogy "meghalt," hanem hogy "szíven szúrták." Később lepődik meg az adott szereplő halálán.

Hiába említek itt ennyi szereplő halált, és hiába reklámozták be, hogy mennyien meghalnak, az a 6 szereplő, aki eltávozik az élők sorából teljesen névtelen. (Ja, igen, ismertük a nevüket, de azon kívül kb. semmit nem tudunk róluk.) Így a nagy keserédes vég, amit sokan emlegetnek, számomra értelmetlen. Főleg, hogy közel 100 oldalas, ha nem több, az epilógus, ugyanis az epilógus és az utolsó fejezet már csak… kitaláltátok mi? IGEN, BÁL! Mert bál mindig kell − elnézést esküvő − és minden páros kap egy halom rózsaszín, csillámos öntetet a végére. (Akinek tetszett A hercegnő befejezése, ne aggódjon, annak ez is fog.)

A könyvet − ahogy azt már a Pokoli szerkezeteknél is megjegyeztem − néha tönkreteszi a humor, amit amúgy szeretek, ha jól lenne adagolva. Itt azért néha még sikerült szomorú, gyászról szóló gondolatot beletenni a karakterek fejébe Clare-nek, de néha nagyon mellényúlt. A gyászoló szereplőnk, akit lenyűgöz, hogy milyen izmos és mennyit eszik a pótlék romantikus szála és Alec néhány személyes gondolata − amikor életveszélyes helyzetben azon sír, hogy szingli, és mindenki más szexel, csak ő nem − teljesen elrontja az amúgy jó alapötletet. Az Alec/Magnus kapcsolatot teljesen elbagatellizálja Clare, inkább humor, mint drámaforrás, és annyira nem illett össze az amit az olvasónak éreznie kéne (hogy éppen veszélyben vannak) és az a humor, amivel ezt Clare kezelte, hogy csak szörnyülködve tudtam olvasni a soraikat. (Főleg Alec álma vágta ki a biztosítékot.)

Egy-két helyen erőltetettnek éreztem néhány magyarázatot, főleg két fontos szálnál, és így nem is tudtam a legvégén mit kezdeni a nagy történettel. Emmáék úgy bizonyítják be, hogy Mark, akit elraboltak, életben van, hogy írt nekik vérrel és a saját családi gyűrűjének pecsétjével levelet, mert ezt ő találta ki. Komolyan? Mármint nagyon nehéz lehet pecsétgyűrűt vérbe mártani, annyira hihetetlenül egyedinek tűnik, és szilárd bizonyítéknak, hogy az illető életben van. Nem mintha a saját vérébe nem tudnák mártani a saját gyűrűjét, ha már halott lenne… A másik pedig a vége csavar − ami akkora nem csavar, hogy már a 100. oldal óta tudjuk a végkifejletet, ha nem előbb −, ahol minden szereplő annyira sötét, hogy csak azért működhetett az egész tervük.

Amit még meg kell jegyezni − és már végre végére érek a negatívnak, mert igen van a könyvnek pozitív oldala is − az a nemi erőszak. Igen, Sebastian megpróbálta megerőszakolni Claryt az előző részben, igen, Clare ezért is összetűzésbe került olvasókkal, és persze, hogy nincs két egyforma reakció egy ilyen szörnyű tettre. De segítek, ez a mondat, hogy "Majd meghalok a szexuális frusztrációtól" Clary szájából nem segít. Egy-két mondata van Clare-nek, ahol Clary rémálmaira utal, vagy amikor elmeséli az egészet Jace-nek, és akkor látnám, hogy próbált valamit kezdeni a témával, de megint bejön a humor meg a szex és nagyon nem éreztem ezt helyénvalónak. Láttam már rosszabb ábrázolást, de itt konkrétan ezt nem gondolta át Clare, nem is akart ezzel foglalkozni.

Ami a pozitívum, hogy hiába 750 oldal, gyorsan lehet olvasni, annyira agykikapcsoló könyv ez, és mivel most épp valami könnyed, limonádéra vágytam − mert olyan nehéz könyvet olvastam ezzel párhuzamosan −, nagyon hamar lecsúszott. Az akciójelenetek pörgősek, a humor néhol telitalálat és a Sebastian rajongók örülhetnek.

A regény maga az elején majdnem utolérte az Üvegváros szintjét − kár, hogy aztán teljesen félresiklott −, és ezt szépen hangsúlyozta Clare azzal, hogy minden szereplő visszaemlékezett az első három trilógiában történtekre, annyira jó szerkezetet adott neki, és tényleg úgy éreztem, hogy ez egy befejező rész, és jó volt együtt nosztalgiázni a szereplőkkel, mert bármennyire is eltávolodott tőlem Clare írása, mégis majdnem a fél életemet átkísértek a karakterei és az írásai.

Minden karakternek fejlődnie kellett, amit sajnos az általuk elkövetett hülyeségek elnyomtak, de amikor éppen megvolt a jó hangsúly a drámai dolgokhoz, akkor nagyon kellemes volt. Jace végre elismeri, hogy mennyire elzárta az érzelmeit, és hogy Clary segített rajta, és hogy nem csak azért, mert szerelmes lett a lányba, és bár elég elvárásokat alulmúlóan, de megmagyarázta Madame Dorothea jóslatát az első részből. (Semmi mágikus nincs benne, ha valaki erre tippelt, mert emlékszem, hogy nagyon sokan nagyon sokat gondolkoztak ezen a jóslaton.) Jace végig küszködik azzal, hogy saját magát látja Sebastianban, és ezért is szerettem Sebastian karakterét, mert hiába a démonvér, nem amiatt lett olyan amilyen, és Jace-t kísérti ez, hogy majdnem olyan lett, mint a fogadott bátyja, hiszen Valentine nevelte 10 éves koráig. Ezt még jobban csak hangsúlyozza az ötödik részben együtt töltött idejük, és Jace retteg attól, hogy talán benne is van akkora sötétség, illetve, hogy ezt hogyan is győzze le.

Ez a vérben/genetikában/családban rejlő sötétség Clary vonalán is megtalálható, hiszen Morgenstern, és bár Jocelyn ezt tagadni akarja, neki mégis könnyebb, mert nem vérrokonságban áll azzal a családdal. Szerettem nézni, ahogy Clary végre eldönti maga, hogy ő kicsoda, és elfogadja minden egyes részét.

Simonnak és Magnusnak nincs olyan lényeges karakterváltozása, de azért a kettejük karaktere is hozza elő a család témáját, hogy milyen a szülők árnyékban élni, és hogy milyen rájönni, hogy mit is akarunk az élettől - Simoné kicsit tinédzser szinten, Magnusé valamivel felnőttesebben (habár Magnus sem mindig viselkedik jobban, mint egy tinédzser.)

Sebastian karaktere tartotta fent legjobban az érdeklődésem, és az ő részeiért volt érdemes elolvasnom ezt a könyvet, noha a végén kicsit átment egy teátrális primadonnába, de el tudtam viselni az egy-két hisztis tini jelenetét, mert amúgy annyira összetett karakter. Főleg, hogy Jace ellentéte, hiába elborult és gonosz, mégis lakozik benne egyfajta szeretet vagy arra való vágy − és szerintem nála sokkal jobban játszott ezzel a témával Clare, mint Valentine-nál. Valentine csak egy hataloméhes őrültnek tűnik Sebastian mellett, aki inkább egy tragikus figura.

Felmerül még a szeretet kérdése, hogy az Árnyvadászok mennyire másképp látják a világot - egy picit fatalistábban, mert képtelen újra szeretni és elvakultan hisznek régi és elég hibás értékekben. De mégis rájön arra minden szereplő, hogy a szeretet bármilyen fájdalmas is lehet, annál nincs fontosabb az életben, mert ez tesz minket emberré.

Nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a sorozatot, de a nagy szerelmem már teljesen eltűnt a könyvek iránt. Mégis egy elég szórakoztató történet barátságról, szeretetről és arról, hogy mi magunk határozzuk meg, hogy kik is vagyunk. (És remélhetőleg már tényleg vége van.)



Kedvenc karakter: Sebastian

Ami kifejezetten tetszett: Sebastian

Ami nem tetszett: a nyáltenger, a rózsaszín köd, az erőltetett humor, szex, szex, szex mindenütt!

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Margaret K. McElderry

Kiadás dátuma: 2014. május 27.

Oldalszám: 752 oldal

Honnan: saját, e-book

Laurie Fox: The Lost Girls (Az elveszett lányok)

$
0
0
Hogy akadtam rá: Pán Péter feldolgozásokat kerestem.

Úgy általában az egészről: Wendy Darling tudja, hogy ha majd eléri a tinédzserkort, eljön érte Pán Péter, ahogy azt a repülő fiú megtette a dédanyjával, az eredeti Wendy Darlinggal, és a családja összes női tagjával. Azt is tudja, hogy ez a találkozás és a fiatalkori beteljesületlen szerelem össze fogja törni és örökre nyomot hagy az életében, ahogy ez a családjában már hagyomány. Az eredeti Wendy az életét a pszichiátriai osztályon tölti, Jane Darling rejtélyesen eltűnt és azóta sem került elő, az ifjabbik Wendy édesanyja, Margaret pedig a válása után a férfiak karjaiban és a karrierjében keres vigaszt, míg a lányára nem igazán figyel, és a lány bármennyire is isteníti és imádja az apját, azt szintén csak a pénze és az új élete köti le. Ezért nem is meglepő, hogy mikor Pán Péter betoppan − bár nem olyan, mint amire számított és egyáltalán nincs megnyerő modora −, Wendy vele megy. Bár Sohaországban a képzeletnek semmi sem szab határt, mégis történik valami Wendyvel, amire nem teljesen emlékszik, csak hogy valaki molesztálta, és annak a valakinek kampókeze volt. De nem is ez a legszörnyűbb, ezzel megtanult együtt élni, hanem az, mikor végül haza kell térnie. A lány annyira összeomlik, hogy öngyilkossági kísérletekbe menekül.

Amikor először megláttam a könyvet, azonnal kellett nekem, olyan magával ragadónak tűnt a fülszöveg, de aztán megnéztem az értékeléseket, és bizony külföldön csak 1-2 csillagos kritikák vannak, mondván, hogy unalmas és érthetetlen, ezért féltem megvenni, végül csak megkaptam szülinapomra ezt a regényt, és abszolút pozitívan csalódtam.

Nehéz erről a könyvről írni, mert nem egy egyszerű regény, de éppen ebben rejlik a varázsa, mert ha másképpen írták volna meg, nem lenne ennyire érdekes. A történet nem izgalmas, egyszerűen egy 42 éves nő visszanéz az életére, és elmeséli, hogy mi történt vele. És mivel csak elbeszélés az egész, nincs benne sok dialógus, az egész csak visszaemlékezés, és gyors ütemben halad előre. Bevallom, néha megálltam volna és többet olvastam volna egy-egy életszakaszáról, de nem az volt a regény célja, hogy a főhős részletesen elmesélje az életét és minden problémáját ecsetelje, hanem hogy bemutassa a családi viszonyok körforgását.

Ez a könyv nem szól másról, minthogy milyen hatással van egy emberre, ha a családja törött és úgy kell felnőnie, hogyan befolyásolja a tudatalatti döntéseinket az életben és a kapcsolatok terén. A főhős egyik problémája az apjával való viszonya, ami eléggé egészségtelen, hiszen annyira vágyik az apja szeretetére, hogy már-már romantikus irányba torzul (folyton megjegyzi, hogy mennyire jóképű és szexi az apja, és hogy az apja milyen erotikusan ér hozzá), és ez tükröződik Pán karakterében is, mert Pán ugyannyira vonzó, mint az apja, ugyanúgy a repülés foglalkoztatja, és ugyanolyan gyermeki szellemű,  kalandvágyó és feledékeny. Később Wendy meg is jegyzi, hogy akihez hozzámegy férfi, az is egy az egyben olyan, mint az apja.

És mivel az egyik téma a férfiak Pán Péter szindrómája, ez is merít a Pán Péter történetekből a főhős. A narrátor megbízhatatlan, és bár végig arról beszél mind a négy Darling lány, hogy Pán Péter látogatta meg őket és elmentek Sohaországba, nekem cseppet sem tűnt fantasy regénynek ez, és hiába vannak visszaemlékezések Sohaország mágikus helyére (amiket más betűtípussal is szednek, így még jobban elkülönítve a valóságos történésektől), nem éreztem őket igaznak. A főhősünk regényíró, és azzal küszködik, hogy végre felnőtteknek írjon regényeket, ne pedig gyerekmeséket, és az, hogy nekünk elmeséli az élettörténetét a valóság és a családjának olyan fontos mesekönyv összekeverésével pontosan az ő regényének tűnik.  Mivel a dédanyja ismerte J. M. Barrie-t (sőt Barrie itt a dédanyjáról nevezte el a könyvbéli Wendy karaktert), érthető, hogy miért ezzel a történettel szövi össze az életét Wendy, és hogy miért Barrie-ről nevezi el a lányát.

Viszont ettől még nem lesz fantasy ez a regény − lehetne, ha valaki úgy szeretné olvasni −, de az én olvasatomban hiába mentális beteg a főhős, nagyon is jól tudja, hogy nem létezik Sohaország, csak egy párhuzam arra az időszakára, amikor elszökött otthonról. Nem írja le konkrétan, nem betűzi ki, de nagyon sokszor utal rá a narrátorunk, hogy muszáj hinnie, hogy Sohaország varázslatos volt, muszáj hinnie, hogy a világban van helye a képzeletnek és az álomvilágnak, ahova visszavonulhat, ha nehéz az élete, és vannak olyan jelenetek, amikre később rámondja, hogy nem valós, csak ő találta ki. Így végig tippelhet az olvasó, vajon éppen amit olvas megtörtént-e, hallucináció, vagy álom? És egyáltalán számít ez? Hiszen bármi is legyen, ugyanúgy formálta a főhősünket. Nem utolsósorban pedig, bár szent meggyőződése a főhősnek, hogy a lánya eljut Sohaországba és Pán Péterrel lesz kapcsolata, miután ez elvileg nem sikerül, külső szemlélőként azt írja le, hogy a lánya megszökött otthonról és az utcán él, és nem meglepően, ő is összejött egy Hook karakterrel, így számomra még inkább azt a variációt erősíti meg, hogy a narrátorunk csak mesékkel mondta el az életét és dolgozta fel a traumáit.

Ennek a rejtélynek, hogy vajon Pán Péter létezik-e, nincs konkrét megoldása, ahogy a történetnek sincs, hiszen ez "csak" egy valós női élet meséje, ami még nem ért véget, ezért tűnhet kicsit összecsapottnak a vége, de nekem tökéletes volt. Nem tudjuk meg, hogy végül a főhős és az anyja és a lánya kapcsolata milyen lesz, bár vannak rá utalások, de hát minden kapcsolat változó, a családi kapcsolatok főleg, úgyhogy egészen biztosan nem vár rájuk tökéletes boldogan éltek, míg meg nem haltak befejezés. A másik kérdés, ami megválaszolatlanul marad, hogy ki erőszakolta meg a főhőst kis korában, bár ő Hooknak mondja és róla vannak rémálmai, ha nem fantasynak vesszük a történetet, akkor ez egy meg nem nevezett elkövető marad. Ugyanígy az eltűnt Jane Darling rejtélyét is csak meseköntösben kapjuk meg, így teljesen a fantáziánkra van bízva, hogy vajon, mi történhetett vele.

