Úgy általában az egészről: Emma Carstairs élete tökéletes, Árnyvadásznak tanul a Los Angelesi Intézetben a legjobb barátjával, Julian Blackthornnal. A legnagyobb problémája az, hogy melyik szexi srácba szeressen bele, amikor is megjelenik Sebastian Morgenstern és mindenkit átváltoztat Sötét Árnyvadásszá a Pokoli Kehellyel. A Blackthorn gyerekeknek Emmával együtt sikerül elmenekülnie Idrisbe, de Emma szülei rejtélyes körülmények között meghalnak, és Julian egyik testvérét elrabolják, mert tündérvér is folyik az ereiben.
Eközben Jace még mindig küszködik azzal, hogy a mennyei tüzet az uralma alá hajtsa, hogy ne égesse meg mindig Claryt, ha épp szexelni akarnának, Simon azon szenved, hogy vajon Isabelle-lel járnak-e vagy sem, Alec pedig a Magnusszal való szakításán szomorkodik, amíg a csipetcsapat a karácsonyra készülődik. A tinédzser hormonnal fűtött idillnek azonban véget vet a rémhír, miszerint Sebastian nem csak gonoszan kacagva utazgat a világban, hanem tényleg megtámad Intézeteket, ami a Klávét meglepetésként érte és még mindig nem hiszik el, hogy Valentine fia veszélyt jelentene. Ám most már mindenkit evakuálnak Idrisbe, amíg el nem döntik, hogy mit kezdjenek a helyzettel. (Leginkább csak értelmetlenül vitatkoznak, míg hőseink nekilátnak az igazi munkának.)
Azt hiszem, az összefoglalásból látszik, hogy mennyire felhúzott ez a könyv. Igazság szerint nem érdekelt annyira, hogy egy nap alatt kiolvassam − plusz ez már egy 750 oldalas szörnyeteg −, és nem is nagyon voltak elvárásaim, annyit csalódtam Clare-ben már. De a City of Heavenly Fire nem lett rossz könyv, csak iszonyatosan aránytalan, amitől a végén már a hajamat téptem.
Ami nagyon zavart, hogy ez nem csak a Végzet Ereklyéi hatodik része, ez a Pokoli szerkezetek 3. részének egyik fele, így tökéletesen elspoilerezi a Pokoli szerkezetek trilógiát, és a The Dark Artifices (az új Árnyvadász sorozat) első kötete. Nem, a hivatalos számozás szerint nem az, ez csak a Végzet Ereklyéi befejezése lenne, de megkapjuk Jem és Tessa szenvedését, ami nem ad hozzá a történethez semmit az égvilágon, és olvashatjuk Emma kalandjainak első részét. Ugyanis jó pár száz oldalon Emma lényegtelen - habár önmagában érdekes − gyászát olvashatjuk, de annyira nem tett hozzá a Sötét Háborúhoz semmit, annyira nem ez érdekelt, amikor kinyitottam a könyvet, hogy untatott. A prológus már egy jó hosszú bemutatás Emmáról, és a hat (? nem emlékszem már, hogy tényleg hatan vannak-e) Blackthorn testvér viszonyáról, hogy kiskorukban kékre festették a macskát, és hogy mennyire szereti Ty a méheket, és én nem ezt akartam olvasni, mert engem Sebastian és Jace és társai és a következő háború érdekelt volna.
Az egész úgy hatott, mint egy rossz reklám, hiszen sokan már úgy voltak vele, hogy "Clare, látjuk az új könyved fülszövegét és ugyanaz a formula, mint eddig, köszönjük, nem kérjük," erre mintegy válaszként Clare fogta és csakazértis az olvasóra erőltette Emmáék sztoriját, ami bevallom, lehet érdekelne, ha nem itt kellett volna róla olvasnom. Emellett persze a Banek krónikákat is reklámozza, amit nem vagyok hajlandó elolvasni (főleg nem annyi pénzért), hiszen itt, amit mi megvehetünk kis novellák, azt Magnus írta meg.
