Hogy akadtam rá: Laurell K. Hamilton rajongó vagyok.
Sorozat: A Merry Gentry 8. része.
Úgy általában az egészről: Meredith Gentry, miután lemondott az Unseelie Udvartartás trónjáról, próbál normális életet élni Los Angelesben a szerelmeivel, de a politikai zűrzavar idáig is elér. És úgy látszik, sosem szabadul meg a vértől és az erőszaktól sem, ugyanis a rendőrség felkéri egy tündéket érintő sorozatgyilkosság megoldásában, ahol a gyilkos az áldozatait mesék illusztrációja szerint rendezi el.
Egy ideig úgy tűnt, ez lesz az utolsó Merry Gentry kötet, de idén bejelentette Hamilton, hogy érkezik majd jövőre a 9. rész, de igazából az Isteni vétkeken látszik, hogy nem lezárásnak készült. Sok szál, amit megemlítenek függőben marad: például a fülszövegben is kiemelt katonák, akiket Merry meggyógyított és most képesek ők is kézrátétellel gyógyítani. Őszintén amennyire ezt kiemelték, én azt hittem lényeges szerepet kap, de nem, egy mondat erejéig jelenik meg. És ez a kötet egyik hibája, hogy sokan csak egy megjegyzés erejéig jelennek meg, úgy mint a Vörös Sipkások és Misztrál.
„A tündérmesék egy szempontból igazak. Mielőtt a mese végére érnél, rossz dolgokat élsz át, nehéz döntéseket kell hoznod. Ha úgy vesszük, én megkaptam a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” mesevégződést, de a tündérmesékkel ellentétben a való életben nincsen vég, sem boldog, sem boldogtalan. A történeted, az életed folytatódik. Az egyik percben azt hiszed, nagyjából kézben tartod az életedet, aztán a következő pillanatban már látod: ez csak egy illúzió volt.”
És valahogy úgy éreztem, Merry tökéletesen leírja ezzel ezt a kötetet, ez nem más, mint egy epilógus Merry véres tündérmeséjéhez. Nem a történet lezárása, egy kis toldalék hozzá, hogy hogyan is élnek a szereplőink a nagy csata után. Ezért hiába indít a könyv egy véres bűnügyi helyszínnel, nem a nyomozás van a középpontban, hanem a karakterek és a kapcsolataik, és ezzel egy kicsit hasonlított az Ezüstgolyó, a legutóbb általam olvasott Hamilton könyv felépítéséhez.
Látjuk minden karakter küzdelmét az úgynevezett „boldog végünk” után: Meredithnek rá kell jönnie, hogy bármennyire is szeretne szeretettel és megértéssel uralkodni, néha kemény eszközökhöz kell fordulnia, és nem mindenki tiszteletét érheti el. Jó volt látni, ahogy Meredith a saját sötétebb részével küzd, ugyanakkor tudja, hogy ez is szükséges része egy jó vezetőnek, ahogy az is, hogy törődik az összes emberével, így az udvarból megkínzott nemeseket és testőröket befogadja.
Ugyanakkor Meredith szembesül a szerelmei régi életével, nemcsak hogy hatalmukból mit veszítettek el, hanem szívükhöz közelálló személyeket is, és felvetődik a kérdés, hogy mi lesz, ha Merry nem lett tényleg halhatatlan. Ugyanakkor ezt a kérdést Hamilton szinte megválaszolja a mellékszereplők kapcsolatával, ahol kijelenti, hogy bátor dolog halhatatlannak halandót szeretni, de ugyanakkor a szerelem megéri.
Meredith arra is ráébred, hogy bár sosem fogadták el az udvartartásban a nem tisztavérű származása, és nem tökéletes sidhe kinézete miatt, most már nem változtatna magán, még ha tudna se, hiszen annyian szeretik és elfogadják, és úgy éreztem, ebben a kötetben már Meredith is sokkal magabiztosabb lett, hiába kellett kompromisszumokat kötnie, hogy milyen veszélyes helyzetekbe keveredhet, hiszen most már terhes, amihez hozzá kell szoknia.
Előtérbe kerülő szereplők még Galen, aki egy kicsit kénytelen felnőttesebb viselkedni, mint eddig, Rhys, aki egy kicsit visszanyer az elveszett hitéből, és Barinthus, aki a legtöbb problémát okozza Merrynek a hatalomvágyával.
Hamilton ugyanakkor hozza a tőle már megszokott témákat: egyrészt a különbségek elfogadását (legyen az faji hovatartozás, szexualitás, vagy egyszerűen csak külső szerinti) és a gonoszság kérdését. Amit mindig is szerettem Hamiltonban, hogy hiába bújtatja a történeteit fantasy köntösbe, a gonoszság mindig is a realitás talaján marad, emberi, és ettől hátborzongatóbb. Senki sem szimplán fekete vagy fehér karakter és ezt azzal is jól mutatja Hamilton, hogy Merryt is a szeretet vezérli ölésre, és a mostani adott gonoszunkat is, noha egy betegesebb fajta szeretet. A főbb gonoszunk és egy kisebb negatív szereplőnk egyik legnagyobb hibája, hogy képtelenek voltak saját magukat elfogadni, és ez a gyűlölet és elégedetlenség vezette őket a rossz útra. Ugyanakkor az igazi gonoszt nem festi fel másnak, mintha a családod és a szeretteid cserbenhagynak:
„– Tudom, hogy néz ki a sátán – feleltem –, és nem rajzfilmszerű álarcot és vigyort visel. Az ördög azok alakjában jön, akiknek szeretniük kellene, gondoskodniuk rólad, de nem teszik.”
Az Isteni vétkek nem a legizgalmasabb Merry kötet, de a karakterek rajongóinak megadja a szükséges adagot a kedvenceikből, és ismét elmerülhetünk a tündérek veszélyes, politikai csapdákkal teli, és erotikus világába.
Úgy általában az egészről: Winnie Fostert, a tízéves kislányt szülei mindentől óvják, ezért úgy érzi, neki meg kell szöknie, és valami kalandosat átélnie. Ez sikerül is neki, amikor találkozik az erdőben a titokzatos Tuck családdal, akik azt állítják, hogy örökké élnek, mert ittak egy közeli forrás mágikus vizéből. Hogy ezt Winnie elhiszi vagy sem, azt maga sem tudja, de megszereti őket. Eközben pedig egy rejtélyes idegen érkezik a kis városba, akinek a jelenléte felkavar mindent.
Először is leszögezem, hogy egyik filmadaptációt se láttam, sőt egyikről sem hallottam, pedig kettő is van belőle, csak akkor szereztem tudomást arról, hogy film is van belőle, mikor elkezdtem olvasni, és mindenki felhozta azt példának. Szóval a filmhez hasonlítani nem tudom, de ha igaz annak a rövid összefoglalója, akkor van eltérés. Ami nem is csoda, hiszen olyan rövid könyv ez, nem is igazán értem, milyen feldolgozást lehet belőle készíteni.
Maga a könyv rövid, és persze, ifjúsági vagyis inkább gyerekkönyv, szóval nagy történetre nem lehet számítani, nekem mégis egy kicsit csalódás volt ilyen téren. A kötet első 100 oldalán nem igazán történik semmi, és a kis egyszerű kaland is pár oldal alatt lerendeződik, és míg sokan mesélték, hogy mennyire megható és könnyfakasztó a vége, rám nem tudott ilyen hatást kifejteni. Talán nem is a hossza miatt (hiszen A kis hercegen mai napig bőgök minden alkalommal, ha olvasom), hanem mert egyszerűen unva lapozgattam a sok tájleírást, ami önmagában gyönyörű, de engem kizökkentett, és nem tudtam a lényegre koncentrálni.
Mert a történet lényege igenis fontos téma, és el tudom képzelni, hogy miért is olvastatják ezt a könyvet általános iskolában a gyerekekkel külföldön. A központi téma nem más, mint az élet és halál kérdése, ami nemcsak hogy örökké foglalkoztatja az emberiséget, de egy gyerek számára még nehezebben megfogható koncepció, hiszen az akkori ártatlansággal nem igazán egyeznek ki a világ rossz dolgai. A főhősünk Winnie is próbál nem gondolni a halálra, még ha az állatokról van szó, akkor sem, de a Tuck család és az örök élet ajánlata rákényszeríti, hogy megértse, mi is az a halál, mit jelent az emberekre nézve, hogy miért szükséges a halál a természet körforgásában. A könyv tökéletes alkalmat tud teremteni arra, hogy gyerek és szülő elbeszélgessen ezekről a témákról, és ez tetszett igazán benne.
„A halál az örök körforgás része, akárcsak a párja, a születés. Nem lehet kiválogatni a nekünk tetsző darabokat, és a többit félredobni. A nagy egész részének lenni áldás. De minket, a Tuck családot kihagytak ebből. Az élet kemény munka, de félredobva élni, úgy, ahogy mi, felesleges.”
Ugyanakkor felvetődik az örök élet kérdése, és nem is igazán titkolja Babbitt, hogy szerinte ez átok és nem áldás, bár mindenkinek csábítónak tűnhet. Minden karakter elmeséli Winnie-nek és ezzel az olvasónak, hogy mit gondol az örök életről és a végén döntenünk kell. (Bár bevallom, én teljesen ellentétesen döntöttem volna Winnie-vel.) Tuck, a családfő legszívesebben meghalna, szerinte átok az egész, Miles szerint ha már örök életük van, valami fontosat kell tenniük (habár mert időben nincs hiánya azért látszik, hogy halogatja ezt), és Jesse az, aki csak élvezni akarja az életet, és számára az örök élet csak szórakozás. És feltűnik egy szereplő, aki az emberi kapzsiság mintájaként csak pénzt akar szerezni a forrás vizével.
De mindannyiukban ott van a magányosság, hiszen állandóan költözniük kell, és nem mondhatják el a titkukat senkinek. Sőt, még Winnie is úgy érzi, hogy amit átél, az teljesen az övé, és mindegy mennyit meséli másnak, akkor sem fogja teljesen megérteni senki, és ezzel valahogy még inkább hangsúlyozza a magányosság érzését Babbitt.
A könyvben felmerülnek még apróbb kérdések, úgy mint, hogy egy földet, a természetet mennyire lehet birtokolni, illetve hogy bármit is, legyen az akár élőlény, személy vagy tárgy. És nehezebb témaként még előkerül az önvédelemből elkövetett erőszak is, és hogy néha rossz dolgokat is kell tenni a jó ügyért.
„Ami a miénk, az nem tűnik izgalmasnak – csak akkor leszünk rá kíváncsiak, ha elérhetetlenné válik.”
Az Örök kaland egy rövidke történet életről és halálról, és habár nem egy tökéletes könyv, de kérdések felvetésére nagyon is alkalmas, ami után el lehet gondolkodni, hogy mi mit gondolunk erről, avagy mi mit tennénk Winnie helyében.
Ez amúgy olyan életjel féle poszt. Most éppen a téli közmunka program szépségeit élem, és úgy egybefolytak a napok, nem gondoltam volna, hogy lassan egy hónapja nem írtam semmit. A másik ok, amiért nincs poszt, mert ahogy láthattátok is, sorra jöttek a négy csillagos posztok, az az egyszer olvasható könyvek értékelése. Kicsit úgy érzem, hogy biztos velem van a baj, nekem semmi se tetszik már, kell nekem sok könyvet olvasni, és valami extrát, legalább kikapcsolódást elvárni egy történettől.
Abbahagytam Holly Black: The Coldest Girl in Coldtown című regényét, pedig ezt már a novelláskötete óta vártam, hiszen az szomorú volt és horroros, ez a könyv meg szimplán unalmas, és a főhős már az elején bakizott, ahelyett, hogy menekült volna, hiszen fényes nappal volt, a vámpírok el se érhették volna, elkezdte levenni a 12 karkötőjét szépen lassan. Azt meg sem említem, hogy épp parti közben beájult a zuhanyzóba, átlátszó függöny mögé, és el kellett hinnem, hogy a vámpírok nem találták meg.
Nem tudtam elolvasni Ann Aguirre: Menedék – Enclave című regényét, mert bár mindenki mondta, hogy fantasztikus, izgalmas és sötét, én az első oldalakon sikítófrászt kaptam. Győzködtek, hogy ugorjam át a logikai bakit, de ha egy baki az egész könyvre, minden oldalra kihat, nem megy. A világfelépítés az lenne, hogy valamiért lekényszerültek a föld alá a túlélők, és az első 16 évüket ott töltik. Na már most, egyrészt, 16 év sötétség után nem látna a főhős napszemüveggel, másrészt a D vitamin, amit napfényből szerzünk (és nem, nem nő itt növényen multivitamin), szóval anélkül a csontok ellágyulnak, törékenyek lesznek, nem fejlődnek az izmok és ez a látásra is kihat. 16 év alatt vidáman megvakulnának...
Ezek után Kendare Blake: Antigoddessét vettem a kezembe, és reménykedtem, hogy imádni fogom, hiszen Blake másik könyvéért odavagyok. Hááát. Nem volt rossz, de úgy 100 oldal után feladtam, mivel hiába voltak a horroros részek hátborzongatóak (nem nagyon, csak olyan kellemesen), a történet két szálon futott: az újra reinkarnálódott, semmire nem emlékező Cassandra és Hermész-Athéné szála volt ez. Cassandra szála átlagos YA regénynek felelt meg, ahol a főhősnő valami titokzatos, különleges múlttal rendelkezik, nem volt rossz, de izgalmas se, aztán e mellett láttuk Hermészt és Athénét, két görög istent, amint az isteneket támadó gyilkos átkot próbálták nyomozni. Ez annyiból állt, hogy a sivatagban sétáltak, és hamar rájöttek, ki az ellenség, de... csak sétáltak tovább. A baj ott kezdődött, hogy tinédzser testben élnek ezek az istenek, és nem tudom miért - ki se derült a könyvből, mert utána olvastam -, és bár több ezer éves lények, nem tudjuk meg hogyan lettek, és legfőképpen rácsodálkoztak olyan dolgokra, mint a nimfák. Kérdem én, ha több ezer éve élnek, nem kellett volna nimfát látniuk? És ez a kettősség, hogy hol mindent látott öregek, de mágiához nem értenek, pedig ők a fő mágikus lények, annyira zavart, hogy hiába lenne egyszer olvasós könyv, becsuktam és elhajítottam a könyvet.
Aztán ott volt Rachel Hartman: Seraphinája, ami tudom, tudom, high fantasy, nem az én asztalom, de sárkányok! Imádom a sárkányokat! És végre egy sárkányos YA könyv, ráadásul úgy reklámozták, hogy ez intelligens könyv, hogy ez más... Őszintén meg kéne már tanulnom, hogy ez a legátlátszóbb reklámfogás. Az első 50 oldalon nem történt semmi, a vajmi kevés cselekményt a főhős mindig félbeszakította életrajzi adatokkal, visszaemlékezésekkel (egészen az anyai méhig emlékszik mindenre), ezzel nem is lenne baj. De a könyv 500 oldalas, és amondó vagyok, hogy az első 10%-ban illik közölni az olvasóval, mit várhat: nyomozós lesz? A politikai intrikákra összpontosít? Vagy romantikus nyáltenger lesz? Ezt nem tudtuk meg.
A másik bajom az információkivágás volt, ez azt jelenti, a narrátorunk (lehetőleg E/1-ben) eltitkol előlünk valamit, és ezzel próbál az író meglepni. Ha ez kell hozzá, hogy 100 oldalon titkoljon valamit a főhős, hogy meglepő legyen a könyvünk, az már nem jó. Nem mondom, lehet ügyesen alkalmazni ezt a kelléket, pl. rövid novellák csattanójaként, esetleg nemtelen könyveknél (ahol nem tudjuk a főhős nemét), de az átlag YA könyvek nem ilyenek. Itt "NÉZD, DE OKOS VAGYOK! MEGLEPŐDTÉL, UGYE?" szaga volt az egésznek. Meg kéne lepődnünk, hogy a főhős mentora sárkány - már az elején ott a mentor, 50 oldal után említi meg, hogy "egy sárkány várt a lépcső alján" - fejezet vége -, majd lapozva meglepődhetünk, hogy az a mentora. Újabb ötven oldal és hatszáz visszaemlékezés után megtudjuk, hogy a mentor az a nagybátyja, ergo a főhősünk félsárkány, eddig is tudhattuk volna, hiszen házméretű "nyomok" voltak, sőt, a fülszövegben is benne van. És mééééééég mindig nem történt más, mint hogy a főhős hazasétált a templomból.