A zseniális az ebben a könyvben, hogy úgy is lehet érteni, hogy nem mondja el konkrétan mi történt velük, ugyanolyan súlya van a tragédiáknak és a depressziónak, és be lehet azonosítani a Pán Péter mese karaktertípusait. Pán az ideális álomférfi, aki bár hanyag, de rettenetesen vonzó, Hook a veszélyes ragadozó típusú férfi, aki csak kihasználja/szexuálisan bántalmazza a nőket/lányokat, az Elveszett fiúk és lányok pedig azok, akik nem érzik, hogy szeretik őket, illetve tényleg nem szeretik őket, nincs családjuk és az utcán végzik. A tündérek az olyan fajta nők, akiket a főhős az ellenségének tekint, akik manipulálnak és "elveszik" mások férfijait, a sellők pedig a szexuális nőket képviseli, és ezzel együtt az egész Sohaországi kaland nem más, mint a főhős szexuális ébredése és azzal való küszködése, hogy hogyan is kezelje a nőket és a férfiakat az életében.

A könyv másik főtémája a család, főleg az anya-lánya viszony, és hogy ez hogyan változik a felnövéssel. A regény gyönyörűen mutatja be a szülő-gyerek kapcsolat dinamizmusát, ami nem mindig tökéletes (sőt, inkább sosem tökéletes), és ezt négy generáción keresztül láthatjuk, de főleg a főhős és az anyja és a főhős és a lánya kapcsolat van szembe állítva egymással, az egyiket a lány, a másikat az anya szemszögéből olvashatjuk, és keserédesen mutatja be, hogy mindegy néha mennyi szeretet van mindkét oldalról a kommunikációs hibák miatt lehetnek kisebb-nagyobb összezördülések. Ironikus, hogy Wendy végig azzal küzd, hogy kilépjen az anyja árnyékából (az Elveszett Fiúknál és a karrierjében is, mivel mindketten írók), és nem veszi észre, hogy a lánya is ugyanígy érez vele szemben.

A regény nem hiába viseli Az elveszett lányok címet, mert bár a Pán Péter újramesélése, inkább a lányokra/nőkre koncentrál, akik elvesznek az élet sűrűjében, és próbálják megtalálni saját magukat, ami néha annyira nehéz, hogy akár még negyvenévesen is ezzel küzd az ember. Aki valami romantikus, könnyed mesére vágyik, annak nem igazán való ez a könyv, aki viszont egy emberi lélekkel való foglalkozó, néhol kissé nyomasztó regényt szeretne olvasni, annak tökéletes.

Kedvenc karakter: mindkét Wendy, Berry

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, a kivitelezés

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Simon & Schuster

Kiadás dátuma: 2004. január 19.

Oldalszám: 288 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék (Akit esetleg érdekel a könyv, annak szólok, hogy ez már csak antikváriumban kapható, pl. [ITT]és [ITT].)

Cressida Cowell: How to Ride a Dragon's Storm (Így üld meg egy sárkány viharát)

$
0
0
Hogy akadtam rá: Az első részből van film.

Sorozat: Az Így neveld a sárkányodat 7. része.

Úgy általában az egészről: Hablatynak és barátainak most a Törzsközti Úszóversenyen kell bizonyítania, ahol az nyer, aki a legtovább marad kint a sárkányokkal és egyéb ragadozókkal teli viharos tengeren. A nyertes a másik két törzs főnökétől kérhet bármit, ezért nem is csoda, hogy a Gyilkos Törzs vezére egyből csalással indít és kizárja a másik két törzsfőnököt a versenyből. Hablaty persze az egészet csak túl akarja élni, de ez nem könnyű, ha Takonypóc megint az útjába áll és ha valami a mélyből elragadja Camicazit. És valahol a messzeségben egy rabszolgákkal teli hajó várja őket…

Ez már a hetedik kötete az Így neveld a sárkányodat sorozatnak és Cressida Cowell még mindig piszok jól ír. Ez a rész is ugyanolyan izgalmas, vicces és kikapcsoló volt, mint az eddigiek, és most is sikerült valami elgondolkodtatót belecsempésznie a gyerek közönségének. Bár bevallom, nekem hiányzott ebből a részből Alvin, mert ő a kedvenc gonoszom, és Fogatlan is méltatlanul keveset szerepelt, és ki ne szeretné azt a kis önző sárkányt. Viszont kaptunk helyette valami kérdést a következő részre és az epilógus megint olyan keserédes volt, amit annyira szeretek, hogy mindig rajongói csodálattal zárom be a könyvet.

Ebben a részben is Hablaty küzd azzal, hogy hiába jó ember alapjáraton az apja, gyakran nem hallgat meg másokat, főleg a családját − és ezért kerül nézeteltérésbe a saját fiával. Viszont most előbukkant az a téma is, hogy miért rossz, ha a negatív érzelmek és indulatok eluralkodnak rajtunk. Több szereplő is azért kerül rossz helyzetbe, mert elvakította a düh, harag, a bosszúvágy vagy az arrogancia, és nem minden ilyen karakter volt ám gonosz!

Ami a történet nagy pozitívuma számomra (még mindig), hogy Hablaty az eszével gondolkozik, és olyan zseniális terveket szövöget, hogy néha még nekem sem volt egyértelmű, hogy egy-egy helyzetből vajon hogyan szöknek meg, pedig komikusan mindig egyre rosszabb lesz a sorsuk.

A mostani gondolkozós téma ebben a kötetben elég nehéz, és furcsálltam is először, hogy Cowell ilyenre mer utalni, ugyanis azt hozza fel, milyen ha valaki (egy nép vagy csoport) felsőbbrendűnek képzeli magát a többieknél. Van egy jelenet, ahol a szőke hajú, fess fiatalemberek úgy gondolják, hogy ők a tökéletes nép és ők fognak uralkodni az új országban, és nekem ez annyira a német náci felsőbbrendűséget jutatta az eszembe, hogy megdöbbentem. És most először hozza elő Cowell, hogy a vikingeknek vannak ősellenségeik, a vándorlók, akik egy békés vadász nép, akiket a vikingek csak úgy legyilkolnak vagy rabszolgaságba taszítanak, így bemutatva, hogy a mi hőseink népe sem éppen tökéletes. Bár eddig is tudtuk, hogy nem gondolkoznak a vikingek tisztán, de ezzel Cowell végleg elmossa a fekete-fehér határvonalat.

Főleg, hogy ebben a részben Hablaty rájön, hogy Hibbant-sziget − legyen bármilyen is − az otthona, és nem új helyet kell keresnie, hanem javítania a régi szokásokon. Megérik benne a gondolat, hogy talán tényleg törzsfőnök akar lenni, és helyre hozni a múlt hibáit, bár elismeri, hogy hosszú út áll előtte, amire nagyon kíváncsi vagyok.

Kedvenc karakter: Hablaty, Fogatlan, Halvér, Camicazi

Ami kifejezetten tetszett: a humor, az elgondolkodtatóbb részek

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Little, Brown and Company

Kiadás dátuma: 2011. július 6. (eredeti: 2008. október 2.)