Ha kivennénk Emma abszolút lényegtelen szenvedéseit, ahogy etetik a Blackthorn gyerekeket és néznek ki az ablakon, máris rövidebb lehetne a könyv. És még jó pár felesleges nézőpontot kapunk: köztük Jia Penhallowt és a Seelie királynőt, mintha olyan fontosak lennének. Ez már csak személyes megjegyzésem, hogy Sebastian elméje jobban érdekelt volna, de ő tőle egyetlen egy nézőpont sincs, hanem mindig valaki olyat látunk, aki a közelében van. Pedig igazából ezt a kötetet Sebastian és a gonosz terve vitte a hátán, anélkül ez nem lett volna más, mint egy iszonyatos romantika.
És itt jön a másik kifogásom a könyvvel: Senkit nem érdekel a háború, csak a szex. És én értem, tizenhat évesek, szerelmesek, de ettől néha annyira frusztrálóan hülyék lettek a szereplők, és eljátszották a komoly dolgokat. (Ami az oda nem illő humornak is köszönhető.) Az egyik legnevetségesebb jelenet, mikor konkrétan démonok között, életveszélyben szexelnek, mert az annyira fontos, és még óvszerük is van. Leáll a lány azon sírni, hogy nem tudott szexi ruhaneműt vinni magával a démonok közé, de óvszert azt pakoltak! Atyaég! És így vegyem komolyan a történetet…
Félreértés ne essék, az ilyen "meghalunk, és most ezért egymásnak esünk, mert akarlak annyira" dologgal nem lenne bajom, a hirtelen impulzusból elkövetett szexualitás még ide is illett volna, de itt minden lágy és romantikus, és akkor semmi más nem jár a főhősök fejében. Nem kétségbeesetten az életük utolsó perceit eltöltő hősök esek, hanem középiskolába illő romantikus történet szereplői, akiknek nem lebeg ott egy Apokalipszis a válluk felett, és nem kiképzett katonák. És sajnos nem egy ilyen erőltetett romantikus jelenet van a könyvben:
Mikor éppenséggel Jace elmegy saját kis küldetésére, természetes, hogy Isabelle, akkor kezd el szexelni (lehet vitatkozni, hogy így tereli el a figyelmét, de nem úgy van megírva), szintén életveszélyes helyzetben Clary azzal van elfoglalva, hogy Simon és Isabelle most akkor járnak-e, az egyik gyászoló karakter fájdalmát azzal enyhíti Clare - amire nagyon dühös voltam -, hogy kiemeli, hogy ja, bocs, annyira nem is volt szerelmes a karakterbe, és RÖGTÖN UTÁNA behoz neki egy új szerelmet. Ezzel az volt a gondom, hogy így bebizonyította Clare, hogy nem mer merész dolgokat meglépni, nem mer senki fontosat megölni, és ha kicsit is ismertük a szereplőt, gyorsan ledegradálja, hogy még jelentéktelenebb legyen a halála. Emma gyászát is eljátssza azzal, hogy elkezd Julianre nyálazni. Értem én, hogy előre kellett vetíteni, hogy Emma szerelmes lesz Julianbe meg talán Markba is, de annyira erőltetett volt ahogy egy 13 éves lány rádöbben, hogy milyen helyes körülötte minden pasi, és Emma amúgy teljesen gyerekes karakterhanggal van megírva, így még jobban elütött, néha tizenhatnak nézett ki, néha tíznek. Az meg a másik, hogy a tizenhat évesen esküvőtervezgetés nekem már túl sok és túl rózsaszín, de Clare-nek sikerült a legrosszabb romantikus vallomást is megírnia (pedig az Üvegvárosban még mennyire értett ehhez!), amihez nem fűzök további kommentet, olvassátok:
"És a testem minden sejtje szeret téged. Amikor sejtet cserélünk, és új nő helyette, az új sejtjeim még jobban szeretnek, mint a régiek, ezért szeretlek minden nappal egyre jobban. Ez tiszta tudomány. És amikor meghalok, és elégetik a testemet és hamu lesz belőlem, ami a levegőbe száll és a föld és a fák és a csillagok része lesz, mindenki, aki belélegzi a levegőt, vagy megpillantja a virágot, ami a földből kinő, vagy felnéz a csillagokra, az emlékezni fog rád és szeretni fog, mert annyira szeretlek."