A világfelépítés is zavart, bár sokáig nem tudtam megmondani miért. Két faj él egymás mellett törékeny békével, az emberek és a sárkányok. A sárkányok tovább élnek, ők még emlékeznek a véres és könyörtelen háborúra, az emberek már csak mesékből tudhatják, mégis ők a feszültebb fél. Konkrétan van egy Rendjük, ami gyűlölet bűntényeket követ el, a királyi sárkányok és a testőrség szeme láttára vernek szét egy sárkányt. És ezt pl. én nem tudtam elfogadni, hogy ezeket miért nem végzik ki, illetve miért nem csináltak a sárkányok ebből nagyobb balhét. Hiszen sárkányok! Ne lehessen már szétverni őket így! És ekkor esett le: ez zavart, ezek nem sárkányok. Simán lehettek volna varázslók is, és akkor elfogadom, a zene érdekli őket meg a matematika, emberi érzéseik vannak, de a királyuk megtiltja, hogy érezzenek (?) és ennyiben ki is merült a világkidolgozás. És nem kéne, hogy zavarjon, hogy semmi mitológiai elemet nem használ fel, de nem is tudta velem elhitetni Hartman, hogy ez logikus, hogy ez egy teljesen hihető világ.
Hát ennyi lenne. Ha mindet befejeztem volna, egész sok posztom lett volna, de úgy érzem, hogy kevésbé vagyok mazochista. Lesznek ám negatív kritikák, de a semmilyen könyvekből egy időre elegem volt. De örüljetek! Most olvasom Samantha Shannon: Csontszüretét, ami 530 oldalas szépség, tudjátok, a nagyon reklámozott világsiker. Innen megmondom, hogy 1 pontos kritika lesz, már csak 210 oldalam van hátra belőle. Ezt azért nem hagyom abba, mert ajándék könyv volt, szerencsétek.
Közben még azon töprengtem, csináljak rovatot a félbehagyott könyveimből?
Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.
Sorozat: A Csontszüret 1. része.
Úgy általában az egészről: 2059-et írunk. Paige Mahoney Scion London fellegvárában lakik, ahol egy igazi bűn létezik csak: ha természetfeletti képességekkel rendelkezik az ember. Mindenkit, aki tud a halottak szellemeivel beszélni, egy kegyetlen börtönbe kerül. Paige tizenhat éves kora óta beállt egy bűnöző bandába, mivel a látók csak így védhetik meg magukat, és a lánynak nem akármilyen képessége van, a legritkább, tud mások álomplánjában járni. Amikor véletlen megöl pár embert, érte is eljönnek az őrök, de börtön helyett Oxford rég elveszett városába viszik, hogy a földönkívüliek (röviden innentől ufók – bár tudom, hogy az az azonosítatlan repülő tárgy) katonának fogják kiképezni, miközben rabszolgaként tartják.
Valószínűleg sokan hallottatok erről a könyvről, ugyanis most a csapból is ez folyik, mert te atyaég! Filmesítési jogokat is eladták! Megjelenés előtt! (Nem mintha ilyet nem láttunk volna még, megnyugtatásként mondom, azokból sem lett film már két éve.) Sőt! Úgy megvette mind a hét rész jogát a kiadó, hogy 50 oldalt olvasott a műből. Ha engem kérdeztek, akkor itt van a bökkenő: az első 50 oldal nem rossz, de a többi 480 igen. (Amúgy szinopszist nem is kértek vajon az írónőtől? De inkább ne menjünk bele a kiadás rejtelmeibe.)
Szóval hasonlították a Csontszüretet a Harry Potterhez (mert hét részes és angol?), de tudtam, hogy köze nem lesz hozzá, hiszen nem meseregény, és kétlem, hogy Rowling után valaki első könyves íróként, de legfőképpen 21 évesen valami akkora átütő sikert tudna írni. Hasonlították a Trónok harcához (!!!), mikor ez aztán nem felnőtt könyv és nem is high fantasy és persze ezt is az Éhezők Viadalával próbálták eladni, ezért még reménykedtem, hogy izgalmas és pörgős lesz és disztópia. Hiszen mindenki azt mondta nekem, hogy ez disztópia! Lássuk eme műfaj fogalmát:
„A disztópia, más néven negatív utópia olyan történet, ami olyan társadalomformákról szól, amitől félnénk. Gyakran használt elem, hogy kiválaszt egy társadalmi problémát és felnagyítja.”– a saját kifejezési szótáram tv tropes után.
„A disztópia olyan irodalmi fajta, ami politikai és társadalmi felépítéseket mutat be. Rémálomszerű világképet fest, az utópiával szemben, ami az ideális világkép. A disztópiában gyakran van diktatórikus állam. Általában valamilyen elnyomásban élnek az emberek, gyakran nincs akár személyes szabadság sem.”– Nagyon szabad fordítás Goodreadsről.
Megegyezhetünk, hogy a lényege, hogy a MI VILÁGUNKBÓL indul ki és ezt kritizálja, és úgy festik le az állam totális hatalmát, mintha jót tennének az emberekkel. Na már most itt 1856 óta létezik Scion (amiről az égvilágon semmit nem tudunk meg, de itt egyedül törvényen kívüli a természetfeletti), összesen pedig 3-4 Scion van. Tehát nem is globális… Összevetve ezeket ez a könyv nem disztópia, semmi személyi szabadságkorlátozás nincs, annyi igen, hogy egy fajt el akarnak fogni, de ettől ez még a mostani hátrányos faji megkülönböztetéseknek sem kritikája, mert nem úgy van felépítve a világ. (Erről később bővebben.) Mezei fantasy ez, a megszokott ifjúsági sablonokkal, hiába 19 éves a főhős, egyszerűen nem hittem el, mert a legtöbb 16 éves ennél értelmesebb. Tehát aki sötét hangulatú, kemény disztópiára vágyik, az csalódni fog.
Nem is feltétlen vártam disztópiát, hiszen annyiszor csalódtam már a besorolások miatt, de sok kritikában azt olvastam, hogy egyedi és izgalmas. Már az első 50 oldalon úgy éreztem, hogy kismilliószor olvastam ezt a történetet, az ódon kastélyban „bentlakásos iskola”-hatással képzés, az ultra kiválasztottság, és az utállak-de-majd-beléd-szeretek-párosítás. Ezzel semmi gond nincs, hiszen nincs új a nap alatt, de ahogy olvastam a sorokat, azt éreztem, Shannon – vagy aki ezt tényleg írta, mert meggyőződésem, hogy adtak neki egy listát a legnépszerűbb fanfic elemekből, hogy írjon belőle valamit – mindent bele akar zsúfolni, amit életében olvasott, ezért van egy „túlontúl” érzete a könyvnek. Ettől nem lesz kiforrott a regény és lecsiszolt, annyi minden témát beleerőltet, hogy egy rossz koktél lesz belőle.
Ha lett volna történet, nem zavart volna, de: Hiába ez első kötet egy hét részes sorozatból, nekem kell cselekmény, kérdések, izgalom. Itt semmi nincs, javarészt csak Paige belső monológja, és a regény fele visszaemlékezés Paige semmitmondó gyerekkorára, sőt még azt is látjuk EGY EGÉSZ, 10-15 oldalas fejezetben, hogyan veszítette el a szüzességét. Azt hinné az ember, ha 260 oldal csak Paige szenvedése, akkor megismernénk a karakterét, de nem, mert karakterábrázolás ebben a könyvben nincs. Jegyzetelnem kellett a neveket, mert annyi van, de senkiről semmi nem derül ki, mind üres papírmasé figurák, még Paige is. Ettől pedig még semmilyenebb lesz a könyv, komolyan úgy éreztem, mintha fűrészport nyomtak volna le a torkomon.
Az egész száraz volt, amin az sem segít, hogy az a kevés párbeszéd, ami van életszerűtlen. A kifejezéseket, amik a világ szlengjébe tartoznak, nem magyarázzák el nagyon, (a magyar kiadásból az összefoglaló függelék kimaradt) és az ember feje szinte belefájdul, mikor órákon át az ektoplazma éteri plánjának éteri küszöbének másik dimenzióbeli kulcsáról kell olvasni. Persze, ki lehet hámozni a lényeget, de annyit szenvednek rajta a szereplők, mintha ők se értenék a saját világukat. Ezek mellett pedig a főhős és a romantikára kijelölt személye (egyszerűen Nagymester) között több száz oldalon át ugyanazt a párbeszédet olvashatjuk: Gyűllölkek-utállak-bízz-bennem-segíteni-akarok-miért-azt-nem-mondom-el-gyűlöllek-utállak… és egy idő után a hajamat téptem tőle, mert olyan volt az egész, mint egy megakadt lemez.
El kéne hinnünk, hogy a könyv több hónapról szól, a végén oda van írva „hónapok óta ismerlek,” mégis számoltam a napokat és összesen 6 volt. Két napig képezték a főhőst, amitől professzionális világmegmentő lett, és a kötelező Nagymester-Paige „meg akarlak ismerni, ezért mindennap beszélned kell velem” vacsorából is egy történt meg. Egyrészt így nehéz volt a párosnak szurkolni, hiszen nem volt semmiféle Szépség és a Szörnyeteg-féle átmenet (pedig arra építene a könyv) és Paige-ről se tudtam elhinni, hogy annyira szuper lett a képzései során, hiszen TÉNYLEG AZ KÉT NAP VOLT! A többit elvileg az újdonsült barátnőjénél töltötte a nyomornegyedben…
Ezzel még az is a baj, hogy aránytalanná teszi a könyvet, említettem már Paige múltjából, amit 1-2 mondattal, esetleg 10 oldallal el lehetne intézni, nagyon elnyújtott rétes tésztát csinált az írónő, de az akció jelenetek, az a kevés, ami lenne, el van intézve pár sorban. Az egész vége jelenet/nagyon nagy, nagyon komoly akció/”20 évet vártam erre az alkalomra” le van rendezve összefoglaló mondatokban. „Megszerveztük. Gyorsan.” Mert egy lázadást/kitörést ilyen könnyű megszervezni, de a szex jelenetre kellett egy egész fejezet!
Nézzük végre a világfelépítést, ami a könyv erős pontja, az egyetlen pontja, amit értékelni lehet. Már írtam, hogy jegyzetfüzet kell hozzá, és tényleg, az első 200 oldalon semmi más nincs, csak egy kusza világleírás. Akit érdekel, az olvassa el a következő bekezdést, de ha valaki spoilernek tartja a részletes világbemutatást, az ugorjon tovább három bekezdést, onnantól a világfelépítés hibáit emelem ki. (Azért nem tartom spoilernek, mert a könyv legelején van és a fülszöveg is ellövi az ufókat.)
Vannak a szellemek, és minden látó, vagyis aki természetfeletti erővel bír, tud velük valahogyan beszélni és segítséget kérni. A látóknak rengeteg fajtája van, ezt kesze-kuszán sorolja fel Shannon, vannak nagy csoportok (a manipulálók, fúriák, orákulomok, jövendőmondók), és ebben vannak a különböző fajták. Például a főhősünk manipuláló és azon belül álomjáró. Ezeknek van mind görög neve is, hogy még nehezebben lehessen megjegyezni őket. (Oneiromanta, Augur, Kineromanta, stb.) Mind látó, de nem mindenki tisztánlátó, ez azt jelenti, hogy van, akinek van harmadik szeme (ami a második szemében egy kulcslyuk alakú folt), és folyamatosan látják a szellemeket.
Aztán ott van Oxford, amit elvileg karanténba zártak, ide viszik a főhőst, és kiderül, hogy itt laknak a rephaiták, én csak ufóknak hívom őket, akik egy másik dimenzióból jöttek, mert: 1856-ban VII. Edward átment Hasfelmetsző Jackbe, ő volt az első tisztánlátó, és azóta az emberek túl sok lelket hagytak az éterben (ami egy szellemi dimenzió a világunkkal párhuzamban), ezért átszakadt az éteri küszöb (bármi legyen is az) és a rephaiták megérkeztek a Túlvilágról.
Igen ám, de velük jött egy parazita faj, akik ember- és rephaita húst esznek, ezek ellen nem tudnak küzdeni (miért?), ezért kell nekik az összes tisztánlátó, akiket katonának besoroznak, de állatokként tartanak. Megalapították ők Sciont az emberekkel együtt, és ezért vadássza Scion a tisztánlátókat, tehát aki azt mondja, hogy ez a faji megkülönböztetés társadalmi kritikája lenne, az itt téved. Egyszerűen a parazitákkal szembeni védelem miatt adják oda a különleges képességgel bírókat.
És itt jön a nagy logikai bukfenc! Csak 10 évenként – ez a Csontszüret – kapnak szállítmányt az ufók, 10 éven át be kell érniük annyi katonával. Miért? Miért nem folyamatos a szállítás? Mert addig ám, akit előbb elkapnak, azt elküldik börtönbe, ahol kínozzák őket. Sőt talán bele is halnak a kínzásokba. Ez hol logikus? Azt állítják, ez azért szükséges, mert ezek után örülni fognak az ufóknak, ha megtörik őket. De így is van, aki el se jut a kínzó börtönbe, lássatok csodát, a főhősünk ilyen. Aztán amikor oda megérkeznek, egy-egy ufó fogadja be őket rabszolgának, pincében alszanak, nemi erőszakolják őket, verik őket, eltörik a csontjaikat, nem etetik őket, persze a főhős kerül az egyetlen nem ilyen helyre, de még őt is elfelejtik etetni, habár adnak kajára pénzt… amit a nyomornegyedből kéne vennie, ahol NEM LEHET élelmiszer, csak ha lopnak a konyháról. DE HA RAJTAKAPJÁK ŐKET, MEGÖLIK ŐKET! Ráadásul mondhatjátok, hogy a nyomornegyedet minek etessék, hát azért, mert az ufók BELŐLÜK TÁPLÁLKOZNAK. Kijelentik az ufók, hogy az emberek mind állatok, és az állatnak sosem kell orvos, meg ezek szerint élelem sem. Nem tudom, őszintén, de ha én tyúkot tartok, nem várom el, hogy a tojást a semmiből tojja, esetleg megetetem, és próbálom, nem megölni, mielőtt a levágásra kerülne a sor, ezért hívnék orvost hozzá, MERT HALOTT TYÚKBÓL NINCS PROFIT! Ebből az jön le, hogy Shannon próbált valami kegyetlen világot ábrázolni, ami szimplán kegyetlen, minden ok és józanész nélkül. Így nem tudtam komolyan venni és átérezni a szenvedéseiket.
Aztán amivel még ellentmond magának az írónő, hogy állítólag katonák kellenek nekik, minél több, mert ők nem bírnak a parazitákkal, még ha ez valami álindok is, ezt mondják Scionnak, TEHÁT HOL LOGIKUS, hogy eddig csak Londonból hozattak embereket? Az aztán a nagy hadsereg tényleg…De ezen felül a saját világfelépítésébe is belekavarodik az írónő, mert például a varázsvesszősök, akik botokat hajigálnak és a szellemek úgy közlik velük, hol van elásott kincs vagy amit keresnek… várjunk csak mégsem. Egész 200 év alatt rosszul tudták, mert tök mást mutat meg nekik a bot, EKÖZBEN VÉLETLEN találnak rá kincsre. És akkor ebből élnek, hogy véletlen találnak dolgokat… Arról már nem is mondok semmit, hogy van egy szellemnyelv, amit véletlenszerűen minden szellem megtanul, ha meghal? Hogyan? És a 325. oldalon közli velünk Shannon, hogy hopszika, ezek 1856-os ruhába járnak, mert minden Scion város divatja és kultúrája ott megáll, amikor megalakul a Scion. Most akkor visszamenőleg át kell képzelnünk, hogy a Pókember módjára falakon közlekedő Paige ezt fűzővel, kiskalappal és napernyővel tette?! A végén már említi a fűzőt, de előtte nem, majd megint modern kori, rövid csipkeruhát vesz fel a főhős egy scioni emlékében. HOGYAN? De persze, úgy kell ezt elképzelni, hogy számítógépük, kamerájuk, és minden modern kütyüjük van. Miért állna meg a divat?