Oldalszám: 288 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék

Sally Nicholls: Close Your Pretty Eyes (Hunyd le szép szemedet)

$
0
0
Hogy akadtam rá: Sally Nicholls rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Olivia öt éves kora óta jár egyik örökbefogadó családtól a másikhoz, az édesanyja alkoholista volt és verte, ezért kénytelenek voltak a lányt és másik két testvérét máshol elhelyezni. Olivia azóta se látta a testvéreit, és végtelenül magányos, mert mindenki csak továbbpasszolja őt, ezért már aszerint az alapelv szerint élt, hogy senkit nem akar megszeretni, mert úgy is csak fáj, ha elhagyják, és őt szabályszerűen mindig elhagyják. Olivia a fejébe veszi, hogy ő biztos gonosz, hiszen az anyja is mindig ezt mondta, ezért viselkedik durván mindenkivel. Viszont amikor a tizenhatodik otthonába kerül, ahol a gyerekek nem verik meg, nem akarják megölni, végre egy kicsit kezdi megszeretni a körülötte lévő családot, és ez megijeszti, hát még az, amikor rájön, hogy a farm, ahol most él, babafarm volt, és az ott élő nő közel négyszáz gyereket ölt meg. A legrosszabb viszont az, hogy ez a nő a halál utáni életből kezdi el kísérteni Oliviát és szörnyű dolgokra készül…

Sally Nicholls ismét bizonyított, hogy lehet valami különlegeset, érzelmileg megrendítőt írni tizenéveseknek, ugyanis ez a könyv szintén gyermekirodalom, mégis olyan elgondolkoztató és komoly, hogy sokan azért panaszkodnak, hogy lehet ilyet gyerekek kezébe adni. A könyv legnagyobb varázsereje abban rejlik, hogy a főhős megbízhatatlan narrátor, és ezt már a prológusban közli velünk Olivia, hogy nem kell neki hinnünk, sokszor szokott hazudni, hiszen ez már reflexből jön nála, mindig is talált ki történeteket, és a regény közepén is van karakter, aki megjegyzi, hogy az egész szellemhistóriát, amire épül a könyv, azért szokták az emberek elmesélni, mert így felturbózza az unalmas történeteket és drámaibb hatást ér el. A főhősünk pedig Olivia figyelemre vágyik, annyira, hogy még nekünk, az olvasóknak is képes hazudni.

Az alaptémát, ami az örökbefogadott gyerekek élete és az örökbefogadási rendszer milyensége egybeolvasztja egy kísértethistóriával, és kellemesen borzongató történetet épít a főhős belső küzdelme köré. Az egész történet nem más, minthogy Olivia megpróbál újra bízni az emberekben és a saját félelmeit és múltját kivetíti egy gyerekgyilkos szellemre, és ahhoz hogy legyőzze a kísértetet a saját démonait kell megölnie. Lehet persze fantasy történetnek is olvasni a könyvet, de mégis inkább csak egy nagyon zavart elméjű gyerek képzelgéseiként tudtam értelmezni, és így is ugyanolyan hátborzongató volt, mintha egy igazi szellemmel kéne megküzdenie.

A történet két szálon fut: Olivia mindennapjait látjuk a legújabb családjánál és időrendben visszafelé megismerjük a többi házat is, ahol járt, és ebben ez volt a legszívszorítóbb, ahogy visszafelé láthattuk, hogyan halt ki a remény az olyan fiatal Oliviából, hogy az elején még mennyire bizakodott abban, hogy lesz valaki, aki vigyáz rá. Mire a végére érünk és meglátjuk, hogy az édesanyja konkrétan miket tett vele, egészen biztosan ejtünk egy-két könnycseppet.

Ez a könyv azért durva és talán páran azért nem adnák gyerek kezébe, mert reálisan mutatja be a rossz családokat, a családon belüli erőszakot és örökbefogadási rendszer árnyoldalát és hiába csak egy tizenegy éves narrációján keresztül olvassuk, nem nagy szavakkal és bonyolult mondatokkal, ugyanúgy szíven üt. Oliviát többször bántalmazták a nagyobb gyerekek, megpróbálták megfojtani, ellopták a cuccait, és van, ahol a gyerekeket csak az utánuk kapott pénzért tartják, ahol akár enni sem kapnak, és elzárják őket a pincébe. Ráadásul sokszor elválasztják a testvéreket egymástól, mert nehéz együtt elhelyezni őket, és ennek a hatását is láthatjuk Olivián.

Amiről igazából szól a könyv, hogy bemutasson egy megtört emberi lelket, ugyanis Oliviát annyi rossz dolog érte − amit az olvasó csak szép lassan tud meg, hogy pontosan mi −, hogy egyszerűen már nem tud a normális világhoz és családmodellekhez igazodni. Annyi trauma érte, hogy minden felnőttet már figyel, hogy tudja, mikor kezdik el verni, ellopja és gyűjti az ételt, mert nem tudja elképzelni, hogy valaki mindig fog neki enni adni, nem érzi a fájdalmat rendesen, mert muszáj volt a testének egy ilyen védekező mechanizmust kialakítani, elszakad a testétől és nem emlékszik rá, mit tett, és folyamatosan pánikrohamok, szorongás és paranoia gyötrik.

Oliviának eddig csak a túlélésre kellett összpontosítania és annyira megszokta, hogy nem is tudja, hogyan legyen gyerek és hogyan élhetne, amikor mindenhol csak veszélyforrást lát. Mivel mindig kicsinek és tehetetlennek érezte magát, védekező reflexből viselkedik iszonyatosan és manipulálóan a családokkal, ahova kerül, mert akkor legalább ő irányít valamit az életében. A történet igazából arról szól, hogy Olivia rájön, hogy talán tényleg van más módja annak, hogy az életét élje, de nincs mágikus megoldás, ezért még inkább valami fájdalmas érzést hagyott bennem az olvasás befejezése után, hiába lenne reményteli a befejezés.

Mivel Olivia szellemhistóriának köze van a gyerekekhez − ami Olivia múltját tekintve nem véletlen −, ezért az is felmerül, hogy régen mihez kezdtek a nem kellő gyerekekkel, hogyan és miért ölték meg őket a rossz helyzetben élő fiatal lányok, és milyenek voltak ezek a babafarmok.

Viszont Olivia mellett az új családban ott van Grace, aki egy egyedülálló tinédzser anya, aki teljes ellentétje mind a kísértettörténetben lévő fiatal anyáknak és Olivia édesanyjának, ugyanis nagyon szereti a lányát, és összeszedte az egész életét érte. Ezért is gondolkozik el Olivia azon, hogy miért szereti néhány anya a gyerekét, hogy vajon ez kötelező-e, és hogy vajon őt miért nem szeretik, mi benne a hiba, és hiába neheztel az anyjára, valahol mégis szereti. És Liz, az egyik nevelőszülője is megjegyzi, hogy hiába tesznek rossz dolgokat az emberek, attól még nem lesznek feketén-fehéren jók vagy rosszak.

A Close Your Pretty Eyes egy reális és megható történet arról, hogy milyen szülői szeretet nélkül felnőni, és hogy milyen nehéz túllépni az egy életre sebet ejtő traumákon.

Kedvenc karakter: Olivia, Liz

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, a megbízhatatlan narráció, a téma, A VÉGE

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból (valami eszméletlen gyönyörű és kísérteties a páraként csillogó cím és belső borítón található szellemkép)

Kiadó: Marion Lloyd

Kiadás dátuma: 2013. november 7.

Oldalszám: 240 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, szülinapi ajándék

Egy újabb kupac kukacos könyv...