Eddig valahogy nem volt bajom elhinni, hogy az Árnyvadászok egy katona népség, hogy a Föld titkos védelmezői, de most igazán elgondolkoztam. A Klávé Valentine után még mindig semmiből nem tanult, és konkrétan nem hiszik el, amit mondanak nekik Jace-ék, és nem kifogás, hogy gyerekek, ha az előző háborút is ők nyerték meg. De a szereplőink is annyira életképtelenek, hogy nem tudtam egyszerűen elhinni, hogy ők kemény harcosok: Jace épp elmagyaráz egy abszolút nem bonyolult tervet, mire a többiek megjegyzik, hogy nem tudják értelmezi a stratégiai térképrajzát, mert Jace olyan rosszul rajzol, majd Simon jön elő a megoldással, mert ő néz filmeket… És konkrétan ehhez a nagy tervhez szerintem logika és kiképzés kéne (amijük megvan elvileg), nem pedig az, hogy akciófilmeket nézzenek.
Néha a szereplők csak a dráma kedvéért és hogy még nagyobb legyen az oldalszám értelmetlenül cselekszenek, amiben egy morzsányi logika sincs, máskor pedig a véletlenek hajtják előre a cselekményt, így könnyítve az amúgy sem valami bonyolult történetet. VÉLETLENÜL arra járnak a szereplőink, mikor épp a nagy tervről beszélnek a gonoszok (amúgy nem is tudják Jace-ék, hogy ott vannak a gonoszok, szóval nem azért mennek oda) és szintúgy a nagy támadásról úgy értesülnek hőseink, hogy véletlen elsétálnak valamerre és ott egy démon, aki totál névtelen, elmondja nekik, csak úgy… Így hiába lenne izgalmas a sok démonölés és akciójelenet, egyszerűen a nagy terv veszti el a hitelességét, mert nem is kell a főhősöknek semmit csinálni, csak sodródni az árral.
Minden karakternek sikerült felhúznia, és ha nem lett volna a kedvenc párosomnak (Sebastian/Clary) pár jelenete, akkor simán 1 pontot adtam volna a karakterekre, mert annyira nem tudtam már őket a régi énjükkel összehasonlítani. Vegyük sorba:
1. Isabelle: - Unalmasnak tartja a Sebastian elleni készülődést, ezért kikapcsolja a telefonját, hogy a Klávé ne tudja elérni, mert a parkban sétálni jobb???
- Jace-szel és Claryvel együtt hülyeségnek tartja, hogy a Sötét Árnyvadászok ellen valami gyógyírt keressenek, mit érdekel, hogy a szeretteiket kell így megölni az Árnyvadászoknak. Nagyon együtt érző, tényleg.
2. Jace: - Azt gondolja, hogy a mennyei tüzet uralni tudja szimplán 2 meditáció óra után. (Amúgy nem is tölt ezzel sok időt Clare, mert minek…)
- Nem hallgat a józan észre, hogy nyilván egy szent ereklye-félét védenek valamivel. De ő okos. (Ja, bocsi, nem néz filmeket, azért nem vette észre, hogy csapda.)
3. Clary: - A háború közepette nem hiszi el, hogy ha számára fontos emberek eltűntek, akkor valószínűleg elrabolták őket és/vagy bajuk esett. Ez eszébe sem jut. Biztos elmentek sétálni vagy szexelni. (Ha Clary magából indul ki, még meg is érteném.)
- Mikor valaki megsérül, és csak az ő erős rúnái tudnák megmenteni, Clary csak áll és néz egy fejezetig. Közben még boldognak is érzi magát, mert sikerült működő Portált létrehoznia, és hogyhogy ennek nem örül senki? Bocsi, talán épp valaki az életéért küzd…
4. Jem: Hazudik Tessának, mert Tessa annyira gyenge, hogy nem tudja magát megvédeni. Nyilván nem bizonyította a Pokoli szerkezetek trilógiában magát. Ez nem romantikus, ez inkább már irritáló.
5. Luke: Aki eddig mindenkivel együtt érzett és nagyon szerethető karakter volt, most már nem akarja a fele csoportot megmenteni, mert Jocelyn. (Ennyi az indoklása, mert Jocelyn.)
6. Bat: Akiről szerintem alig tudják, hogy kicsoda, ő is bemutatja, hogy mekkora hülye, mikor elfelejti, hogy szeráfpengét csak az Árnyvadászok használhatnak. Ennyire nem lehet senki ostoba.