Aztán bejön a könyv vége felé ismét egy oltári nagy logikátlan hülyeség: az aranyfonál. Ezüstfonálnak hívják azt, ami a testet a lélekhez köti. Aranyfonálnak azt, ami NAGYOOOOOOOOOON különleges és két lelket köt össze, akik… háromszor megmentették egymás életét kölcsönösen. Mekkora értelme van ennek? Miért háromszor? Egy nem lenne logikusabb? Úgy érzem, csak a hasára csapott Shannon, a három amúgy is mesés szám, miért ne legyen az. A vicc az, senki nem tud semmit az aranyfonálról, alig páran hallottak róla, de ezt a hármas szabályt bezzeg tudják.
Jegyezzük meg, hogy még a szexhez is van köze a természetfelettinek (mert ugyan miért ne sulykolja belénk ezt Shannon, hogy a főhősnek orbitális orgazmusa lenne a Nagymesterrel, ha eljutnának oda?) Paige egy nem látó emberrel veszíti el a szüzességét, ezért fáj neki (nem másért), később felvilágosítja a Nagymester, hogy a látók csak látókkal tudnak szexelni, mert ők olyanok, mint az olaj, a világtalanok, mint a víz, vagyis nem keverednek, a rephaiták, mint a tűz, ami ugye hajjj, belobbantja az olajt. Főhősünk alig várja, hogy orgazmikus robbanásban legyen része. (Amikor még utálja a Nagymestert.) Azért hozzátenném, hogy a főhős is látó/világtalan dologból született, szóval vagy rémes házassága volt a nőnek, vagy Shannon ezt elfelejtette menet közben. És ha már szex, csak a nőknek adnak fogamzásgátlót, pedig van férfiaknak is kifejlesztve ebben a világban…
Végre eljutottunk a kedvenc dolgomhoz, az ufókhoz. Ők bugyinedvesítően szexik, de a főhősünk mestere a legvonzóbb az egész univerzumban, annyira szép. Ragyogó barna bőrük van, ragyogó szemük és… FOSZFORESZKÁLÓ, VILÁGÍTÓ SÁRGA VÉRÜK, ami amúgy az ektoplazma, ami erősíti a látók képességeit, bár persze nem adnak nekik. Erről az jutott eszembe, hogy alapvetően a vérünk adná az alapszínűnket, és jó, fantasy könyv, ezen ne akadjak fent. De vajon milyen testnedvük világít még?
nekem például folyton ez ugrott be a Nagymesterről
Ami persze még ehhez az ál-mitológiához tartozik, hogy éjjel vannak ébren, extra erősek, extra szépek, és vért isznak alkalom adtán, de mindenféleképpen mások energiájából táplálkoznak. Ennyit a nagyon különleges és egyedi világfelépítésről. És, hogy egy picit hasonlítson a Vámpírnaplókra is, itt is virágokkal lehet elpusztítani a nagy halhatatlanokat, történetesen rózsa virágporral. Hogy milyen indoka van? Mert csak.
az új szexszimbólum
A romantikát már említettem az elején, és igazából annyit lehet róla mondani, hogy egyik karaktert sem ismerjük meg, mert nincsenek kidolgozva, és nem lehet a romantikával sem azonosulni, hiszen az „úgy gyűlöltem, hogy fájt” szövegből jön a smárolás-maradj velem olyan hirtelen, hogy kapkodtam a fejemet. Szinte szóba se álltak egymással, de azért már meghalnának egymásért. Bár ez az érzelemmentesség az egész könyvre igaz, nem csak a romantikus szálra. Amit ki lehet emelni, hogy Shannon direkt lebutítja az ő okos, nagyon zseni karakterét, és bár jó emberismerő lenne Paige, azon sír, hogy de mocsok vele a Nagymester, mert emberként kezeli, nem veri meg, és nem erőszakolja meg. A vak is látja, hogy a Nagymester hímes tojásként bánik vele, Paige viszont nem veszi észre, mert akkor hová lenne a rejtélyesség a romantikából. Ezek mellett a Nagymester engedély nélkül tesz valamit, amire párhuzamra vonható a nemi erőszak, és bár Paige itt jogosan lesz dühös, nem sokáig teszi, mert a Nagymester azt mondja: „én jobban tudtam, akartad, erre volt szükséged.” Undorító, én erre ennyit mondanék, mert ha ráerőszakoljuk magunkat valakire, az romantikus szépség.
Térjünk vissza a logikai bukfencekhez, mert az a kevés, ami történik, tele van hibákkal és erőltetett véletlenekkel. A véletlenekről annyit, hogy a főhőst VÉLETLEN kapják el, nem is tudják, hogy ő ahhoz a menő bűnbandához tartozik, amit az ufók maguknak akarnak, és ezt VÉLETLEN kihallgatja Paige, majd azt is, VÉLETLEN megtudja, miközben VÉLETLEN arra sétál, hogy ellene mit terveznek.
A könyv fő jelenete, amire épül az egész, hogy a főhős megmenti az első napon a Nagymestert. Nevessetek hogyan: Egy harapott sebet a karján lemos vízzel és bekötözi. Ez azért vicces, mert a Nagymester tudta, hogy halálos seb, akkor miért nem intézte el maga (mert meg tudta volna tenni), miért zuhanyozik le fél óra alatt, és utána fekszik le aludni? Másfelől a Nagymester annyira béna harcos (a főhősünk jobb harcos, pedig a saját lábában is eleső típus), hogy minden este a halálán van…
Na innentől már csak felsorolás:
– Az őröknél papírvágó kés van az övükben, így Paige azt veszi el és azzal tud csak harcolni. Mi a francot keres egy papírvágó az őrnél fegyverként?
– Agyrázkódásra a legjobb, ha alszunk, minek felébreszteni 2 óránként.
– Van mindent gyógyító lötty, de fertőtlenítőszer és lázcsillapító az nincs, mert ez olyan középkori telep. Mire való a mindent gyógyító lötty? A főhős piti, szépséget romboló sebeire.
– Úgy vadásszuk le a katonajelölteket, hogy halálos mérget adunk be nekik, ha egy hetet túlélnek kómában, maradhatnak, az se baj, ha az ellenanyag nem mindig működik. Ezek után teljesen logikus, ha a főszereplőt úton-útfélen belövik a méreggel, hiszen a királynő megmondta, hogy a képessége miatt életben kell tartani.
– Paige színeket lát a vaksötétben.
– Emlékszünk azokra a fanficekre, ahol az állatok, főleg a vad teremtmények Hófehérke-Disney-style vonzódnak a főhőshöz? Igen, Samantha Shannon is.
– Tüzet gyújtani két kő összepattintásával lehet egyből. Gyújtós, száraz fű nélkül. És rögtön lobog a nagy láng.
– Ha természetfeletti világban élünk, és aurából meg tudjuk állapítani mindenki képességét, NE NÉZZÜK MEG a támadóink auráját, legyen meglepetés az erejük.
De a regény legnagyobb buktatója mégis a főszereplő, már írtam, hogy túlságosan sok mindent akart belezsúfolni Shannon a történetbe (ami meglepően unalmas lett), és ez Paige-re is igaz. Tökéletes karakter, azaz Mary-Sue: kezdve onnan, hogy a pici őzike egyből az ölében alszik, hogy akik utálják Paige-t, azok mind gonoszak, amúgy mindenki isteníti, hogy micsoda hős, és hát, bár éhezik (de etetik is, ki érti ezt), van egy olyan kajálása leírva, amit fizikai képtelenség lenne egy olyan alkatú lánynak megenni.* De persze attól még ő karcsú és szép, ha éppen verik, akkor is gyönyörű, minden pasi azért segít neki.
*”A palacsinták pusztító éhséget ébresztettek fel bennem, és a végén megettem az egész kupacot, valamint két rongyoskiflit eperlekvárral, egy tál kukoricapelyhet, négy szelet forró vajas pirítóst, egy tányér rántottát, egy ropogósan fehér húsú, piros almát, három bögre kávé, és egy bő fél liter jéghideg narancslevet.”
De emlékezzünk rá, hogy szegénnyel olyan csúnyán bánnak. :( Menten sírva fakadok, úgy éhezik szegény…
Paige-ről el kéne hinnünk, hogy tizenhat éves kora úton félig az utcán felnőtt bűnöző. Azért maradt eddig életben, ezt hangsúlyozzák, mert okos és erős, és szuper okos, mondtam már? De képtelen voltam ezt összeegyeztetni a tetteivel és inkább egy önző, iszonyatos buta lány képét festette. Mivel már a kritika így is rémesen hosszú, és nem is vicces, íme felsorolásban:
– Amikor időre elhívják az egyik nyomornegyedbeli jóst, hogy tartson előadást vagy meghal, Paige megkéri, ugyan jósoljon már neki, kit érdekel, ha elkésik és… megölik.
– A koldusoknak való „pénzeszközt” kapott, ami gyűrűkből és tűkből áll, különféle jósoknak segítőanyag, erre egy ufó nemest próbál ezekkel megzsarolni…
– Megfenyeget valakit (egy nála kétszer nagyobb férfit) olyan infóért, amivel lebuktatja magát, hogy a bűnszövetkezetbe tartozik. Ezt azzal magyarázza ki, hogy nagyon izgul a katonai vizsga miatt, amire a férfi meghatódik…
– Egy tizenöt éves fiúra azt hiszi, hogy a saját apja, mert a fiú fején zsák volt.
– Kijelenti, hogy „Nyilván csak véletlen maradtam életben.” Mikor már egyszer elmagyarázták neki, hogy a királynő akarja a képességéért, tehát nem fogják megölni.
– Egyszer megsebzik, és már öngyilkos akar lenni, mert „naon fáj.” Nem, nem akkora seb, és fel is ajánlotta a Nagymester, hogy meggyógyítja és semmit nem kér cserébe.
– Mikor a Nagymester segít egy haldoklón, azaz megmenti az életét, Paige kijelenti, milyen rideg és mocskos szemétláda a Nagymester. Miért is?
– Paige meglepődik, hogy Oxfordot azért hívják az „éteri világítótoronynak,” mert a sok aura nagy fényt vet, ő azt hitte a sok tűz miatt…
– Jósolnak Paige-nek manipulálásról, erre felsikkant, hogy „Atyám, lesz pasim, de szupcsi.” – Nem konkrét idézet.
– Amikor a Nagymester megkéri, hogy beszéljen vele mindennap, inkább megölné magát…
– Majd két oldallal lejjebb kijelenti, hogy inkább beszél vele, mint edzenie kelljen.
– Kijelenti, hogy hideg, sötét szobában tartják, mikor van saját ágya és saját szobája, a többieknek az sem… De nem értjük, hogy itt Paige-nek a legrosszabb az egész világon?
– Megkérdezi, hogy mérgező-e a paraziták harapása, mikor tudja, hogy van ellenanyag a méreghez… Nem, Paige, véletlen van hozzá ellenméreg.
– A huszadik alkalommal veszi észre, hogy jééé, az ufók, ha esznek, színt vált a szemük.
– Nem esett le neki három év alatt – de ő profi szellemkezelő –, hogy a szellemek közelében hideg van.
– Azért lett bűnöző Paige, hogy vadóc lehessen, nem azért, hogy túlélje a kivégzéseket és bebörtönzéseket?
– Utálja a Nagymestert, mégis sikerül teljesítenie az egyik képzési feladatot, ezért bocsánatot kér (!!!), mert biztosan csalódást okozott. Legnagyobb problémája egy fejezetig, hogy a pasi biztos dühös rá. DE Ő UTÁLJA A PASIT!
– Annyira jó a túlélésben, hogy az erdőben a túlélő túrán otthagyja a vízhatlan ponyvából készült sátrat (esőben), mert majd ez jelzi a kiindulópontját… nem a tűzrakó hely, a sziklák, esetleg a jellegzetes sókör.
– Sír azon, hogy katona lesz belőle, de ő eddig is kemény harcos csaj volt.
– Mikor mondják neki, hogy a mágikus kerítésen senki nem tud átmenni, mert halálos sebet ejt, igen, megfogja, mert ő okos.
– „Ostobaság lenne lelőni az üldözőm.” – Miért? Azért kaptad a francos pisztolyt.
– Ha fentről, egy faágról rávilágít valakire zseblámpával, nem fognak rájönni, hol van. Nyilvánvaló, hogy a fénypászmát senki nem látja rajta kívül.
– Rálő valakire közelről, majd eltöpreng, vajon észrevették-e.
– Jobb fogolynak lenni, mint meghalni, de jobb meghalni, mint a Nagymesterrel beszélni.
– Nem akar senkit megmenteni, mikor kérik, hogy vigyen másokat is magával.
– Paige felháborodik, hogy rabszolga-színészetet kell előadnia mások előtt. Örülne, hogy nem verik…
– A bűnöző bandában a főnöke mindennap felmondatta vele a jósok fajtáit, Paige öt nap alatt elfelejti ezt, pedig 3 éven át mindennap felmondta. De említettem már, hogy okos?
– Meglepődik azon, hogy egy maffiavezér szokott ölni. 3 évig dolgozott nála.
– Egy mentálisan sérült karaktert röhög körbe többször is. Mert ő cukika és vicces.
– Mikor menekülnie kéne gonosz elől, felmászik egy polcra, mert onnan nem tudják levenni?
Összességében a Csontszüret nem egy jó regény, és semmi olyan nincs benne, amivel kiérdemelné az egyedi jelzőt. Aki szeretne egy szokásos, rejtélyes, goromba fiús romantikát, az nyugodtan olvassa, de aki történetre, izgalmakra vágyik, az jobb, ha messze elkerüli. Természetesen lehet, hogy sokan szeretni fogják, nem akarok senkit eltántorítani tőle, de gondoljátok meg kétszer is, hogy meg akarjátok venni, olvassatok előbb bele.
Kedvenc karakter: -
Ami kifejezetten tetszett: -
Ami nem tetszett: a mentális sérültek körberöhögése, nem történt semmi, nulla karakterizálás, rémes romantika
Úgy általában az egészről: Kevés a lőszer és az élelem, a halál pedig mindennapos, a fronton a háború már reménytelen, de a német csapatok még mindig kitartanak, pedig tudják, szinte értelmetlen az egész, hiszen bármelyik nap megköthetik a békét. Mikor felhangzik a reményt nyújtó szó és végre elindulhatnak haza, semmi sem olyan, mint képzelték, úgy érzik, elárulták őket, és annyira megváltoztak, hogy azt se tudják, mihez kezdjenek otthon.
Aki egy kicsit is ismeri az ízlésvilágomat, tudja, hogy a történelem és a háborúk nem az én témám, ezért lehet meglepő ez a könyv az olvasmányaim között. Klasszikusokkal és szépirodalommal viszont teszek kivételt, és milyen jól is jártam!
Remarque írásmódjába beleszerettem, ezt pedig a szinte néhol verses leírásainak köszönheti, amivel még jobban megragadja az embert, és a hangulat bekúszik az olvasó bőre alá. Nemcsak azért lesz a könyv érdekes és magával ragadó, mert Remarque a saját katonai tapasztalataiból ír, de mert annyira ember és lélekközpontú, és a szavaival mesterien festi fel a reménytelenséget és az elkeseredett célkutatást az életben. Szóval, aki cselekményközpontú történetre vágyik, az ne itt keresse, ez a könyv ugyanis egy csendes, lassú folyású, lélektani regény, de annál jobban elgondolkoztat.
A fő témája a háború utáni élet, és bár bemutatja a civilek életét és életkörülményét is (mennyire nincs élelem, milyen keveset ér a pénz), mégsem ezen van a hangsúly, hanem hogy a háború milyen hatással van egy emberre, és hogyan állnak a civilek a háborúhoz, mennyire másképp látják, mint a katonák, akik átélték.