$
0
0
Most végre megint összegyűlt valamennyi könyv a félbehagyott kupacomban, hogy érdemes legyen róluk írnom. Hát íme:

Marie Hall: Hook's Pan
Tudom, tudom, ezt megérdemeltem. Minek kezdek bele magánkiadott pornókba? Hát azért, mert Pán Péter újramesélés! Igaz, ez egy sorozat ötödik része, de gondoltam, nosza fussunk neki, és olyan rossz is volt, mint gondoltam rá, de annyira nem vicces, hogy végigolvassam. Az alap annyi, hogy létezik egy párhuzamos világ a miénkkel, ahol az összes mesehős modernül éldegél, és ők találnak magunknak halálos szerelmeket a mi világunkból. Hook nagyon szomorú, mert ugyan jófiú, de meghalt a szerelme, és Pán meg egy kis vakarcs, aki nem hagyja békén, ezért szereznek neki egy nőt, aki majd átsegíti az életről való borús merengésein. A főhősnőnk éppenséggel Pánt játssza egy színdarabban, (minő véletlen, amúgy innen a cím, sajnos nem Pán/Hook darabról van szó, pedig reménykedtem egy kicsit), és aközben rabolják el. Felgyújtják a tündérek a színpadot és hopsz, viszik is a nőt.

Az egésznek amúgy rettenetesen Egyszer volt, hol nem volt fanfiction szaga volt, és nem azért, mert egy világban éldegélnek a mesehősök, hanem a meseszereplők "megcsavart" története egyezett a sorozatéval. Persze, lehet véletlen, de itt aztán nagy érzelmi- és karakterkidolgozások nem voltak. És ki hibáztatná az írónőt, ha Hookra izgul be? (De azért mondjuk vagy jobban kidolgozhatta volna, vagy maradt volna meg fanfic íróként.)

Sam Enthoven: Mászkák
A következő áldozatom ez a horror könyv volt, a Pongrác kiadásában. Azt hiszem, lehet rólam tudni, hogy eléggé elfogult vagyok a Pongrác könyvekkel, valamiért mindre lecsapok, ami az ízléskörömbe tartozik, még ha addig semmit nem is hallottam róla. Annyira melléfogtam ezzel! Igazán megnézhettem volna, hogy kb. goodreadsen is vagy tízen olvasták csak, ami elég jól bemutatja ennek a könyvnek a nemzetközi sikerét...

Az írásmód gyerekes, leginkább egy 14 éves író első regényére hasonlít, és a történet csattanóját ellövi az első fejezetben, mert az főgonosz szemszöggel indul. A gonosz fiú szereplők dorombolnak??? Nem is tudom, ez hol félelmetes. A színesbőrű lányoknak leírása folyékony csokibarna bőre van, és az egyik gonosz azért akar világuralomra törni, mert az iskolában piszkálták, és ezt az első oldalakon monológban, gonoszan kacagva elő is adja.

A bónusz, hogy a fiú és a lány szereplőnk úgy találkozik, hogy színházban a lány a karzatról leeszi fagyival a fiút, és ettől a fiú majdnem beleszeret...

Lauren Oliver: Panic
Gondoltam, ha már a Delírium sorozat vége nem tetszett, de Lauren Oliver összes többi írását szerettem, ezt is igazán bepróbálhatom, hiába realista regény. Aztán pár oldal után be is csuktam, ugyanis a Panic arról szól, hogy egy álmos kis amerikai városban nyáron a gyerekek unatkoznak, és ezért kitalálják a Panic című játékot. Ami olyasmi, mint az Éhezők viadala, persze nem gyilkolászósan, csak versenyeznek, sokszor életveszélyesen pénznyereményért.

A gond ott kezdődött, hogy ezt úgy oldották meg, hogy titkos zsűri tagok találják ki a feladatokat, és senki nem tudja, kik ők, mégis őket is fizeti valaki. Sőt, a pénznyereményt úgy hozzák össze, hogy mindennap az iskolában minden tanulónak fizetnie kell, különben megverik, a másik bekezdésben már arról ír, hogy valaki olyan szegény, hogy kajára nincs pénze, de ezt a két gondolatot Oliver nem köti össze. Nekem őszintén úgy jött le, hogy valami  merészkedős könyvet akart írni, de nem igazán érdekelte a játék hogyanja-miértje-logikája, és ezért lett túl erőltetett. Nem hiszem el, hogy erre egy felnőtt se jött rá. Bónusz, hogy alig pár éve működik ez a játék, de senki nem emlékszik rá, hogyan kezdődött...

Kelley Armstrong: Sea of Shadows
Ez után a csalódás után egyből belevágtam a másik kedvenc írónőm új könyvébe. Sosem képzeltem, hogy Kelley Armstrongban csalódhatok, pedig mégis így lett. Ez az írónő első high fantasy könyve, és valahogy pont ez a gyengesége, a világfelépítés borzalmas, és hiába vannak apró részletek benne, minden értelmetlen és teljesen szétcsúszik a világ.

Van egy áldozati fa, ahova áldozatot tesznek a templom előtt (értsd pénzérmét), ez egy ilyen fémfa persely, a tetején ki tudja hogy levelek helyett papírosok összetekerve. Ha az veszi le a papírost, aki bedobta az érmet, az nem csak áldást, hanem átkot is kaphat. Elvileg papok írják a papírokat? Hogy? Miért? Minek? Miért átkoznák meg egymást? Hogyan működik ez? Miért kell kb. halálos átok oda? Ja, de amúgy ha más veszi le – mert odaadják neki –, akkor biztos áldás lesz. De nem létezik úgy mágia? Akkor úgy ez mi?

Nem tudjuk meg miért vannak pont ott szellemek a Halottak Erdejében, csak úgy vannak, és ha a többi szellem ki tud onnan jönni, a gonoszok miért nem?

A főhősnek lenne a feladata, 16 évesen, hogy eltemesse a gonosz szellemek hulláit évente egyszer, de persze, annyira figyel és annyira felkészült, hogy konkrétan átesik a lélekkötelékes kutyáján. Okééé. Nagyon komoly és horrorisztikus a hangulat ám ettől.

Ezek mellett pedig a japán mitológiai kitsunékat csak úgy beledobta, aminek semmi köze nincs az eredeti mitológiához, csak úgy érezte, hogy ez ide megfelelő név lenne? Ráadásul semmi szerepe nincs, hogy ezeket kitsunénak hívják.

A romantika is rémesre sikerült: a nagy, kemény csávóról első körben megmondjuk, hogy teljesen bele van zúgva az egyik főhősbe, de a két főhős gondolkozik ezen, hogy vajon mit akar ez a bunkó csávó, és miért tesz néha olyan fura dolgokat, minthogy nem akarja, hogy a lányt megátkozzák. Vajon miért...

Artair McKnight: Becky Apple és az újjászületők
Szóval megint egy magyar ifjúsági fantasy, és megint bajban vagyok, mert ez ritka rémes, nem is a tőmondatok és a leírás és bármi hiánya, ami igazán zavaró, hanem olyan, mintha egy rakás szó csak egymásután lenne hányva. Becky csak monologizál, infóhalmokat kapunk, de mégis totál üres és száraz a szöveg.

A prológusban a kövekre irigy, mert a kövek erősek és „Mert bizony a köveket mindenki szerette. A kövekért odavoltak az emberek.”És szeretnünk kéne a főhőst, mert ő az egyetlen értelmes ember ebben a kisvárosban, olyannyira, hogy ő nagyon szexi, de nem érti meg senki, idézem:

"Beckynek nem voltak barátai. Egy lány, Ashley Scott néha beszélgetett vele, de szívesebben töltötte az idejét a többi barátnőjével.
Persze lehetett volna Beckynek számtalan barátja, de azok mind butyuta fiúk voltak, akiknek a tetszett a különc lány világoskék szeme, vörösesbarna haja és főleg a kedves mosolya, amit ritka vidám pillanataiban megeresztett. Beckyt azonban nem vigasztalta, hogy másoknak tetszik. Ő magát csak egy sápatag, vékonyka kislánynak látta, akibe a helyes és értelmes srácok egyáltalán nem tudnak beleszeretni, és a népszerű lányklubokba sem került be."– Nem tudom, de ha egy fiúnak a mosolyod tetszik, nem a melled, akkor az már egy fokkal közelebb áll az értelmes kategóriához, és milyen értelmes a főhős, ha a népszerű „lányklubokba” akar tartozni?