7. Simon: Mikor elmondják neki, hogy XY meghalt, nem esik le neki, nem is gondol rá, hogy a szavak azt jelentik, egyszerűen nem fogja fel az értelmetlensége miatt, nem azért mert sokkban van, csak nem úgy betűzik ki, hogy "meghalt," hanem hogy "szíven szúrták." Később lepődik meg az adott szereplő halálán.
Hiába említek itt ennyi szereplő halált, és hiába reklámozták be, hogy mennyien meghalnak, az a 6 szereplő, aki eltávozik az élők sorából teljesen névtelen. (Ja, igen, ismertük a nevüket, de azon kívül kb. semmit nem tudunk róluk.) Így a nagy keserédes vég, amit sokan emlegetnek, számomra értelmetlen. Főleg, hogy közel 100 oldalas, ha nem több, az epilógus, ugyanis az epilógus és az utolsó fejezet már csak… kitaláltátok mi? IGEN, BÁL! Mert bál mindig kell − elnézést esküvő − és minden páros kap egy halom rózsaszín, csillámos öntetet a végére. (Akinek tetszett A hercegnő befejezése, ne aggódjon, annak ez is fog.)
A könyvet − ahogy azt már a Pokoli szerkezeteknél is megjegyeztem − néha tönkreteszi a humor, amit amúgy szeretek, ha jól lenne adagolva. Itt azért néha még sikerült szomorú, gyászról szóló gondolatot beletenni a karakterek fejébe Clare-nek, de néha nagyon mellényúlt. A gyászoló szereplőnk, akit lenyűgöz, hogy milyen izmos és mennyit eszik a pótlék romantikus szála és Alec néhány személyes gondolata − amikor életveszélyes helyzetben azon sír, hogy szingli, és mindenki más szexel, csak ő nem − teljesen elrontja az amúgy jó alapötletet. Az Alec/Magnus kapcsolatot teljesen elbagatellizálja Clare, inkább humor, mint drámaforrás, és annyira nem illett össze az amit az olvasónak éreznie kéne (hogy éppen veszélyben vannak) és az a humor, amivel ezt Clare kezelte, hogy csak szörnyülködve tudtam olvasni a soraikat. (Főleg Alec álma vágta ki a biztosítékot.)
Egy-két helyen erőltetettnek éreztem néhány magyarázatot, főleg két fontos szálnál, és így nem is tudtam a legvégén mit kezdeni a nagy történettel. Emmáék úgy bizonyítják be, hogy Mark, akit elraboltak, életben van, hogy írt nekik vérrel és a saját családi gyűrűjének pecsétjével levelet, mert ezt ő találta ki. Komolyan? Mármint nagyon nehéz lehet pecsétgyűrűt vérbe mártani, annyira hihetetlenül egyedinek tűnik, és szilárd bizonyítéknak, hogy az illető életben van. Nem mintha a saját vérébe nem tudnák mártani a saját gyűrűjét, ha már halott lenne… A másik pedig a vége csavar − ami akkora nem csavar, hogy már a 100. oldal óta tudjuk a végkifejletet, ha nem előbb −, ahol minden szereplő annyira sötét, hogy csak azért működhetett az egész tervük.
Amit még meg kell jegyezni − és már végre végére érek a negatívnak, mert igen van a könyvnek pozitív oldala is − az a nemi erőszak. Igen, Sebastian megpróbálta megerőszakolni Claryt az előző részben, igen, Clare ezért is összetűzésbe került olvasókkal, és persze, hogy nincs két egyforma reakció egy ilyen szörnyű tettre. De segítek, ez a mondat, hogy "Majd meghalok a szexuális frusztrációtól" Clary szájából nem segít. Egy-két mondata van Clare-nek, ahol Clary rémálmaira utal, vagy amikor elmeséli az egészet Jace-nek, és akkor látnám, hogy próbált valamit kezdeni a témával, de megint bejön a humor meg a szex és nagyon nem éreztem ezt helyénvalónak. Láttam már rosszabb ábrázolást, de itt konkrétan ezt nem gondolta át Clare, nem is akart ezzel foglalkozni.