A legelső, amivel a főszereplő katonáinknak meg kell küzdenie, hogy mennyire is értelmetlennek is tűnik a háború, hiszen nem nyertek semmit, nem volt benne semmi hősies és dicsőséges. Ezt Remarque azzal is nyomatékosítja, hogy pár nappal a béke előtt, mikor már tényleg nem számít a háború, hiszen úgyis elvesztették, a katonák egyik barátja meghal (nem is gyorsan ráadásként), és minden egyes pillanatban azon gondolkozhatnak, hogy ennek mi értelme. Mikor hazaérnek, belpolitikai káosz fogadja őket, a császár elmenekült, forradalmak törnek ki, ezért úgy érzik, hogy ők hiába voltak hűségesek a hazához, a „haza” viszont elárulta őket, ráadásul a forradalmak sem olyanok, mint amilyennek először gondolják őket, és bármerre néznek, tehetetlennek érzik magukat.
Persze, a háború traumái után a poszttraumás stressz zavarral is meg kell küzdeniük és a bűntudattal, amit éreznek, egyrészt mert ők életben maradtak, másrészt pedig most kezd eszükbe jutni, hogy akiket megöltek szintén csak emberek voltak, akik a saját országuk parancsait követték. Mi sem ábrázolja ezt jobban, mint amikor hazafelé menetelve amerikai csapatokkal találkoznak, akik kedvesek és semmiben sem különböznek tőlük.
Ezzel szembe állítva pedig látjuk, hogy az otthoniak fogadják a csapataikat, először csak azzal szembesülnek hőseink, hogy mivel ők már a sokadik hazavonuló csapat, számukra nem rendeznek semmilyen menetet/ünnepséget, de hamarosan rá kell jönniük, hogy ennél többről van szó. A civilekkel nem tudnak a háború viszontagságairól beszélni, hiszen a katonák annyira megszokták már a durvaságot, a nélkülözést, hogy szinte úgy érzik, a társadalomba nem is tudnak beilleszkedni. Így a saját családjuk nem érti meg őket, viszont ezen kívül még azzal is meg kell küzdeniük, hogy a civilek nagy része nem is akar tudni a háború milyenségéről. Van, akik hősöknek állítják be katonákat, de a mocskos dolgokról nem akarnak tudni – például képesek felháborodni azon, hogy valaki a fronton tetűt szedhetett össze –, viszont az, ahogy már csak lenni szokott, mindenki többet tud a háborúról, mint aki ténylegesen részt vett benne, így kb. csak a tényleges katonáknak nincs beleszólásuk a dolgokba.
Ezért is érzik magukat a katonák távolinak, mintha a háború falat emelt volna köréjük és a többi ember köré, és a kis főszereplőgárdánk mind-mind a maga útján próbálja ezt feldolgozni. Van, aki filozófiai könyvekben keresi a választ, mert mindenféleképpen meg akarja érteni a miértet, van, aki csak élvezi, hogy végre van mit enni, és próbálja elfelejteni a dolgokat, van, aki szanatóriumban végzi, van, aki kétségbeesetten az első nőhöz hozzá akar menni, mert úgy gondolja, a szerelem majd felolvasztja, illetve megjavítja, ami eltört benne.
A főhősünk is mindenáron szeretne visszatérni a régi életéhez, hiszen még iskolából vonult ki a frontra, és előtte állna az egész élet. Körbejárja a gyerekkora helyszíneit, és szomorúan tapasztalja bármennyire szeretne újra otthonra lelni, bármennyire ezek az emlékek tartották életben a fronton, reményt nyújtva, ezek kifakultak, illetve ő maga változott meg annyira. Miután a főhősünk sorra csalódik mindenben, új utat kell keresnie, hogy életben tudjon maradni, és ne is őrüljön bele a semmittevésbe, ugyanis ahogy apjának is mondja, a fronton elég volt, ha életben maradtak, és nem gondolkodtak hosszútávon, erről pedig nagyon nehéz visszaállni.
Ernstnek, a narrátorunknak rá kell döbbennie arra is, hogy örökre megváltoztak, és lehet, hogy sosem lesznek ugyanolyanok, mint régen. Ez pedig azt is jelenti, hogy még a saját édesanyjával sem ugyanolyan a kapcsolata, mint régen, hiszen az anya alig ismer rá katona fiára, és így most Enrst érzi öregebbnek, felnőttebbnek magát.
A reménytelenséget az is fokozza a katonákban, hogy míg a fronton összetartotta őket valami erő és mindenki egyforma volt, a társadalomba visszatérve van, aki gyorsan el is felejti a csatamezőket, és ismét előkerülnek a társadalmi rétegek elválasztó vonalai. Van olyan, akit fel sem ismernek még egy kicsit sem, annyira nem katona már, és ezt a változást saját magukban is fel kell dolgozni, főleg, hogy a fronton kialakult értékrendszerük sokszor bajba keveri őket a társadalomba visszakerülve.
A Győztesek és legyőzöttek egy kemény regény egy kemény időszakról, de mindig is aktuális marad, hiszen mindig vannak frontok és katonák. Azoknak ajánlom, akiket kicsit is érdekel, hogyan élheti meg a frontot az ember és milyen következményei vannak a háborúnak egy egyénre nézve, és akik nem félnek a nagyon komor, emberre rátelepedő hangulattól.
Kedvenc karakter: Ludwig Breyer, Ernst
Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló, a hangulat, a téma
Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.
Sorozat: A Végtelen ég alatt 1. része.
Úgy általában az egészről: Aria egy védett bioszférában él, mindennapjait virtuális világokban tölti, mint mindenki. Édesanyja, Lumina egy magas beosztású tudós, és csak ő jelenti Aria családját, ezért amikor Luminának egy másik bioszférába kell mennie dolgozni és egy hétig nem jelentkezik, Aria mindent megtesz, hogy megtudja, mi történhetett. Ám az információszerző körútja tragédiába torkollik, ami többek életét is követeli, őt viszont megmenti egy rejtélyes idegen a Kinti világból.
Perry a kinti világban él, ahol az emberek törzsekbe szerveződve, középkori körülmények között élnek. A kinti világot az éterviharok fenyegetik (bármik is legyenek azok), és Perry törzsének már alig van élelme ezek miatt, a fiú tudja, hogy ideje lenne új területet keresni, még meg is küzdene a törzsfőnöki címért, de… pont a bátyja a törzsfőnök, aki gyászolja nemrég meghalt nejét és egyedül neveli a gyerekét, Talont. De mivel Talon és Perry között a genetikai mutációjuknak hála lélek kötelék van, ezért Perry semmit sem tenne, amivel bántaná a kisfiút.
A két fiatal teljesen más világból származik, de csodás véletlenek folytán csak egymásra számíthatnak, hogy elérjék a céljukat.
Jajj, ez a könyv, azt hiszem, csak ezzel tudom nyitni a véleményemet. Igazából sokat nem vártam tőle, csak olyan kis tingli-tangli, akciódús regényt, nem azt a hátborzongató és véres disztópiát, de sajnos még az alacsony elvárásaimnak sem felelt meg. Szögezzük le, hogy annyira nem rossz könyv ez, de a vége felé a hajamat téptem tőle, ezért az 1 pontos értékelés, pedig az elején még élveztem is.
A fogalmazás egyszerű, mint egy bot, nagyon könnyed nyelvezete van még ifjúsági regény viszonylatban is, és ez meg a leírások hiánya (mind érzelem, mind világ) vázlatosság érzetét kelti. Folyamatosan olvasás közben az járt a fejemben, hogy ez egy szinopszis, egy ötlet, nem pedig egy letisztázott regény. Ami pozitívum akadt a könyvben – ami önmagában is kevés volt –, azt elrontotta ez az egyenetlenség, és ezért semmit nem tudtam a végén már értékelni benne.
Az első jobb pont a főhős, Aria és az anyja kapcsolata. Ariát ez határozza meg (legalábbis a könyv elején), hiszen az anyja szereti, de a munkája fontos és titkos és ezért alig tud a lányával törődni, és nem éppen értik meg egymást. Lumina ezért a könyv elején egy elég összetett, picit talán abuzív karakter is volt, aki meghatározta, hogy a lánya mi legyen (olyanra tervezte a DNS-ét, ahogy neki tetszik), de mindezt azért, mert ő a legjobbat akarja a gyerekének. Ez olyan tipikus személyiségféle, amiről szeretek olvasni, amikor egy ember annyira elveszik a saját ideáljai között, hogy nem látja, mit tesz. Igen… ez a könyv végéig így is volt, ahol berakták „A Csavart,” ami lerombolta a könyv logikáját és Lumina karakterét egy dimenzióssá és cselekménykellékké csökkentette.
A másik pont, ami az elején tetszett a virtuális világok mondanivalója… Legalábbis az elején látjuk, hogy mennyire nem is akarnak Ariáék törődni a valósággal, vagyis azzal, ami fontos az életben, mert mindent megkapnak szimulációban. Felvethetne érdekes kérdéseket, hogy mennyire könnyű illúziókba burkolózni, és hogy az internet és annak függősége milyen hatással lehet az emberi életre, de a könyv 100 oldal után átcsap a már jól megszokott romantikus regénybe, ezzel minden társadalomkritikát kihajítva az ablakon, és miután a két főhősünk találkozik, már semmi nem számít, csak az esetlen tini szerelem.
A könyv főszála a romantika lenne, és mivel a két főhős karakterizálása sem sikerült fényesen és már említettem, nagyon érzelemleírás sincs, nekem nem nyerte el a tetszésemet ez a románc. Az alap az lenne – ami bármilyen sablonos, az én örök kedvencem –, hogy mindkét fél gyűlöli egymást, hiszen Aria vadembernek látja Perryt, de mivel két nézőpont van, egyből látjuk, hogy Perry egy szeretettel teli karakter, akinek mindene az unokaöccse. Természetesen Perry is megveti a lányt, mert neki mindene megvan, és mégis… a könyv arról szólna, hogy félreteszik az előítéleteiket – ami jó üzenet lenne –, de elbukik ezzel. Összesen tíz napot ölel fel a történet és ebből kettőt Aria eszméletét vesztve tölti, tehát nyolc nap alatt eljutunk odáig, hogy igaz szerelem lesz.
A gond az, hogy bár az elején kellemes volt még olvasni, ahogy vonakodva menetelnek egymás mellett és milyen különbözőek, Aria elkezd menstruálni (mely fontos cselekményelem), és onnantól Perry, a mi sztoikus, odavágós harcosunk elkezd esetlenül habogni, ha meglátja Aria nyelvét és megérzi bőrének ibolya illatát, mert bizony leesik neki: Aria nő. És eddig nem bíztak meg egymásban, nem beszélgettek és nyíltak meg egymásnak, szimpla biológiához köti ezt Rossi, és ezért tudom, maximum testi vágynak elfogadni, másnak nem. Miután Perry kiszagolja, hogy nem ejtheti teherbe Ariát és megtörténik az első alkalom, (ami után egyből állandóan mindig), akkor kezdenek el normálisan beszélgetni egymással.
De még így is csöpögött a nyál nekem ebből a történetből, hiszen Perry „elveszik a lány bőrének selymében és ibolyaillatában,” mire Aria azt feleli, hogy Perry hangja „éjféli tűzhöz” hasonlít, mert „meleg és aranyszínű.” Viszont mégis akadtak furcsaságok, amik tetézték számomra a romantika hihetetlenségét: pl. Aria örül, hogy Perry bátyjának baja esett, mert Perryből lehet törzsfőnök (hogy mi?), ráadásul azzal viccel, hogy máshoz szeretne férjhez menni, amit Perry persze komolyan vesz, Perry pedig kijelenti, hogy nem tud betelni a lány ibolya illatával, de minden lánynak ibolya illata van, még Perry lány testvérének is.
Perry pedig a tipikus, rejtélyes pasi lenne, nehéz múlttal, és amikor először megemlíti, hogy ölt már nőt, ez a nagy titka, a szemfülesebb olvasók már fájdalmasan nyöghetnek fel, hogy mire gondolt. A nagy vallomást pedig szintén semmi érzelem nem övezi, és így a könyv befejeztével rájöttem, hogy ez zavar igazán: Hiába látjuk a történeteket az adott szereplő szemszögéből, mindenki teljesen érzelemmentes és üres, illetve a negatív dolgokat meg sem említik, csak szóban és futtában, így nem tudtam komolyan elhinni, hogy mekkora lelki fájdalmai vannak. Ezt tetézi a nagyon drámai vége jelenet, ahol szintén semmi érzelmi leírást nem kaptunk, de egy boldog „fél évvel később” feliratot igen.
A történet, mint említettem semmiről nem szól, az első 100 oldal bevezetés, amit még élveztem, aztán átcsapott az egész pusztában sétálunk regénybe, ami nem az én stílusom, főleg, hogy nem is találkoztak semmi akadállyal, illetve alig. Valamit felvázol Rossi, hogy mit szeretne, miről szóljon a többi rész, de az is túlságosan logikai bakis, ahogy egyből ennek a könyvnek az eleje: Ariát kirakják a bioszférából, mert egy Konzul meg akarja ölni. Kérdem én, ha tudjuk, hogy odakint élnek telepesek, miért rakunk ki valakit? Hátha túléli? Ilyen nehéz lett volna kivégezni és a hulláját kirakni? Ezen felül Perry és annak legjobb barátja, Roar, teljesen természetesen segítenek és megbíznak Ariában, annyira, hogy Roar mindent elmond a lánynak nagyon kedvesen az első találkozásuk után. Ezt sem vagyok képes feldolgozni, ha akkora gyűlölet lenne a két faj között.
Mert itt bizony odakint és a bioszférában bent más-más fajról kell beszélnünk. A kinti világban élő emberek valamiért genetikai mutáción estek át és különböző különleges képességeik vannak: A főhős férfink éjjel lát és érzelmeket is kiszagol, míg Roar a gondolatokban is tud olvasni. Annyit tudunk a világról, hogy vannak éterviharok, mert mindig éter van az égen, és ezek pusztítanak mindent, de a technika vonzza őket. Ergo a bioszféráknak már rég meg kellett volna semmisülniük, nem mostani problémának kéne lennie. A mutációk igazából nem is zavartak, hogy nincsenek megmagyarázva, de itt is, ahogy a Hamvakban is, a különféle érzelmeknek színes és abszurd szagai engem kizökkentettek olvasás közben. Pl. nehezen tudom elképzelni, hogy a bánatnak vizes kő illata van.
Ami nagyobb probléma, hogy a főcsavar szétrombol mindent – azaz a vajmi mondanivalót, ami lett volna, például hogy Aria azért marad életben odakint, mert hazudik a benti állam, azt semmisé teszi, és Ariából hihetetlen különlegességet csinál. Ráadásul a főtémánk abszolút logikátlan: a lényeg az, hogy mivel az agyuk nem teljes százalékát használják, ezért megőrülnek az emberek sorra. Nem, a félelemközpont sem olyan egyszerűen van felépítve, hogy négy generáció után eltűnjön az az emberből, és nem vagyok képes azt sem elfogadni, hogy addig nincs senkivel semmi baj, amíg véletlen le nem csap egy étervihar.
Az az apró cselekmény, ami ezen kívül van, persze, hogy szintén logikai bukfences, ha Aria DNS-e ki van tiltva a rendszerből, akkor más be tud jutni, aki nincs nyilvántartva, mert nyilván Aria DNS-ét megvizsgálják, de ha más rakja oda magát, akkor NEM fut le a vizsgálat, csak lassabban. Nem értem én ezt.
Apróbb logikátlanságok is fűszerezik a könyvet: pl. dörgésnél fogjuk be a fülünket, akkor nem szakad szét a dobhártyánk, avagy Aria tíz nap után olyan izmos lesz, hogy új nadrág kell neki, és persze két nap alatt professzionálisan bánik a késsel, hiszen „mintha mindig is erre várt volna életében, hogy ezt megtegye.” És Perry képes elfelejteni, hogy a legjobb barátja, akivel együtt nőtt fel, annak mutáltan jó a hallása, és hogy meddig képes elhallani, pedig állandóan együtt vadásztak. Arról már nem is beszélek, hogy miután Ariát száműzték és rájön, hogy a bioszférában gonosz dolgokat tettek, az első dolog az, hogy vissza akar menni oda, sőt úgy gondolja, ott kéne hagyni az embereket, hiszen csak jókat tesznek velük. Nyilván azért akartak téged is megölni, Aria!