Jajj, de itt jön az igazi csavar! A főhős 15 éves, de egyedül él, mert a szüleinek a kis szuvenírboltja annyira forgalmas, egy utolsó semmi közepén lévő városban, hogy túlságosan sok ott a zaj és SAJÁT HÁZAT AKAR. Meg is kapja. Ja, csak épp törvény nem igen engedi, hogy egy kiskorú egyedül lakjon, nem értem miért nem hívták rájuk a gyámügyet.

Amúgy az új fiú, a szadista és hülye matektanár hatására (mert ugye, ha megjelenik egy kis népességű település iskolájában egy új gyerek, az tuti nem új tanuló, az túl logikus lenne) egyből a szexi főhősünk mellé ül, és a fiú hiába szexi a maga nemében, és minden lány rányálaz, neki csak a főhős kell. Ja, és meg is mentette ám:

„Valaki oldalról nekiment a lánynak, aki ettől megtántorodott és majdnem hasra esett. Az a valaki azonnal el is kapta, így nem történt baj. Egymás szemébe néztek, aztán a fiú villámgyorsan továbbszaladt.”

Hol olvastam én ezt? Minden második könyvben.

Laurell K. Hamilton: Tigrisvadászat

$
0
0
Hogy akadtam rá: Gimnáziumban nyomták a kezembe a sorozat első kötetét.

Sorozat: Az Anita Blake 20. része.

Úgy általában az egészről: Anita és Edward most egy sorozatgyilkosságot próbálnak felgöngyölíteni, ám hamar rá kell jönniük, hogy ez a tetemek sora csak álca, és Anitát akarják St. Louistól távol tartani, hogy elrabolják vagy megöljék. A tettesek pedig? A Harlekin, a titkos vámpírrendőrség, akik a legprofibb bérgyilkosokból és kémekből állnak. A problémát fokozza a helyi nőgyűlölő zsaru és hogy valamiért minden kivégzési parancs zöldfülű rendőrbírók nevén van, amitől máris adja magát egy közelgő katasztrófa.

Igazából nem panaszkodhatok (nagyon), mert végre Hamilton már nem csak színtiszta pornót ír. Amúgy a pornóval se lenne bajom, ha éppenséggel ez a sorozat nem egy akció-horror történetként indult volna egy csipetnyi erotikával. Míg megszokhattuk, hogy az eddigi Anita Blake kötetekre az volt a panasz, hogy túlságosan a szexre összpontosít Hamilton, ez hasonló lett, mint az előző kötet, vagyis semmi nem történik benne csak karakterfejlődés és elmélkedés.

Annyira aránytalan a könyv szerkezete, hogy sajnos szinte az egész könyvet untam, hiába volt Edward, a kedvenc szereplőm a középpontban Anita mellett. Az első pár fejezet még pörgős, azt gondolná az olvasó, hogy "ez az, végre nyomozás," de igazából a fülszöveg és az első fejezet ellövi, hogy ki a tettes, és nem is nagyon kell erőlködniük, hogy elkapják őket, hiszen Anitát követik. Anita pedig nem csinál semmit, csak beszél, gondolkodik, beszél, lelkizik, és küzd a nőgyűlölő zsaruval, és ahogy ő is mondaná "felesleges hivatali köröket" futnak. A legrosszabb, hogy a gonoszokat teljesen véletlen adódó módon intézik el, és olyan gyorsan, hogy még izgulni se jutott időm. Két oldalnyi akció egy 380 oldalas könyvben nekem igazán kevés.

Persze, azért akadt jó is benne, amiért szeretem én ezt a sorozatot, és most az egyik ilyen Edward karaktere, bár most ő is az eddig nem ismert érzelmesebb oldalát mutatja be. Nem zavart ez a fajta karakterpuhítás, és jó volt látni, hogy Anitának tényleg van hímnemű barátja is, akivel ennyire bármit megtennének egymásért. Igazából ez a kötet a kettejük kapcsolatáról szólt, és Anita többi pasiját teljesen hátrahagyja, a végén jelenik meg csak Nicky is pár percre, szóval üdítő volt nem a szerelmi torzsalkodásokat olvasni. (Ami persze reális, de néha már annyira sok.)

A másik főtémája ennek a kötetnek, hogy Anita bár távol van a szeretteitől, végre valahára feldolgozza, hogy nem ember ő már. Eddig is mondogatta, hogy ő vámpír meg szukkubusz, de most annyira természetesen jött neki még a gondolataiban is, hogy elért a teljes elfogadáshoz. Ami felveti a kérdést, hogy vajon hogyan fog ez kihatni az életére, hogy fog-e öregedni, és szomorúan konstatálja, hogy Edward már törékenyebb nála, és hogy annyira a természetfelettiek társaságához van szokva, hogy már nem is emlékszik rá, mikor edzett utoljára emberekkel, ahol gyakorolhatta volna, hogyan fogja vissza az erejét. De végre bevallja magának, hogy a belső szörnyetegei saját magát képviselik, és nem próbálja rájuk fogni, hogy újabb tigrishez vonzódik, és az ardeur táplálása sem lesz olyan kínszenvedés, mint eddig volt. És hiába szerez ismételten újabb pasit a háremébe, a végén úgy érzem, Anita végre rájött, hogy nem kell, hogy mindenkihez mély kapcsolat fűzze, és hogy elérte már a polikapcsolatainak azt a számát, aminél többet érzelmileg nem tud fenntartani.

Anita és Edward mindketten küzdenek azzal, hogy a nem mindennapi munkájukat összeegyeztessék a családi élettel, és valahogy erről is szól a könyv, hogy nem mindenkinek jelenti a család és a normális élet ugyanazt, de ugyanolyan fontos. Anita arra is rájön, hogy talán az anyja elvesztése miatt randizik csak természetfelettiekkel, mert ők nem olyan törékenyek, és ahogy más karakternek megállapítja, hogy sokszor a boldogság nem olyan képben jelenik meg az embernek, amire számít vagy amiről álmodik, és ehhez fel kell adnia a régi életét, ez teljesen igaz ő rá is, és úgy érzem, ez a kötet erről szól. Afféle teljes elengedése a régi Anitának.

Persze, a már jól megszokott előítéletesség és a másság megvetése is előkerül: a(z egy cseppet unalmas és frusztráló, cselekményt lelassító) nőgyűlölő rendőrtől kezdve, a likantrópiát nem emberszámba vevő embereken át, a tisztavérséget előnyben tartó vérállatokig.

Nem egy fenomenálisan izgalmas Anita Blake kötet ez, de mégis Anita, mégis szeretem még, és remélem, hogy ennyi lélekkutatás és karakterfejlődés után végre ismét a véré és az erőszaké lesz a főbb szerep.

Kedvenc karakter: Edward

Ami kifejezetten tetszett: Edward

Ami nem tetszett: szinte semmi nem történik, túl gyors a megoldás

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2014. június 12. (eredeti: 2011. június 7.)

Oldalszám: 384 oldal

Honnan: saját, papírpéldány

Ira Levin: Rosemary gyermeke

$
0
0
Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Rosemary gyermeke 1. része.