Ami a pozitívum, hogy hiába 750 oldal, gyorsan lehet olvasni, annyira agykikapcsoló könyv ez, és mivel most épp valami könnyed, limonádéra vágytam − mert olyan nehéz könyvet olvastam ezzel párhuzamosan −, nagyon hamar lecsúszott. Az akciójelenetek pörgősek, a humor néhol telitalálat és a Sebastian rajongók örülhetnek.
A regény maga az elején majdnem utolérte az Üvegváros szintjét − kár, hogy aztán teljesen félresiklott −, és ezt szépen hangsúlyozta Clare azzal, hogy minden szereplő visszaemlékezett az első három trilógiában történtekre, annyira jó szerkezetet adott neki, és tényleg úgy éreztem, hogy ez egy befejező rész, és jó volt együtt nosztalgiázni a szereplőkkel, mert bármennyire is eltávolodott tőlem Clare írása, mégis majdnem a fél életemet átkísértek a karakterei és az írásai.
Minden karakternek fejlődnie kellett, amit sajnos az általuk elkövetett hülyeségek elnyomtak, de amikor éppen megvolt a jó hangsúly a drámai dolgokhoz, akkor nagyon kellemes volt. Jace végre elismeri, hogy mennyire elzárta az érzelmeit, és hogy Clary segített rajta, és hogy nem csak azért, mert szerelmes lett a lányba, és bár elég elvárásokat alulmúlóan, de megmagyarázta Madame Dorothea jóslatát az első részből. (Semmi mágikus nincs benne, ha valaki erre tippelt, mert emlékszem, hogy nagyon sokan nagyon sokat gondolkoztak ezen a jóslaton.) Jace végig küszködik azzal, hogy saját magát látja Sebastianban, és ezért is szerettem Sebastian karakterét, mert hiába a démonvér, nem amiatt lett olyan amilyen, és Jace-t kísérti ez, hogy majdnem olyan lett, mint a fogadott bátyja, hiszen Valentine nevelte 10 éves koráig. Ezt még jobban csak hangsúlyozza az ötödik részben együtt töltött idejük, és Jace retteg attól, hogy talán benne is van akkora sötétség, illetve, hogy ezt hogyan is győzze le.
Ez a vérben/genetikában/családban rejlő sötétség Clary vonalán is megtalálható, hiszen Morgenstern, és bár Jocelyn ezt tagadni akarja, neki mégis könnyebb, mert nem vérrokonságban áll azzal a családdal. Szerettem nézni, ahogy Clary végre eldönti maga, hogy ő kicsoda, és elfogadja minden egyes részét.
Simonnak és Magnusnak nincs olyan lényeges karakterváltozása, de azért a kettejük karaktere is hozza elő a család témáját, hogy milyen a szülők árnyékban élni, és hogy milyen rájönni, hogy mit is akarunk az élettől - Simoné kicsit tinédzser szinten, Magnusé valamivel felnőttesebben (habár Magnus sem mindig viselkedik jobban, mint egy tinédzser.)
Sebastian karaktere tartotta fent legjobban az érdeklődésem, és az ő részeiért volt érdemes elolvasnom ezt a könyvet, noha a végén kicsit átment egy teátrális primadonnába, de el tudtam viselni az egy-két hisztis tini jelenetét, mert amúgy annyira összetett karakter. Főleg, hogy Jace ellentéte, hiába elborult és gonosz, mégis lakozik benne egyfajta szeretet vagy arra való vágy − és szerintem nála sokkal jobban játszott ezzel a témával Clare, mint Valentine-nál. Valentine csak egy hataloméhes őrültnek tűnik Sebastian mellett, aki inkább egy tragikus figura.
Felmerül még a szeretet kérdése, hogy az Árnyvadászok mennyire másképp látják a világot - egy picit fatalistábban, mert képtelen újra szeretni és elvakultan hisznek régi és elég hibás értékekben. De mégis rájön arra minden szereplő, hogy a szeretet bármilyen fájdalmas is lehet, annál nincs fontosabb az életben, mert ez tesz minket emberré.
Nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a sorozatot, de a nagy szerelmem már teljesen eltűnt a könyvek iránt. Mégis egy elég szórakoztató történet barátságról, szeretetről és arról, hogy mi magunk határozzuk meg, hogy kik is vagyunk. (És remélhetőleg már tényleg vége van.)