Ez a regény nem éppen kiemelkedő, de a romantika rajongóinak tetszhet, aki egy nagyon rózsaszín világra vágyik. Aki viszont egy izgalmas, logikus és sötét hangulatú disztópiára vágyik, az keressen inkább mást.
Kedvenc karakter: -
Ami kifejezetten tetszett: -
Ami nem tetszett: romantika, logikátlanság
A történet: 1/5 pontból
A karakterek: 1/5 pontból
A borító: 3/5 pontból
Kiadó: Alexandra
Kiadás dátuma: 2013. december 3. (eredeti: 2012. december 4.)
Hogy akadtam rá:Robbie Kay fanatikus lettem, és a film adaptációban ő játssza a főszerepet.
Úgy általában az egészről: Öt tény a főszereplőnkről. 1) Samnek hívják. 2) 11 éves. 3) Történeteket és fantasztikus tényeket gyűjt. 4) Leukémiája van. 5) Mire ezt a könyvet olvasod, ő már valószínű meghalt.
Hát így kezdődik Sam McQueen, a leukémia végső stádiumában szenvedő fiú története, aki a magántanára hatására elkezdi írni a saját könyvét magáról, és a kérdésekről, amik foglalkoztatják, többek között, hogy honnan tudja az ember, hogy meghalt, és milyen érzés is az. Barátjával, a mindig cinikus, szintén rákos, Felixszel Sam nekiáll összeállítani egy listát, hogy miket szeretne még halála előtt megtenni, és mi mindenre szeretne rájönni az élet és halál kérdésével kapcsolatban.
Ezzel a könyvvel úgy találkoztam, hogy van egy sekélyes oldalam, és ezért szoktam színészekért filmet nézni (bármit), amit őszintén sokszor megbánok, de amikor megnéztem a Ways to Live Forevert, fél órát zokogtam, és beleszerettem a történetbe, hiába álltam hozzá kétkedve a Most jónegatív tapasztalatai után. Ezek után viszont muszáj voltam megszerezni a könyvet és rettegve nyitottam ki, hiszen már jártam így, hogy a film érzelmesebb volt, mint a könyv, amiből készült, ráadásul ez a történet gyerekeknek szól, kételkedtem, hogy ugyanolyan hatása lesz rám. De sikerült elérnie Nichollsnak, hogy szintén a történet végét könnyekkel küszködve olvassam, ez pedig annak is köszönhető, hogy a könyv és a film 99%-ban ugyanaz, és hiába az imdb-s rossz kritikák, nekem az életem egyik legjobb könyvadaptációja lett. Na, de ennyit a filmről!
A könyv naplószerűen van megírva, és a bejegyzések között képek, listák, kérdések és történeteket is helyet kapnak, mindezt Sam lábjegyzeteivel, amivel ténylegesen olyan érzést kelt, mintha egy valós személy naplóját tartanánk a kezünkben. Ezek az egyéb anyagok is sokat hozzáadnak a történethez, hiszen ezen mi is elgondolkozunk és igazából Sammel együtt járjuk körbe a halál, az elmúlás és a gyász kérdéseit. Sam és Felix két külön nézőpontot képviselnek a legtöbb kérdésben – Felix mindig pesszimista, nem hisz Istenben, vagy azt, hogy Isten gonosz – és ahogy ők vitatkoznak, az olvasó is állást foglalhat.
Olyan kérdések kerülnek elő, mint hogy Isten miért hagy megtörténni rossz dolgokat, miért kell meghalnunk, miért kell idő előtt meghalnia egyeseknek, hova kerülünk a halálunk után, és milyen hatása lesz a halálunknak a körülöttünk élőkre és a világra. Mind súlyos téma, de Sam gyermeki világszemléletétől nem lesz olyan depressziós a könyv, mint amilyennek hangzik, bár gyönyörűen szívbe markoló.
Samet természetesen minden foglalkoztatja, ami a halálhoz kapcsolódik, ezért a van-e lelke az embereknek kísérlettől kezdve a különböző kultúrák gyászolási és temetkezési szokásáig mindennek utánanéz, és ettől valahogy kicsit közelebb kerül az olvasóhoz is a téma, még ha eddig próbált nem is foglalkozni vele. Sam megvizsgálja a szellemek létezéséről szóló történeteket és a természetben felfedezhető folyamatos körforgást, hogy megnyugtassa magát, és valahol ez az olvasón is segít.
Bár mondhatnánk, hogy ez a könyv is az egyike a mostanság divatnak titulált rákos könyveknek, de nekem mégis többet adott, mint amit eddig olvastam. Egyrészt, mert nem is próbálja a romantikára fordítani a történetet Nicholls (hiába a borító és a fülszöveg), másrészt mert nem csak arról szól, hogy milyen rákosnak lenni, mivel jár ez a betegség és milyen a gyászolás. Persze, itt is benne van az alapüzenet, hogy „ragadjuk meg az életet, éljünk minden pillanatot úgy, hogy legyen értelme,” de mégis Sam apró listája, amin nem nagy kívánságok vannak és nem is olyan izgalmas teljesíteni, több érzelmet kiváltott belőlem, mint az eddigi olvasmányaim.
Talán pont azért, mert Sam olyan átlagos, bárki megkedvelheti, bárki a helyébe tudja magát képzelni, és a könyv varázsa tényleg ebben rejlik, hogy ahogy halad előre Sam története, úgy érezzük, hogy egy baráttól kell elköszönnünk.
Persze az általános mondanivaló mögött rejtőzik egy kis történet: hogyan is viseli meg Sam családját a betegsége. A kishúga még valamennyire értetlen a dolgokkal szemben, ám a könyv közepe felé kezdi feldolgozni ezt a helyzetet. Sam anyja magában keresi a hibát, hogy talán büntetés ez valamiért, és szívszorító jelenetek közepette fogadja el, hogy ez „csak úgy megtörtént.” De mégis a két legdominánsabb karakter Sam életében az apja és Felix, a velük kialakított kapcsolatokra épít a könyv érzelmileg.
Sam apja úgy akar tenni, mintha Sam jobban lenne (mivel már nem jár kemoterápiára és visszanőtt a haja, ezáltal külsőre jobban néz ki), és a munkájába temetkezik, hogy ne lássa a beteg gyerekét folyton maga előtt. Nagyon lassan dolgozza fel, hogy a fia tényleg meg fog halni, és fájdalmas volt olvasni a sorokat, ahol végleg lehullott a kényelmes illúzió fátyla a férfi szeme elől. És onnantól kezdve Sam apja próbálja megszépíteni a fia életét és igazi, gyönyörű apa-fia kapcsolatnak lehetünk szemtanúi, ami igazán szívet melengető.
De mégis a főkarakter Sam mellett, Felix, akivel egy kórházban találkozott, és együtt tanulnak. Felix idősebb két évvel a főhősünknél, nagy Green Day rajongó, és olyan vakmerő és merész, amilyen Sam önmagától sosem lenne. Ő az igazi barát, aki eldönti, hogy segít Sam kívánságait teljesíteni minden áron, még a lehetetlenekre is kitalál valamit. És ez itt a nagy lényeg a könyvben, hiába írja le az ember, hogy pontosan mit szeretne, az nem mindig feltétlenül ugyanúgy teljesül, de mégis ugyanakkora örömöt okoz. Felix a hajtóerő, aki segít élni Samnek, ugyanakkor nem engedi elfelejteni sem, hogy hamarosan meg fognak halni, és ezzel szembe kell néznie (például ragaszkodik hozzá, hogy fejezze be a könyvét és írja meg a halála jelenetét előre.)
Abszolút gyönyörű könyv, amit mindenkinek csak ajánlani tudok, hiszen Sam története nem csak a rákról szól, és éppúgy nem csak a halálról. Olyan kérdéseket vet fel, amivel mindannyiunknak szembe kell nézni, hiszen egyszer mindannyian meghalunk. De ugyanakkor ad egy löketet arra, hogy az olvasó elkezdje összeírni a saját kis listáját, megtalálja az apró örömöket az életben, és ösztökél minket arra, hogy gyűjtsünk emlékeket, ne éljünk hiába. És bár összetöri az ember szívét Sam elvesztése, hagy nekünk egy utolsó utasítást, miszerint:
„Lehetsz szomorú, de ne legyél túl szomorú. Hiszen, ha mindig szomorú vagy, ha rám gondolsz, akkor hogy fogsz emlékezni rám?”
Kedvenc karakter: Sam, Felix, Ella
Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló, a kivitelezés
Ami nem tetszett: -
A történet: 6/5 pontból
A karakterek: 6/5 pontból
A borító: 5/5 pontból
Kiadó: Scholastic
Kiadás dátuma: 2011. január 1. (eredeti: 2008. január 7.)
Mivel már elmentek a sorozataim téli szünetre, úgy gondoltam, előrehozom az éves sorozatos posztomat, amire tavaly is volt igény. Amit meg kell állapítanom, hogy az idei év számomra borzalmas volt – ez majd látszódik a könyves záróposztomon is – és a sorozatokkal se volt szerencsém. Egyszerűen az újoncok nem ragadtak úgy magukkal, főleg nem elsőre, és noha akad jó pár sorozatban potenciál, semmi sem A Nagybetűs Sorozat, ami tartja a lelket az emberben hétről hétre.
Megtörtént idén, hogy kaszálnom kellett sorozatokat, ezekre általában évadok után esik sor, de idén annyira, de annyira romlott a színvonal, hogy két régi kedvencemtől is meg kellett válnom. Már tavaly kijelentettem, hogy a Vámpírnaplók rozoga lábakon állt, és igazam lett, mikor azt mondtam, hogy az Originalok kiválásával nézhetetlen lesz a sorozat. Míg a legtöbben Damon-Elena-Stefan miatt nézték a sorozatot, én a kellemes történetért szerettem, ami a 3. évadban volt a legjobb, és már látszott, hogy a 4-ben sem tudtak semmit csinálni. Számomra a Silas szál behozásával szétrombolták az eddig mitológiát és az 5x01 résszelbúcsút vettem a sorozattól.
Még rosszabb, hogy megtettem azt, amit sosem hittem volna, kaszáltam az Odaátot. Tudom, hogy rengeteg olyan rajongó van, aki visszasírta az első három évadot, én viszont a démonszál kedvelői közé tartoztam, de… amit előhoztak most a 9. évadban, az számomra minősíthetetlen. A történet jóformán semmiről nem szólt, ha igen, az is annyira unalmas ismétlés, hogy még én sem tudom elnézni, mert közben még csak nem is érdekes és izgalmas (Sam, aki nem Sam, a nyolcvanadik új angyal tábornok, mikor eddig nem volt ennyi tökös, vezető angyal, Dean hazudozása). Ami a legrosszabb, hogy számomra elcseszték a karaktereket, el kéne hinnünk, hogy Kevin, az írók kiskedvence olyan családtag, mint Cas, mikor alig kapott eddig szerepet, csak cselekményelemként, Dean pedig abszolút nem Deanes, ahogy Cas karakterét is képtelenek normálisan és egyensúlyozottan megírni (a pisilés totál újdonság, de az üzletvezetés nem?) És akkor ne is beszéljünk az egekbe szökő nőgyűlölő elemekről (Cast is gonosz vaginával csábítják el) és a nemi erőszak pozitív beállításáról. A 9x06 résszelörökre búcsút mondtam az Odaátnak, bár valószínűleg vidáman lehúz még egy évadot, én már nem leszek ott.
Ami még meglepett, hogy az Egyszer volt, hol nem volt, a sorozat, ami átvette a szívemben az Odaát első helyét, kasza közelben van, ez a jövő évtől és az új történetszáltól függ, hogy egyáltalán végigmaradok-e a 3. évadnál. Igen, én azok közé tartozom, akiknek a nagy, rohadtul átlátszó csavar nem tetszett, mert logikátlan és értelme nincsen így a nagy főgonoszunknak. Azon pedig csak sírva nevetek, hogy ennyi rész elhúzás után, milyen egyszerűen végeztek két nagy gonosszal. (Az Árnyék is annak számít.)
De nézzük a top listákat:
KEDVENC SOROZATOK:
5. Emberi tényező (Almost Human): A sorozatról dióhéjban: A jövőben a rendőrök robotpartnereket kapnak maguk mellé. (akció, krimi, dráma)
Nem vagyok egy robotrajongó, igazából ezt is Abrams neve miatt kezdtem nézni, de már a trailerből láttam, hogy lesz itt kedvemre való párosítás. És igazam is lett! Noha a sorozat eddig epizódikus, rendőrségi nyomozós, kikapcsolódásnak tökéletes, és reménykedem, hogy egyszer valami nagy történet is kikerekedik, addig a humor miatt elnézegetem. Igazság szerint a karakterizálás sem az igazi, de a főszereplő páros dinamikája egy ideig még elviszi a sorozatot a hátán.
4. Az Álmosvölgy legendája (Sleepy Hollow): A sorozatról dióhéjban: Ichabod Crane 250 évvel később ébred, a mi világunkban, és valami nagy rejtélyt kell felfednie, ami egészen az ő koráig visszanyúl. (kaland, dráma, fantasy)
Tudom, hogy sokaknak ez a legjobb újonc idén, de számomra még nem volt az igazi az eleje. Szó szerint nevettem a sorozaton és közben sírtam, hogy lehet ezt szeretni, hiszen annyira szedett-vedett és logikátlan, és a nevetséges kameramozgatásokról ne is beszéljünk. Miután végigutáltam az első három részt (miután letettek arról, hogy a hazugságvizsgáló egy egész történetet tud elemezni, nem csak igen-nem kérdéseket, és a rendőrségi munkák is elhagyták a túlzásokat), végre egy természetfeletti nyomozós sorozatot kezdtem látni. Noha vajmi köze lehet az Álmosvölgy legendájához, egészen megszerettem, többek között persze az egyik kedvenc témámért, ami a Bibliai Apokalipszis.
3. Agents of S.H.I.E.L.D.: A sorozatról dióhéjban: A S.H.I.E.L.D. küldetéseiről szól. (akció, dráma, sci-fi)
Őszintén várható volt, hogy ez a sorozat a kedvenceim között fog szerepelni, hiszen a szuperhősös korszakomat élem, és visszakaptuk a filmekből Coulsont is. Szintén, mint a többi újonc, nem nyitott erősen, a karakterizálással nagyon sok gondja van, és egyszerűen hiányzik belőle valami, amitől igazi sorozatnak venném. Biztosan emlékeztek még a régi délutáni sorozatokra, na, nekem pont azt az érzést nyújtja. Nem tudok rá őszinte szívvel fangirlködni, nem gyújt bennem nagy érzéseket, de kellemes kikapcsolódás, amolyan popcorn mozi, mint ahogy a Marvel filmek is. Jelenleg itt is várom, hogy legyen valami nagy történet és jussunk túl a sok epizódikus nyomozáson, vagy legalább legyen fókuszban többet Fitz-Simmons és May.
2. Once Upon a Time in Wonderland: A sorozatról dióhéjban: A Viktória-kori Angliában élő Alice története egy különös világról, ami a nyúlüreg túloldalán van. Aka az Egyszer volt, hol nem volt sorozat melléksorozata Csodaországról. (kaland, dráma, fantasy)
Mikor a posztot elkezdtem írni, ez a sorozat állt az első helyen, de aztán jött a félévadzáró rész, és kezdek félni, hova tartunk. Az OUATiW másabb, mint az elődje, látszik, hogy nem több évados sorozatnak tervezték, hiszen már az első részek után a főgonoszaink háttértörténete kap szerepet, és mintha tanultak volna valamennyit az OUAT készítői, itt egyből fantasy történet van és nem minden flashback szól a nyálas főpárosunkról. Az egyetlen hiba a történetben sajnos eme románc, ami egészen biztosan a végcélja az íróknak, de roppantul unalmas és közhelyes, viszont Alice eddigi segítőtársa, a Kőr Bubi az, aki feldobta a sorozatot. Igazából lehetett volna a sorozat címe Alice és Bubi története. Nem éppen fordulatos sorozat (ugyan, hol vannak ma már az igazi izgalmas sorozatok), de a karakterek és a gonoszok kidolgozása remek, még ha a szemünket kiolvasztják is a gyenge, kisköltségvetésű számítógépes effektek.