Úgy általában az egészről: Rosemary és Guy Woodhouse, a fiatal házaspár végre beköltözhet álmaik házába, a Bramfordba. Az sem tántorítja el őket, hogy a háznak kísérteties hírneve van, fura öngyilkosságok történtek ott, lakott ott kannibál és sátánista szekta vezetője is. Aztán rá kell jönniük, hogy a történetekben lehet valami igazság…

Azért olvastam el a könyvet, mert klasszikus horror regényként írják le, és bár valószínűleg mikor megjelent, sokkal nagyobbat ütött, szerintem még mindig megállja a helyét a mai világban is. Nem tudom, hogy az előszóban leírtak mennyire igazak, hogy ez volt az első horror regény (vagy legalábbis az első híres horror regény), ami visszahelyezte a városi helyekre, a biztonságos otthonok közelébe a horrorisztikus elemeket, de még így is, hogy ez a mostanában már elcsépelt történet, pont ezért a közelségérzetért szerettem. Hiába volt a történet kiszámítható, hiába tudja az olvasó, hogy kik a gonoszok, és bár a feszültséget megöli, hogy már nagyon sokszor láthattunk/olvashattunk ilyen történetet, ezért tudjuk, hogy mi lesz Rosemary gyerekével, mégis élveztem. Bár a narrátor nem enged teljesen közel Rosemary gondolataihoz és érzelmeihez, nem az ő lelki tragédiájáról szól a könyv, pont ettől, ahogy a mindennapi életébe beleszövi a rettenetet lett olyan érzésem, hogy ez bárhol, bármikor megtörténhetne, akár holnap velem is.

A regény másik eleme, ami miatt ez a hatvanas években nagy siker lehetett, a sátánista szekták, ugyanis abban az időben hódítottak maguknak teret, és az ottani és akkori olvasók számára izgalmasabb/rémisztőbb lehetett arról olvasni, hogy mi van, ha sátánisták a szomszédok. Annyira megfogta ez a regény az akkori közönséget, hogy a könyv adaptációja körül olyan pletykák merültek fel, hogy aki a regényhez az ihletet adta, Anton LaVey, a Sátánista Egyház alapítója, játszotta az ördögöt a filmben, sőt még tanácsadó is volt a film készítéséhez. Noha ezt sokan tagadják, sőt nincs rá semmiféle bizonyíték sem, mégis kísértet históriaként lengi körbe a filmet ez, és még mindig nem lehet ettől eltántorítani embereket.

És pont, hogy a hit az egyik főkérdés a könyvben. Noha nem a keresztény vallás helyességének bizonygatása végett született meg a könyv, mégis szerepet játszik benne a kereszténység, illetve az attól való elfordulás. A történetben végig minden szereplő beszélget a vallásról, noha nem erőltetetten és nem feltűnően és nincs semmi olyan konkrét tanulság, amit az író a szánkba akar rágni. A babonák is feltűnnek és az olyan dolgok, amikre ne tudunk magyarázatot adni: például, amikor furamód megérzi valaki, hogy rossz dolog van készülőben. Minden szereplő máshogy áll a hit kérdéséhez: Van, aki abban hisz, hogy Isten halott, van, aki ateista, és van, aki a régi vallásokhoz nyúl vissza. De minden esetben van olyan hataloméhes ember, aki a vallás ígéretével és a saját karizmájával vezet embereket tévútra, és emiatt lett kedvencem ez a könyv.

Mindig szívesen olvasok arról, hogyan manipulálják érzelmileg az embereket és ez a könyv erre nagyon jó példa. Sok helyen láttam, hogy Rosemaryt szerencsétlen és ostoba szereplőnek tartják, és én valahogy nem ezt éreztem. Rosemary egy elég naiv szereplő, de ez a neveltetéséből és a származásából adódik, hiszen egy kisvárosból való, ahol a nők szerepe annyiban ki is merül, hogy szüljenek. És bár Rosemary lelkes háziasszony, mégis van olyan apafigurája, aki könyveket ad neki és bíztatja a saját gondolkodásra, ez is egy kicsit a könyv egyik szála, hogy a végén Rosemarynek a saját lábára kell állnia és magát megmentenie és nem várni a megmentő férfi alakot. Szóval Rosemaryt ezért könnyebb egy fokkal érzelmileg manipulálni, de azért valljuk be, kedvességgel könnyű elleplezni a gonosz szándékot, és az olvasónak hiába egyértelmű, hogy amiket mondanak Rosemarynek az félrevezetés, a való életben mi ezt nem látnánk ennyire nyilvánvalónak, főleg, hogy a legártatlanabbakat és a hozzánk közel állókat nem vizsgáljuk meg annyira, és nem gyanakszunk rájuk.

A nemi erőszak jelenetet még kiemelném, ugyanis láttam külföldön kritikákban, hogy ezt nem tudták lenyelni, hogyan lehet, hogy ezek után Rosemary Guy-jal maradna. Szeretném megjegyezni, hogy még mai napig kulturált, felvilágosult emberek úgy gondolják, hogy ha a feleséggel bármikor és bárhogyan szeretkeznek, még ha a nő nem egyezett bele, az akkor sem nemi erőszak. Szóval nekem még ez az elem is megállja a helyét a mai korban.

A Rosemary gyermeke egy kellemesen borzongató regény és nem azért horror, mert olyan véres vagy ijesztő, inkább csak felébreszti az olvasóban a gyanakvást, hogy akár a kedves gesztusok is rejthetnek rettenetes szörnyűségeket.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: az érzelmi manipulálás

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2014. június 12. (eredeti: 1967. március 12.)

Oldalszám: 256 oldal

Honnan: saját, papírpéldány

Tim Manley: Alice in Tumblr-Land - And Other Fairy Tales for a New Generation (Alice Tumblr-országban - és más tündérmesék egy új generációnak)

$
0
0
Hogy akadtam rá: Molyon megláttam.

Úgy általában az egészről: Hófehérke kezd kiszeretni a hercegből, Szépség új pasiját nem képesek elfogadni a barátai, mert Szörnyeteg nem egy menő srác, a Rút Kiskacsa felfedezi, hogy egy bizonyos instagram szűrővel egészen elviselhetőek lesznek a képei. Eközben Pán Péter azon aggódik, hogy talán ideje lenne felnőnie, Aranyhaj önértékelési problémákkal küzd, a Három Kismalac útjai szétváltak. Piroskát a farkas akarja molesztálni, ezért új, biztonságosabb helyre költözik, Hamupipőke elválik és soha nem többé nem hord üvegcipőt, Robin Hood elgondolkozik azon, vajon jó irányba halad-e az élete, a Nyúl és a Teknős rivalizálnak egymással, de a főszerepet az életvitelük és a munkahelyük kapja, Arthur pedig inkább elindul kalandozni, hiába húzta ki a kőből az Excaliburt.

Hófehérke Ryan Goslingról álmodozik
Ahogy megláttam a könyv címét, eldöntöttem, hogy elolvasom, mert imádom az újrameséléseket és érdekelt volna minden karakter története a modern világban, a túlságosan technikailag fejlett élet problémáival. De mivel ez (elég szerkesztetlenül) csak az író tumblr blogjának kiadása, ezért novelláskötetként sem állja meg a helyét, olyan ez, mint egy személyes oldal, csapongó, nem áll össze, és néha a zseniális (de kidolgozatlan) ötleteket váltja fel az unalmas és nem egyszer sajnos sértő is.

Belle-nek Siri ad tanácsot
Kb. 150 novellácska található ebben a könyvben, maximum 5 mondatos félpercesek mindez illusztrációkkal kísérve. A képek szépek, de nem olyan inspirálóak, nem adnak hozzá nagyon a történethez csak 1-2 esetben (főleg a farkas online randizós adatlapja és Pán listája, hogyan is legyen igazi férfi).