1. Zöld Íjász (Arrow): A sorozatról dióhéjban: Az elkényeztetett, milliárdos Oliver Queen hajótörést szenved, feltehetően halott, ám öt évvel később teljesen más emberként tér vissza, elhatározza, hogy íjjal felszerelkezve, csuklyás igazságosztóként megtisztítja a várost. (akció, kaland, krimi)
Tavaly ez a sorozat volt az év újonca, bár akadtak lassúbb és felesleges részek benne, azt mondanám, hogy majdnem ez a tökéletes sorozat számomra. A töltelék részek is élvezhetőek és azért ügyelnek rá, hogy kapjunk egy-két nyomot a nagy sztori ívre is, ezek mellett pedig tényleg van dráma, nem csak álbesorolás. Az idei évben a Zöld Íjász másabb lett, egyrészt több karakterünk akadt és néha úgy éreztem, nem tudnak velük mit kezdeni (egyszerre mutatni a Team Arrow-t és Team Roy-t, plusz még az egyéb gyilkosokat nem mindig volt előnyös), és már úgy látom, hogy az írók hallgattak a közönségre és Laurelt leépítették. Tavaly nagyon idegesítően tolták Laurel karakterét az arcunkba, és nem is érdekel, ha végül mégis ő is lesz a Kanári, (bár a mostani Kanárit jobban bírom), mert idén végre az írók lemondtak róla, hogy ránk erőltessék az Oliver/Laurel szálat és ez mindkét karakternek jót tett. :D És persze a sorozatnak is. Nem utolsósorban a félévadzáró nagyon felhúzta a sorozatot, így kerülhetett fel az első helyre a listámon.
INNENTŐL SPOILERES A BEJEGYZÉS A KÜLFÖLDÖN LEADOTT RÉSZEKRE.
KEDVENC SZEREPLŐK
5. Pán Péter|Malcolm (OUAT): A blogomon elég erőteljesen látszik, hogy az OUAT miatt lettem Pán Péter rajongó, és bár a sorozatra nagyon haragszom a 3x08 utáni részekért, Pán mégis helyet kap a listán. Egyrészt, mert mint a legtöbb rajongó, én is kivágtam az elmémből az értelmetlen részeket és nem fogadom el az írók véleményét (tagadás a köbön :D), másrészt mert Robbie Kay játéka és Pán Péter karaktere vitte a hátán a sorozatot. (Igen, Rumplestiltskin örök szenvedése is unalmassá kezdett válni már, és talán már nem is hiányozna a sorozatból, főleg hogy nehéz mellé olyan gonoszt kitalálni, aki méltó ellenfele lenne.) Pán a karakterek kínzásával és a szórakoztató stílusával belopta magát a szívembe, és mint könyv fanatikus a 8. részig teljesen jó és karakterű Pán ábrázolásnak tartottam. Azért reménykedem, hogy amit rebesgetnek, az tényleg megtörténik és jövőre indul a Once Upon a Time in Neverland. (Csak tudjanak vele mit kezdeni.)
4. Jenny Mills (SH): Imádom a Jenny-s részeket, és rá kellett jönnöm, hogy részben azért, mert Jenny jól működik Abbie-vel, és ő hozza ki a testvéréből a szerethető figurát, ő ösztökéli részben változásra. Másfelől pedig Jenny egy igazi kemény női karakter, amiből mindig jó minél többet látni a képernyőn.
3. Ichabod Crane (SH):Kit ne bűvölne el Ichabod Crane a múltbéli modorával? Igazából eleinte még nem szerettem, de egyedül Crane és a modernkor összeszokása jelentette azt a pár percet, amit elviseltem az elején a sorozatból. Aztán végre elkezdték felfedezni a múltját, és kiderült, hogy Crane is kellően összetett karakter, akit úgy látom, jó sok kínzás elé fognak állítani a készítők.
2. Vörös Királynő| Anastasia (OUATiW): Nem, nem lehet Reginához hasonlítani és kár is. A Vörös Királynő elsőre szimpatikus volt, mert bár Jafarral szemben nem tűnt erősnek, mégsem hagyta magát, és az alapelve, miszerint amije van, azt mind kemény munkával kellett megszereznie, igazán tetszik. Sőt szeretem látni azért egy Reginától különböző tragédiát, hiszen hiába ugyanaz a két nő kiindulópontja, Anastasia jobban a maga hibájából veszítette el a boldogságát, és a szívem csücskei az ilyen tragikus karakterek.
1. Kőr Bubi| Will Scarlett (OUATiW): Bár a jó oldalon álló karakter, mégis egy rész alatt beleszerettem, és ez nagy szó nálam. Will szarkasztikus humora tartja javarészt életben a sorozatot számomra, és kifejezhetetlenül imádom, hogy mennyire hűséges Alice-hoz, hiába első látásra egy link alak.
KEDVENC RÉSZEK:
5. Good Form (3x05) OUAT: Nem akartam OUAT részt idetenni, mert nem érdemli meg a sorozat, hogy bármivel bekerüljön a listámra, de őszintén nem találtam mást az ötödik helyre, és nem akartam Arrow részekkel teletömni ezt a részleget. Ez volt az a rész az OUATban, ami miatt sikítoztam, ami a rajongói szívemet éltette, és amire azt mondtam, „ez igen, ezért szeretem ezt a sorozatot.” Szeretnék úgy emlékezni az OUATra, hogy itt lett vége. A rész fénypontjai: Henryt tovább manipulálja Pán (én ezeket a részeket különösen élveztem), Davidet megmenti Hook, de az ellenszernek ára van, amit őszintén jobban kihasználhattak volna az írók, Emma Regina pártját fogja, és piszkos eszközökhöz folyamodik, hogy megmentsék Henryt. És végre a párosom átsétált kánon területre, azaz Hook és Emma csókolóztak. És a rész vége! Pán, a kis manipulátor választás elé állította Hookot, és hogy örültem, hogy Hook jól döntött. Bónusz: A Pán Péter könyvimádó énemnek az összes apró könyvutalás.
4. Who’s Alice (1x06) OUATiW: Ahogy a cím is mutatja, ez a rész azzal foglalkozott, hogy ki is Alice, és bár történetileg nem sokat haladtunk előre, igazából nem is zavart, mert minden megvolt benne, hogy teljesen lekössön. Szeretem Alice karakterét, ezt ki kell emelni, hiába nem került fel a TOP 5-ös listámra, úgy vagyok vele, mint Emma Swannal, hogy tökéletes főhősnek, mert bár jószívű, mégsem nyámnyila, és szenvedett annyit, hogy lehessen vele azonosulni. Valamiért szeretem a sokat szenvedett karaktereket. :D Végre láthattuk Alice-t sebezhető állapotában és egy kicsit be is ismerte, hogy szeretne a problémái elől elfutni, tehát bármennyire is optimista és mosolygós, belül azért fáj neki, főleg, ahogy az apja viselkedett vele… ami elhoz minket a következő ponthoz:
3. Bad Blood (1x07) OUATiW: Alice is okos volt és Jafar is ebben a részben, és hiába az ő játékuk lenne a főcselekmény, engem mégis az kötött le, hogy Alice nem csak a Vörös királynővel tudna azonosulni, hanem Jafarral is láthatóak a párhuzamok. Most a rossz apa-gyerek kapcsolat volt a középpontban (ha-ha, ami egy személyes téma nekem), és olyan jól bántak ezzel a készítők, hogy végre sikerült Jafart is megszeretnem.
2. The Scientist (2x08) Arrow: Végre elérkeztünk a flashbackben is a tetőpontra, ami egy pozitívum számomra, mert nem mindig szeretem a visszaemlékezéseket, néha csak elnyújtják az adott részt. Barry karakterétől már a híresztelések óta nagyon féltem, mert hát, a fanfictionök rémesek voltak, de kellemes meglepetést nyújtott, és már várom az ő melléksorozatát is. (Végre egy amolyan backdoor pilot, ami nem rombolta szét a sorozat felépítését. Khm, mint az Originals például.) És végre Oliver olyan gonoszokkal találta magát szembe, akiket nem lőtt le egyszerűen. Plusz pedig Moira tökössége végre, pedig alapjáraton nem kedvenc szereplőm.
1. Three Ghosts (2x09) Arrow: Ez a rész aztán ütött! Nem lehetne mindig ilyen ez a sorozat? Kellemes karácsonyi hangulatot adott a három szellem, és elég karakterdrámát Olivernek, amit én mindig szeretek. (Nincs jobb, mint egy önmarcangoló főhős, persze bizonyos határokon belül.) Barry rajongása Oliver körül megadta a vicces szüneteket a nagy dráma és fordulatok között. Bár persze lehetett számítani A Nagy Csavarra, mégis azt mondom, hogy nagyon jól megoldották, és jajj, alig várom ebből mi fog kisülni. Roy és a kis nyomozócsapata pedig remélem, hamarosan csatlakoznak Oliverhez, mert egymagukban már kezdenek picit unalmasak lenni, és azt hiszem Roy az erejével előbb-utóbb szintén bekerül Team Arrow-hoz. És persze, hogy is felejthetném ki a személyes kedvenc jelenetem, ami szerint igen, Felicity talán érez valamit Oliver iránt. (Csak el ne rontsák ezt a párost az írók.)
KEDVENC KÁNON PÁROS:
Azaz, amik ténylegesen megtörténtek a sorozatokban.
5. Rumple/Belle (OUAT): Igazából ez a páros úgy rajta maradt a listán, és sosem volt eddig öt kánon párosom, és azért szívesen elnézegetem a képernyőn a Szépség és a Szörnyeteg modernizálását, noha elég erőltetettnek találtam az ál!Belle-t Sohaországon.
4. Will/Anastasia (OUATiW): Bár nem teljesen drukkolok nekik, hogy összejöjjenek, mégis a múltbeli kapcsolatukat szeretem nézni, amolyan tragikus szerelmi történetként.
3. Mulan/Aurora (OUAT): Az első LGBT szál a készítőktől. Bár tudom, hogy csak csontként dobták oda a rajongóknak, hogy nesze kaptok valamit, mégis teljes szívvel elfogadom, hiszen szerettem őket. Nem is zavar, (csak egy kicsit), hogy nem láttuk tovább a kalandjaikat, legalább nem lett unalmas és elhúzott Mulan szenvedésre, de a szerelmi vallomásos majdnem jelenet az egyik kedvencem az egész sorozatból, és úgy reménykedem, valami pozitív végkifejletben.
2. Hook/Emma (OUAT): Az idei év meglepetése, hogy az OUATban két nem kánon párosom is az lett! Végre Hook elengedte a régi szerelmét, és visszatalált régi önmagához Emma mellett. Noha a szerelmi háromszög lehet elnyújtott lesz, azért várom még a Hook/Emma jeleneteket.
1. Oliver/Felicity (Arrow): Nekem ez bőven kánon a legutolsó rész után. Oliverhez egyértelműen Felicity illik a leginkább, hiszen hiába voltak már Olivernek olyan női, akik mindent tudtak róla, azok is megtört harcos típusok voltak, és Felicity tudja rendesen ellensúlyozni az önmarcangolását és ő tudja Olivert a normál világhoz kötni.
KEDVENC NEM KÁNON PÁROS:
Párosok, amik csak rajongói írásokban élnek. Mivel NAGYONfurcsa ízlésem van, kérem, a „fújj, beteg vagy” kommenteket mellőzni, úgysem engedem fel őket, és mindenki csak a saját felelősségére olvasson tovább.
5. Sebastian Monroe/Charlie Matheson (Revolution): Nézem ám még a sorozatot, noha semmivel nem került fel eddig a listára, és tényleg már szerencsétlen történetnek semmi pozitívuma nincs, mint ők ketten. Mind Miles, mind Bass és Charlie egyszerűen ki lettek írva, és számomra ők vitték magukon a sorozatot. Mivel túl sok vérfertőzés rajongó volt, Milest elkerítették Charlie-tól, így hát nem maradt mást shippelni, mint a Bass/Charlie-t, és van is alapanyag, hiszen szinte fanficbe illő utazáson vettek együtt részt.
4. Pán Péter/Wendy Darling (OUAT): Természetesen ez csakis a könyv miatt van nekem, hiszen Péter és Wendy kapcsolata egy alap motívum és minden feldolgozásban kap valamilyen szerepet. CSAK ITT NEM! De ez engem (és a többi rajongót) igazán nem érdekel, és shippelem tovább.
3. Pán Péter/Hook (OUAT): A másik ship, ami sok feldolgozásban előkerül, de igazából nem is gondoltam addig rá, amíg Pán nem mászott bele Hook személyes terébe, arról beszélve, hogy szereti az akciót. Hát igen, Pánt minden élő emberrel lehet shippelni. (Létezik Pán/Emma ship is, csakhogy sokkoljalak titeket.)
2. Pán Péter/Henry Mills (OUAT): Ha hiszitek, ha nem, ez volt a harmadik évad egyik legnagyobb shipje, noha sokan elgondolkoztak rajta, hogy de hát Henry annyira pici. De egyszerűen mikor Péter kijelentette, hogy Henry az övé, a szívét akarta állandóan, és évszázadok óta őt kereste, jajj, beütött nálam is a shippelés. ÉS IGEN, jött a nyolcadik rész. AMI NEM ÉRDEKEL!
1. Kőr Bubi/Alice (OUATiW): Ha a történet róluk szólna, sokkal szebb lenne az élet. Alice visszaszerezte Bubi szívét, ami nálam mindig shipper pont, és habár bármikor nemet mondhatna Alice-nek, mégis mindig mellette marad. Sokkal jobban érződik közöttük valamiféle kapcsolat (a kémiáról nem is beszélve), mint a saját romantikus szálukkal. Tökéletes párt alkotnak az „ellentéteikkel:” Will, aki szeretne olyan szerelmet, mint ahogy Alice érez Cyrus iránt, Alice pedig átlát Will álarcán, és próbálja visszaönteni belé a hitet a szerelemben.
RÉSZEK, AMIHEZ AGYTISZTÍTÓ HIPÓ KÉNE, MERT SOHA NEM AKAROK RÁJUK GONDOLNI
5. Heaven Can’t Wait (9x06) SPN: Az utolsó Odaát rész, amit láttam. Ami igazán megmaradt belőle, hogy Dean bunkó Castiellel, minek akar ő ilyen alantas munkát végezni, mikor HELLÓ, DEAN, te dobtad ki egy fitying nélkül, mégis mit vársz? Aztán ott van Cas, aki te jó ég, nem tud pisilni, de boltvezető az tud lenni. Mikor döntik el az írók végre, hogy Cas egy poénokat nyújtó karakter vagy kemény harcos, aki azért annyira hülye nem lehet, ha már X évet töltött a földön. Aztán ne is beszéljünk a főcselekményről, ami egy romantikus vígjátéknak felelt meg, azaz Cast, akit előtte meggyanúsítanak azzal, hogy hajléktalan, megkérik, hogy bébiszitter legyen. Hány nő fogja a gyerekét odaadni egy idegennek, akiről semmit sem tud?
4. Dog Dean Afternoon (9x05) SPN: Isten hozott az amerikai tévévilágban, ahol biszexuálisnak lenni bűn, de ha egy kutyát akarsz teherbe ejteni, az rendkívül vicces.
3. Pilot (1x01) Sleepy Hollow: A lehető legrémesebb Pilot volt ez nekem, de mennyire örülök, hogy folytattam a sorozatot. Itt aztán minden volt, ami elvehette a kedvemet: a rémes kameramozgatástól (amire allergiás vagyok), a logikai bakikig. Persze, hogy a hazugságvizsgáló nem eldöntendő kérdésekre jelez, hanem mesékről tudja eldönteni igaz-e vagy sem. Persze, hogy ok nélkül bárkit letartóztathatnak. Persze, hogy véletlen megtalálja a kiutat abból a szép kis barlangból Ichabod. Persze, hogy a neje sírkövén ott lesz, hogy máglyán égették el boszorkányságért, amikor elvileg akkor és ott nem is égettek, hanem felakasztottak és egészen biztosan nem temették őket szentelt földre. Nem, az sem kifogás, hogy Katrina teste nincs is ott, mert akkor is, KI ENGEDTE ODA AZT A SÍRKÖVET. Halál pedig túl vicces sikerült szerintem, a világító lámpás szemű lóval nagyon nem lehetett komolyan venni.
2. Think Lovely Thoughts (3x08) OUAT: A rész, ami után megutáltam az OUATot, legalábbis most összeveszett szeretők állapotban vagyunk egymással. Mondhatjátok, hogy de ugyan, ez csak egy tévésorozat, de szerintem mind tudjuk, hogy a rajongóknak a rajongásuk tárgya, legyen az könyv, képregény, sorozat, film, egyfajta értéket ad, és lelkitámaszt nyújt. Nekem ez volt az OUAT, egészen eddig a részig. Egy hónappal a rész előtt kikerültek promó képek, hogy NÉZD RUMPLE APJA ÉS RUMPLE és épp Rumple megöli az apját. (Ami a 11. részben van.) Elszomorodtunk, hogy Pán Rumple apja, mert mekkora hülyeség, mert ezzel mindent szétromboltak, de az írók tagadták, hogy Pán Rumple apja lenne… Ja… aztán jött ez a rész.
A bajom az ezzel a csavarral, hogy erőltetett, csak a sokkérték miatt írták bele, és azt is rosszul. Pán és Rumple egyedül, mindenki nélkül beszélgetnek és akkor is Rumple apját E/3-ban említik, tehát a szereplők tudják, hogy mi, a nézők ott állunk. Ezt hívják szimplán rossz írásnak, és a könyvekben is rémesen utálom a „nézd milyen okos vagyok” információkivágásokat a közönség elől. Ha ehhez kell folyamodnia egy írónak, az már régen rossz.
Miért zavart még? Mert eddig minden gonosz kidolgozott volt, és ezzel Pán karakterét egydimenziós, unszimpatikus gonosszá tették, akit meg lehet ölni, úgyse bánná senki. Továbbá aztán nem igen következetes, hogy egyik percben azt mondják, utálta a fiát mindig, majd azt, hogy nem, persze, értem, a karakter hazudna, de egyszerűen a készítők is tettek rá, hogy bemutassák, mert nem ez volt a lényeg, hanem…
Rumplestiltskin. Soha nem akartak a készítők a Pán Péter rajongóknak kedvezni, míg a többi mesére több gondot fordítottak, ezt bármivel pótolhatták volna. A Pán Péter karaktereket (Csingiling, Wendy, a Darling testvérek) feleslegesen hozták be, ha nem akartak semmit mutatni belőlük, és így csak még zsúfoltabb és egyenetlenebb lett az eddig is bajokkal küszködő mellékszereplők szálainak vezetése.
1. I'm No Angel (9x03) SPN: Erre a részre nagyon dühös voltam, és itt sejtettem már, hogy az Odaátnak, amit én szerettem, vége. Tudom, hogy eddig sem bánt jól a női karaktereivel a sorozat, de ez a rész, mindent tetézett. Nem elég, hogy Cast már az előző részekben is nők rontották meg, most ismét nő csapja be, mi mással, mint a gonoszság vaginájával. Természetesen utána szex poénokat kell elsütni, mert oké, hogy átverték Cast, de végre nem szűz. Ja, hogy a nőt megerőszakolták? Ki a francot érdekel? Viccesek vagyunk, nem? Nem, kedves írók, rohadtul nem.
Az meg őszintén nevetséges, hogy Sammel mit csináltak, hogy ennyire nem veszi észre, hogy valami nincs rendben. (Nem, az se kifogás, amit később behoztak az írók, olvastam róla, de attól még ez a nézők számára idegesítő és logikátlan.)
És ti hogy álltok a sorozatokkal? :) Mit kaszáltatok? Mit imádtok? És legfőképpen, mit shippeltek? :D
Hogy akadtam rá: Pán Péter feldolgozásokat kerestem.
Úgy általában az egészről: Wendy Darling nem olyan lány, akire az apja vágyott: kíváncsi, őszinte, nyughatatlan és nem érdeklik a szép ruhák meg a bálok. Viszont Wendy élete nem mesébe illő, ugyanis a szülei nem figyelnek rá, és a dajka, akire rábízták a Darling testvéreket, egy megkeseredett nő, aki másban sem leli örömét, minthogy rettegésben tartsa a gyerekeket súlyos büntetésekkel a legkisebb véletlenekért is. A verések és lelki terror uralta gyerekszobában ezért Wendy a saját képzeletébe menekül, és váltig állítja bárkinek, hogy a kutyája beszél hozzá. De a lánynak nem csak ezzel kell megküzdenie, egy másik jómódú család gyermekeivel kéne összebarátkozniuk, akiket legjobban a szociopata jelzővel lehetne illetni, és Wendy egyik éjszakai kirándulásai során felfedez egy titkot, ami lassan romba dönti az egész életét: Édesapjának viszonya van egy másik nővel. De mit tehetne Wendy, aki még messze nem felnőtt és nem is ért mindent, egy ilyen lehetetlen helyzetben?
Pán Péter sosem veszít... és csalódást sem okoz.
Pán Péter átdolgozás ez a könyv, és ha szétnéztek, mindenhol le van pontozva. Ezért is féltem, amikor karácsonyra megkaptam, hogy vajon ugyanúgy járok-e vele, mint a Csontszürettel, hogy kötelességből végig kell majd olvasnom. Félve kezdtem neki, de aztán egy nagyon jó regényt kaptam, bár abszolút nem azt, amire számítottam.
Úgy reklámozzák, hogy a történet Wendy életét mutatja be mielőtt Pán Péter elment volna érte, ezért sokan arra gondoltak, hogy ez majd megindokolja, hogy Wendy miért ment el olyan könnyen Pánnal Sohaországba. Csak abba nem gondoltak bele, hogy ez vajon mit jelenthet.
Hiába írja a Pán Péter mesekönyv, hogy Wendyék családja boldog volt, már az eredetiben is lehet érezni, hogy Wendy szülei nem szerelemből házasodtak, és ebben a könyvben ezt mutatja be Wallace. Wendy családja nem kifejezetten rémes, de mégis mindkét szülő annyira el van foglalva a saját kis világával, hogy nem látják az egyre növekvő problémát a gyerekek körül.
A könyv bár nem fog könnyeket fakasztani, nyomasztó, és lassú olvasnivaló, nem csak azért, mert nem cselekményközpontú és igazából könnyen kitalálható a családi titok, hanem mert abban rejlik a szörnyű varázsa, ahogy az olvasó összeköti ezt a Pán Péterben megismert világgal. Sok helyen láttam kritikákban, hogy kérdezgették ugyan mi köze van ennek az eredeti meséhez, és noha tényleg különálló történet, egyfajta újraértelmezése annak. Wendy itt annyira lelki sérült – amit még önmaga sem vesz észre, és legtöbbször ő a narrátorunk –, hogy a traumái már skizofréniát váltottak ki belőle, és a felnőttekben való csalódása miatt fogja felépíteni Sohaországot a történet utolsó mondataiban. A könyvben mindenfelé látunk apróbb utalásokat az eredeti mesére, ezek hol láthatóbbak (a kutya, aki Wendy kedvence és akit emberi értelemmel ruház fel és inkább őt szeretné dadusának), hol elrejtett utalások: A dadust jellemzik krokodilként, Wendy anyaszerepet vállal magára a többi testvérével szemben, albatrosz madárról beszél, ami eléggé hasonlít a Sohamadárra, a rokonoknál a gyerekekkel kis faházat építenek, mint az eredeti mesében, és az egyik szereplő mániája az indiánok kalandjai.
Ezek mellett két szereplő is fellelhető árnyaltan, akiket nem nevez nevén Wendy, de fel lehet ismerni. Az édesanyját tündérnek nézi egy rajzon (ő lenne Csingiling), és Thomast, a mentálisan sérült kisfiú, aki agyilag sosem tud felnőni, pedig teljesen elbűvöli a repülés. Thomas így megformálja Pán Péter karakterét teljesen, hiszen ahol lakik, Wendy rokonainál vidéken, a lány számára maga a paradicsom, mert úgy érzi, ott megáll az idő, nem kell a felnőttek dolgával foglalkoznia, és Wendy Thomasnál nem szeret senkit jobban. Ám jön Wendy anyja a képbe, akivel Wendynek „versenyeznie” kell Thomas szeretetéért. Ismerősen cseng a Wendy/Pán/Csingiling háromszöggel. Viszont pont ez a háromszög adhat sokaknak okot, hogy ezt a könyvet ne olvassa el, mert bár nem részletes, elég kellemetlen vérfertőzéses alhangjai vannak, és aki Pán/Wendy páros rajongója, az valószínűleg nem fogja szeretni ezt a fajta értelmezést.
Amúgy a könyv karakterközpontú regény, és bár a mindent tudó E/3-as narráció inkább olyan érzést keltett, mintha karakterről karakterre ugráltunk volna, nem volt zavaró, és jót tett a regénynek, hogy nagyjából az összes szereplő szemszögéből láthattuk a történetet.
Mindenki teljes és kidolgozott karakter, viszont a legtöbbet az ember meg akarja fojtani egy kanál vízben is. Nagyjából mindenki önző, csak a saját érdekei és a pénz érdekli, egy kicsit ezt is mutatja be ez a regény, hogy mennyire el tudunk távolodni mi, emberek egymástól, hiába lakunk akár egy fedél alatt, ha képtelenek vagyunk a saját orrunknál tovább látni a világból bármit is. Wendy és a szomszéd lány Esther az egyetlenek, akikre teljességgel azt lehet mondani, hogy szerethetőek és mindkét lány előbb helyezi mások érdekeit, és gondoskodni akarnak másokról.
Ezenfelül persze minden személynek meg van a maga kis problémája, és inkább erről szól a könyv, hogy hogyan oldják meg, vagy hogyan nem, hiszen van, aki annyira önző, hogy nem képes változtatni semmin. Wendynek meg kell küzdenie azzal, hogy az apja szeretné, ha lányos lány lenne, amit a társadalom elvár, és miután rájön, hogy az apja félrelépett próbálja gyűlölni, később az anyját ugyanezért, és rá kell jönnie, hogy bármilyen rémesen is viselkednek a szülők egy gyerekkel, nehéz leküzdeni azt a vágyat, hogy a szülők oltalmazzanak minket. Még az abuzív dadust is megsiratja, mikor elküldik a háztól, mert annyira megszokta. Esther, a másik család előző házasságból való gyereke, küzd az anyja halálával és az új mostohaanyjával (aki nem egy szimpatikus személyiség), és a nők jogaiért is harcol, amiért sokan megvetik.
Mrs. Darling már egy nehezebben besorolható karakter, valahol önző, és Pán Péter motívumként valahol azért, mert sosem nőtt fel igazán, gyerekként gazdag családban mindene megvolt, és most nem tudja, hogyan kezelni a szűkös anyagi helyzetet. Elsőre a külsőségek fontosak számára, és mindenben a férje kedvére tesz, míg amikor Mr. Darling a földbe is tiporja. Ő fejlődik valamennyit a regény folyamán, bár nem mondanám rá, hogy tökéletes anya lesz. (Főleg, ha vérfertőzésesen értelmezzük a regényt.) Mrs. Darling ezek mellett a mintaképe annak, amikor hercegnőnek képzelik magukat a nők, és elvarázsolja őket a fényes jövő képe annyira, hogy nem veszik észre, hogy nincsenek hercegek.
Mr. Darling teljesen ellenszenves – nekem az eredeti mesében is az volt –, aki a tipikus „mindig mindenért más a hibás” alapelvet vallja, ezek mellett pluszban még alkoholista is, és szintén a külsőségek és a pénz rabja. Letitia, Wendy kínzója pedig egy olyan lány, aki nem éppen okos, de az anyját utánozza mindenben, és annak lesz áldozata, hogy meg akar felelni az édesanyjának. Nem áll tőle távol a manipuláció, érzelmi zsarolás és az öngyilkossági kísérlet sem. Ezek a karakterek viszont nem sokat változnak, vagyis…
Hiába mondják sokan, hogy a regénynek pozitívan csengő vége van, mert nem igazán. Minden problémamegoldás gyorsan jön, átmeneti érzést kelt, és ne feledkezzünk meg a közelgő háborúról, ahova Michaelt és Johnt is küldeni fogják. (Plusz akikről mintázták a Darling fiúkat, azok közül tényleg halt meg egy a háborúban.) És persze, míg sok olvasó azzal nyugtatta magát, hogy majd jön Pán Péter és elröpíti Wendyt, de igazából az utolsó sorok arra utalnak, hogy bár minden normálisnak tűnik már a házban, Wendy teljesen összeomlott, hiszen annyira megutálta a felnőtteket, hogy a fejében Sohaországban fog élni.
A Wendy nem egy kedves könyv, de nem is végtelenül szomorú. Nem akar megríkatni, nem akar semmilyen tanulsággal fejbe vágni. Ez a regény minden, ami Sohaország nem: kegyetlen, nyers, rideg és rettentően valós. Bemutatja, hogy a világ szürkeségében is lakhat egy kis Sohaország, és nem kell hozzá tündérpor, egy halhatatlan fiú és repülés, csak egy kis képzelet. Ha ártatlan meseként szereted a Pán Pétert, jobb ezt a könyvet kihagynod. Viszont ha Pán Péter világa megbabonázott a sötét rejtett dolgaival, akkor lehet ez a te könyved.
Kedvenc karakter: Wendy, Esther, Thomas
Ami kifejezetten tetszett: hogyan lehet összekötni a Pán Péter mesével
Ami nem tetszett: - A történet: 5/5 pontból
A karakterek: 5/5 pontból
A borító: 4/5 pontból
Kiadó: Simon Pulse Kiadás dátuma: 2005. augusztus 1. (eredeti: 2003. október 6.)
Hogy akadtam rá: Az Öt legenda (Rise of the Guardians) film ezen alapul.
Sorozat: A The Guardians 4. része.
Úgy általában az egészről: Katherine-t és Pitch elrabolta Anyatermészet, azaz Pitch lánya. Ami viszont még aggasztóbb, hogy még a lelki kötelékükön keresztül sem érzékelik az Őrzők a lány hollétét és kezdenek aggódni, hogy talán meghalt. Hogy megmentsék Katherine-t, a Holdbéli Ember régi ismerőse, Sanderson Mansnoozie, azaz az Álommanó segítségét kéri. De vajon időben érkeznek az Őrzők, és sikerül megállítaniuk Pitch gonosz tervét?
A harmadik rész függővége után izgatottan vártam ezt a részt, hiszen, te atyaég, előlépett Anyatermészet, aki Pitch lánya, és felmerültek bennem olyan kérdések, vajon Pitch mennyire emlékszik a lányára és vajon a lánya honnan szerezte az erejét és milyen lehet az élettörténete. No meg Katherine és Pitch lánya közötti hasonlóság azért nem semmi, alig vártam a kettejük interakcióit.
Be kell vallanom, hogy én a filmben nem voltam Sandy fanatikus, talán azért, mert jóformán semmit nem tudunk meg róla, és egy kicsit lelombozódtam, hogy ha az eddigi köteteket vesszük alapul, most az ő történetét fogjuk megtudni, és ami engem érdekel, az háttérbeszorult. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna! Ez a kötet csak névlegesen foglalkozik Sandyvel, elmeséli ugyan azt, hogy lett Álommanó, de ez olyan szorosan kapcsolódik Pitch-hez és az Anyatermészethez, hogy ez inkább erről a szívszorító apa-lánya kapcsolatról szól, sem mint a bátor Csillagkapitányról.