Rút Kiskacsa és az instagram
Több szereplő kap több novellát és náluk éreztem, hogy valamiféle történet van, és ez egészen tetszett, az ötlet nagyon jó lett volna, viszont megölte, hogy ilyen rövid. Semmi bajom nincs az egyperces novellákkal, ha jól vannak megírva, itt viszont úgy éreztem, ezek vázlatok egy regényhez, és nem varázsolt el annyira a szavaival az író, hogy átérezzem a karakterek gondjait vagy hogy sokkoljon.

Alice próbál nem a drogokra figyelni
Sok karakter nem kap csak 1-1 novellát, ez elég egyértelműen csak helykitöltő, nem értem Hüvelyk Panna miért kapott 2 mondatos novellát, semmi értelme nem volt, és nagyjából az összes állatszereplős novella mellé lőtt, kivétel a Rút Kiskacsa és Chicken Little (ezt valaki segíthet lefordítani, nem találom a magyar megfelelőjét), akik teljes sztorit kaptak. Viszont ott volt a Három Kismalac, Aranyfürt és a három medve, a Teknős és a Nyúl, a Csizmáskandúr, és még rengetegen, akiknek semmi, de semmi üzenete nem volt, és úgy érzem, csak a helyet vették el a potenciállal rendelkező meseátköltésektől.

Pán Péteren kívül mindenkinek már munkája és családja van
Az újramesélésekben is van egy kis minőségi hullámvasút, ugyanis az alcím szerint ez egy mostani generációnak szóló meséskötet lenne, bemutatva a technológia hatását az életünkre. Utóbbi érdekes téma lenne, de csak viccforrásként használja fel Manley, méghozzá úgy, amitől egyáltalán nem lesz vicces. Az internetet kb. megveti Manley, pedig lássuk be, ez egy tumblr blog kiadott verziója, és nem a káros és veszélyes dolgokra próbálja felhívni a figyelmet vagy bemutatni azokat, egyszerűen összevissza rakosgatja a szavakat és elveszik a mondanivalója. Az internet és a technológia hol a sátán a történeteiben, hol csak szimpla vicc, és ahhoz képest, hogy ezzel reklámozza, ez teszi ki a legkevésbé a történetei részét. Az rendben van, hogy megemlíti, hogy nem normális, ha az anyák telebombázzák a facebookot a gyerekükről készült képekkel (ezt ő már nem említi, de én mindig, hogy hahó, a pedofiloknak ez maga a mennyország, legalább tegyétek priváttá azokat a képeket!), és hogy a túlzott információ megosztás és elismerésre vágyás a szociális médián nem éppen egészséges. Pán Péter története csak ekörül forog, és bár az olvasó látja, hogy ez inkább karakterhiba lenne, Manley ráfogja az egészet a netre, és nem kell a karakternek fejlődnie, csak mágikusan megjavul, ahogy kikapcsolja a gépet. Manley leszólja a blogolást, a csendes magányban való sorozatnézést és nem értem miért.
- Néha - jöttek rá korral és nyitott szívvel járó bölcsességgel -, az emberek kibaszott seggfejek.

Aranyhaj búcsút mond a hajának
A másik főtéma a felnőttkor szürkesége és hogy a tinédzserek/huszonévesek mennyire futnak a felelősség elől. Van itt olyan, aki nem akar állást, aki nem akar gyereket és a többi. Igazából az a baj, hogy senki sem változik nagyon, és nem tanul semmit, Arthurt rákényszerítik, hogy nőjön fel, nem a saját szívéből és akaratából jut el oda. Egyetlen egy szereplő van, akinek a munka tényleg meghozza a gyümölcsét, ő Hamupipőke, de mégis úgy éreztem, ennek a történetnek is hülye üzenete van: Manley megveti az irodai és a kétkezi munkát, mert az alantas és embertelen, és csak akkor élsz, ha kreatívkodsz. Azt még megérteném, hogy szüksége van minden embernek a kreativitásra, de azért nem mindenki teheti meg, hogy abból éljen, sőt, az sem gond, ha az ember azt a munkát vállalja el, ami éppen van. Az egyetlen szereplői, akik keményen dolgoznak, azok szépen hajléktalanná válnak, hát így kell ezt ábrázolni.

Piroska és a farkas
Lehet, ez tinédzsereknek nagyon bejön, akik éppen azt gondolják, hogy felnőni rossz dolog, és mindig is szerettem az olyan könyveket, amik feldolgozzák a gyermeki ártatlanság elvesztését, de itt negatív hangulatot hagyott maga után, és hiába minden szereplő felnő, egyik sem nagyon leli benne örömét, mindenki megkeseredett.

Hamupipőke nem hord többé üvegcipőt
A harmadik főtéma a kapcsolatok és a szerelem, és ez is elég semmilyenre sikeredett. Elvileg mindenkinek meg kell küzdeni a problémákkal, de a novellák rövidsége miatt ez sem jön át, bár pozitívum, hogy nagy ritkán lett bárkinek is boldog vége. (Bár a Wendyre elpazarolt 1 mondatra most is haragszom, mert minek kellett AZT berakni?) Egyedül Piroska története volt értékelhető, ahol minden férfi farkas (vagyis akik csak ki akarják használni vagy manipulálni), vagy vadász (akik csak eljátsszák a megmentő szerepét), mégis hiába volt egy ideig az üzenet az, hogy Piroska megvan magában és teljes életet tud írni, bele kellett passzírozni a végére, hogy bár kompromisszumokat kellett kötnie, de legalább lett pasija, mert anélkül nem élet az élet… Így mondj magadnak még ellent.

Robin Hood elmélkedik
Egyéb komoly témák is felmerülnek: Csipkerózsika depressziós, az ő szálát szerettem, bár a végét szintén lehet úgy értelmezni, hogy csak egy pasira volt szüksége. Chicken Little pedig szorongással küzd, amit szintén szívesen láttam. A többi szereplők java része pedig a társaság/társadalom elvárásainak megfelelésével küzd, ami szintén lehetne jó téma, ha ki lenne fejtve.

Az örök riválisok, a Nyúl és a Teknős
Az utolsó nagyobb témája, ami szintén "jó is lehetett volna" kategória: az LGBT szál. Van itt homoszexuális herceg, ezt bírtam, mert egész jól lett megírva, bár a szokásos LGBT szál kliséket és vele együtt a kétes utalást, miszerint ez nem normális, nem sikerült legyőznie. Van itt transzszexuális karakter, akinek szintén örültem, de aztán viccre veszi az egészet Manley. (Azért akar nemet váltani végül a karakter, hogy ne kelljen a női mosdó előtt sorba állnia, és az sem zavarja a karaktert, hogy az apja még mindig lánynak hívja, mert ez vicces… Én inkább tiszteletlennek mondanám, de mindegy.) A biszexualitásnak eleve rossz híre van, Manley adja ez alá a lovat, miszerint biszexualitás nem létezik: egy karaktert a rövid haja miatt (fújj, klisé) leszbikusnak néznek, pedig eddig a fiúkhoz vonzódott, aztán vállat von és leszbikus lesz…

Arthur a szociális médián közvetíti kalandjait
Bár sokat morogtam ezen a könyvön, azért mégis ötletes volt, de kár, hogy nem látott ez igazán szerkesztőt, vagy nem lett belőle több regény inkább vagy teljes novellák, így csak pár elég változó minőségű ötlet, amolyan vázlatfüzet ez, nem igazi novelláskötet.

Kedvenc karakter: Pán Péter, Chicken Little, Csipkerózsika

Ami kifejezetten tetszett: van benne lgbt szál

Ami nem tetszett: de milyen az az lgbt szál néhol, túl rövidek a novellák, túl sok felesleges novella

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Penguin

Kiadás dátuma: 2013. november 5.

Oldalszám: 272 oldal

Honnan: saját, e-book
Viewing all 191 articles
Browse latest View live