Azt is hittem, hogy az Őrzők majd tűzön-vízen át kalandoznak, hogy elérjék Katherine-t, és nem ez történt, mégis Joyce valami olyat alkotott, amit nagyon nehéz szavakba önteni. A könyv több mint fele Pitch és lánya története, és eközben le is kellett tennem egy órára a könyvet, mert annyira szívet tépő volt, hogy kellett egy kis lélegzetnyi szünet. (Amúgy a nagy komoly olvasnivalók között pont valami könnyedre vágytam, és úgy látszik, manapság a mesekönyv címke sem garancia erre.)
Álommanó
Maga a mentőakció pár oldalon belül megoldódik, de a történet lényege nem is ez, hanem a mondanivaló, amit Joyce olyan szépen becsomagolt. Az első szíven ütő dolog, az otthon fogalma, ami az Őrzőknek most oltalmat nyújt és a lelki sérüléseiket rendbe tudja hozni. Mindannyian árvák voltak és az élet kegyetlen volt velük és mind egyesével rájönnek, hogy bizony ide tartoznak egymáshoz, és ez az összesség adja az otthon melegét. Bármilyen rózsaszínen is hangzik ez, Joyce olyan szépen játszik a szavakkal és a karakterek keserű múltjával, hogy nem lesz tőle erőltetett.
A másik ilyen motívum az elveszettség és a szeretethiány, amit a többi Őrzőn kívül egy új szereplővel mutat be, akinek a története elég erősen hajaz egy iskolai bántalmazásra, aki annyira megtört, hogy mindenkitől fél. Ő is baráti szeretettel találja meg újra az útját az életben és Katherine-ről is hasonlóan ír gyönyörűen Joyce, amivel azt mutatja be, hogy a történetek – mert Katherine-ből lesz a mesemondó Lúdanyó – milyen szerepet játszanak az emberek életében, hogy elfogadják és megértsék az életüket:
„Lehet, hogy ez az elveszett lány volt a legfiatalabb a csapatukban, de mégis sokféleképpen ő volt a legidősebb lélek. Árván maradt, ahogy minden Őrző, és csakúgy mint ők megtalálta a bánatból való kivezető utat. Habár velük ellentétben a lány útja nem vakmerő cselekedetek, a mágia tanulmányozása vagy csodálatos erők használatát át vezetett. Valami ezekkel hasonlóan ritka dologgal ajándékozták meg: egy nyitott és buzgó elmével. A figyelem és hallgatás adományát birtokolta, hogy megfogja a többiek életének fájdalmát és történéseit, és megértse.”
Álommanó szigete felülről
A kötetnek ezen kívül két nagyon erős főmotívuma van, és ezek bemutatásához is a karaktereket állítja a középpontba Joyce. Az első a kívánságok és az álmok fontossága. Sandy, akit a filmből Álommanóként ismerünk, képviseli a reményt, hiszen a kötetben az összes Őrző a depresszió határát súrolja, mind összetörtek és tehetetlenek, de Sandy konkrétan egy álommal reményt ad nekik. Joyce rendkívül remekül játszik a témával, hogy a legsötétebb égen is látják Sandy fényét, ami utal arra, hogy a legsötétebb időszakokban is egy álom mennyi reményt tud jelenteni az embernek. Ezzel ellentétbe állítva, ott vannak az Álomkalózok, akik az álmokat végleg kiszívják az emberekből, és van egy olyan szereplő, aki inkább öngyilkos lesz, mintsem álomtalanul – rémes állapotban kelljen tovább élnie. (Igen, egy picit ennél a jelenetnél tettem le a könyvet pityeregni.)
A kívánságok pedig úgy kerülnek a képbe, hogy Sandy Csillagkapitányként hullócsillagokat vezetett és így teljesítette az emberek (és egyéb lények) kívánságait. De nem akárhogyan, nem dzsinnként bármit megtett, hanem egy álmot küldött a teljesítésre érdemes kívánságok gazdáinak, és az az álom hajtotta előre az illetőt, hogy elérje a kívánságát. Milyen jó már ez? Gyerekkönyv, mégis reálisan azt mondja, tenni kell a saját vágyaink eléréséért, ugyanakkor mégis képes fenntartani a mágikus hangulatot. Sőt! Még a kívánságok és a vágyak mibenlétét is remekül boncolgatja:
„– Az emberek gyakran… vannak összezavarodva – mondta nekem egy csöndes éjjelen, ahogy átrepültünk az égen. – Azt akarják, amire nincs szükségük vagy nem tudják használni vagy sosem tenné őket teljessé.
Igaz. Büszke voltam rá, hogy fejlődik.
– Azt hiszem, igazából minden kívánság egyforma – folytatta. – Mindegy miért kívánnak, igazából boldogságot akarnak.”
Álommanó szigete
A másik főmotívum pedig nagyon érdekes, főleg egy gyermekkönyvben: ez a gyűlölet, a harag és annak következményei egy emberi lélekre nézve. Azt mutatja be Joyce, hogy a gyűlölet mire képes, hogy tönkreteszi a legjószívűbb embert is, és ők nem mások a történetben, mint Pitch és a lánya.
„Hamarosan a gyűlölet állt a háború középpontjában, és a gyűlölet hatalmas erő. A rossz embereket még rosszabbra fordítja, a jókat pedig megőrjíti.”
Egyrészt a nagy háborút is a harag vezérelte, tehát a jó oldalon álló embereket sem kerülték el a negatív érzelmek és talán ezért is veszítettek. Legalábbis Pitch, aki az Aranykor hőse volt, és így annak jelképe, azért bukott el és tudták megszállni a gonosz lények, mert mikor megtudta, hogy meghalt a családja, valami megtört benne, és már nem próbált az ellenfeleivel tisztességes és emberséges lenni.
Holdbéli Ember
Mellette ott van Anyatermészet, aki szintén megkeseredett édesanyja halálától és hogy az apja nem talált rá. Joyce a rá jellemző módszerrel, hogy a mágikus elemeket párhuzamosan mutatja be valós életbeli dolgok mellett, oldja meg ezt a helyzetet is: A lánynak választania kell, hogy örökre egyhelyben marad és a dühében fortyog, afféle átokként, vagy elfogadja egy barát segítségét és megpróbál tovább lépni.
A Pitchiner család karakterei mutatják be azt, hogy bárkivel történhetnek szörnyű dolgok, és követhetnek el ezért hibákat, és felveti a kérdést, hogy vajon van-e innen visszaút?
„Ha ő és az apja tudták volna az igazat.
Akkor két szív, ami az Aranykor közepén együtt volt, nem keményedett és keseredett volna meg és nem vált volna ilyen kegyetlenné. Ez a két sebzett szív nem hozta el volna a Csodák Korának végét.”
Álommanó
Tehát a negyedik rész is hozta ugyanazt a színvonalat, ha nem többet, mint már megszoktam William Joyce-tól. Nagyon megérintő és elgondolkodtató mese, ami úgy érzem, megadja azt a kis mágiát, ami kell a mindennapokhoz, akár felnőtteknek is.
Az illusztrációk a könyvből származnak, ízelítő gyanánt tettem fel, tehát jóval több található meg benne. A rajzoló maga William Joyce.
Anyatermészet
A legújabb Őrző: Álommanó
Az Őrzők segítői: A Medve, Petrov, Mr Qwerty, Hold Lámák
Az Őrzők segítői: Dzsinn, Katherine és Kailash, Punjam Hy Loo repülő elefántja, Fogtündér, Harcos Tojás
A gonoszok: Félelemlények, Pitch, a Rémálmok Királya, az Álomkalóz, Pitch galleonja, egy Rémálom Ember
Az Őrzők: Toothiana Királynő, Katherine és Éjfény, Ombric, Északi, Nyúl
Kedvenc karakter: Katherine, Éjfény, Északi, Nyúl, Pitch, Anyatermészet
Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló, a világ, PITCH, ANYATERMÉSZET, A FÜGGŐVÉG Ami nem tetszett: -
Bár már sokan írták, hogy évzáró posztolni nagyon nem menő, engem ez sosem érdekelt. Mindig öröm leülni és elgondolkozni, hogy vajon egy-egy kategóriában számomra mi volt a legjobb, illetve a legrosszabb, és szórakoztató képzeletben véres párbajra küldeni a könyveket. (Vagy csak túl sok volt a pezsgő.)
Az idei évem katasztrofális volt, ezt előre leszögezem, ugyanis az életem minél több akadályt gördített elém, ami persze teljesen normális, hisz mi másról szólna az élet, de… Az egyik nagy bánatom viszont, hogy pont szembetegséggel küzdök, (meg mással is, amit a szemfüles olvasók úgy is kitaláltak), és idén ez a kettő összepárosítva visszadobta az olvasási sebességem. Tavaly 131 könyvet olvastam, idén ez összesen 67 lett. Ha ez nem lenne elég, idén hagytam abba a legtöbb könyvet, idén ért a legtöbb csalódás a kedvenc íróimban és nagyon várt kötetekben és idén olvastam a legtöbb semmilyen könyvet, amik nem voltak rosszak, de semmit nem váltottak ki belőlem. Valahogy úgy vagyok vele, hogy rosszabb ilyen könyveket olvasni, mert semmi nyomot nem hagynak bennem, nem is szórakoztatnak és egy idő után úgy érzem, hogy egy nagy halom szürke ragacs van az agyam helyén, ha sokat olvasok belőlük. De lássuk a kiemelt könyveket!
A romantikuskategóriába azok tartoznak, ahol főszál a karakterek közötti kapcsolat, és kifejezetten élveztem is. Tavaly 12könyv került fel ide, idén… *tücsökciripelés* összesen 2, amiből az egyik pont abuzív kapcsolatokat mutat be.
A következő kategória a komoly témákat érintő könyvek, ami nem feltétlenül realista regényeket takar, de minden regénynek valamiféle komor hangulata van. Tavaly 12 könyvhöz volt szerencsém, idén 9-hez, ebből 1 gyermekkönyv meglepően és 1 klasszikus.
Mostanában a disztópiák és a poszt-apokaliptikus regények vonzanak a legjobban, talán mert azok sokszor ütnek meg komorabb hangsúlyt, és jobban történetközpontúak, mint a mostanában megjelent ifjúsági fantasyk. Ez lenne most a kedvenc műfajom, és bár tavaly 12 jó könyvhöz volt szerencsém, idén… 2-höz, amiből 1 felnőtt regény. Mondtam én, hogy nem volt jó év.
A fantasy lenne a főelemem, és ugyanúgy szeretem, mint eddig, habár már néha én is előítéletesen nézek egy-két ifjúsági regényre a sok tömeggyártott társa miatt. Tavaly 23 könyv került ebbe a kategóriába, ami jól szerepelt, idén 10, ebből 6 gyerekmese (!) és 1 felnőtt könyv, ami azt jelenti, hogy az én lételememből, az ifjúsági fantasyból 3 könyvet olvastam, és ebből 1 jelent meg csak magyar nyelven is.
Tehát megállapíthatjuk, hogy igen, várhatóan a magyar nyelven megjelent könyvek kerülnek előtérbe, és meglepő, de a Csontszüret lett a 11. Tudom, hogy nem volt annyi ideje nézettséget gyűjteni, de teljesen átlagos megjelenítési száma volt, ennyit a nagy reklámról…
A Legrosszabbak avagy a Rémálom díj győztesei
1. A legrosszabb könyv: Sok könyv pályázott a címre idén is, de végül is Aimée Carter: The Goddess Inheritance nyerte el a díjat. Eme darab tökéletes példája a tömeggyártott, sablonra szabott ifjúsági regényeknek, amiket picit ötvöznek a Romana füzetekkel és kész is a nagy mitológiai katyvasz. Elvileg azt képviselné, aminek minden lánynak vágynia kéne, ezért is hordoz szerencsétlenül elég rossz üzenetet: A nő csak szülésre jó és persze a pasi az uralkodó a kapcsolatokban. Mikor lesz ennek vajon vége?
2. A legrosszabb író: Igazság szerint idén nem olvastam viccből mazochista regényt, úgyhogy egyik kedvenc Smithem sem jut be ide, viszont azt hiszem kiérdemelte ezt a címet Samantha Shannon. Nyilván nem a világ legrosszabb írója, de a Csontszüret, amit olyan sokan istenítenek, minőségre megegyezik egy közepes fanficével, aminek csak azért van olyan sok kommentje és kedvencelése, mert állandóan frissül. Valahogy Shannon is így ír, túl sokat akart, túl töményen, túl újat és ettől nem is igazán tudnám regénynek nevezni az írását.
3. Legrosszabb női főszereplő: Ezért nem meglepő, hogy Paige Mahoney(Csontszüret) nyerte el a legidegesítőbb női főhős címét, akit legszívesebben állandóan fejbe vertem volna egy adag józanésszel. Nem elég, hogy szuperkülönleges, még szuperostoba is (bár lehet ez is a különlegesképességei közé tartozik), ugyanis, ha azt mondják neki, ne menj az aknamezőre, mert meghalsz, akkor belesétál. Ráadásul végig idegesítően nyávog arról, hogy neki milyen rossz, mikor kb. ő van a legjobb helyzetben.
4. Legrosszabb férfi főszereplő: Egyetlen egy könyv kerülhetett be ide, ezért Perry (és nem a kacsacsőrű :D) a Végtelen ég alattból lett a győztes. Igazából még nem is a legidegesítőbb fajta, de teljesen hihetetlen, ahogyan öt nap alatt (meg egy kis menstruáció után) beleszeret a halálos ellenségébe.
5. Legrosszabb női (mellék)szereplő:Értelmetlen cselekménykellék, így nem is igazán lehet karakternek nevezni: Beth a Breaking Pointból.
6. Legrosszabb férfi (mellék)szereplő:Damen, az Everlasting – Örökké tartson című gyönyörű sorozatzáró kötetünkből. Damen tipikusan annak példája, amikor az író bunkó, rejtélyes, ámde védelmező és szexi pasit akar írni, és ezzel sikerül a kapcsolaton belüli erőszakot pozitívnak beállítani. Damentől fél a szerelme fél, Dament engesztelgetni kell, folyton a kedvében kell járni, és csak a szex áll a kapcsolat középpontjában. Egy ilyen pasit én csak céltáblának használnék.
7. Legrosszabb gonosz karakter: Tavaly is a Halhatatlanoknyert ebben a kategóriában, és idén sincs ez másképp, mivel az összes gonosz, Haven, Romanés Drina mind visszatért, sőt még egyéb gonoszok is, és mind szivárvány aurával ölelgették főhőseinket…
8. Legrosszabb romantikus jelenet: A Halhatatlanok utolsó részében találkozhattunk olyan rendkívül romantikus jelenettel, mint például a halott lány kezének megkérése, és az se volt semmi, mikor Everés Damen nagy szexjelenetét megkoronázzák a semmiből előtűnő tulipánok, hiába nincs egyiküknek se már ereje.
9. A rosszabb drámai jelenet: Nagy bánatomra Tabitha Suzuma: Hurtkönyve kerül ide. Az írónő amúgy már bizonyított és kedvencem is lett, de ennél a könyvnél elveszett a részletekben, és nem sikerült a drámát jól ábrázolnia. A legvégső sírós jelenet pedig a hirtelen elvágás és X év múlva epilógus miatt még inkább nagyon gyenge.
10. A legrosszabb kitalált hely: A Végtelen ég alatt kapja meg ezt a helyet is, ugyanis nem csak, hogy Rossi nem magyarázza meg a világ hogyanjait és miértjeit, de ami kiderül a genetikai mutációktól kezdve a főhős szuperképességéig, az mind logikai bakis, és kártyavárként omlik össze az egész regény.
11. A legrosszabb párosítás: A Nagymester és Paige kapcsolata a Csontszüretből. Fenomenális rabszolga alternatív univerzumos fanficnek kéne látnunk, de nem hiába, hogy a legtöbb író ezt a témát nem tudja visszaadni és kezelni. Paige végig nagyszájú (ami nem épp jó életben maradási taktika), és még a vak is látja, hogy a Nagymester kedves vele, de nem, Paige hisztizik, mégis néha olyan alávetett, bántalmazott nőként viselkedik, hogy idegesítő. Ami tökéletesen megfejeli ezt a párosítást viszont nem más, hogy gyakorlatilag elméjében megerőszakolja a Nagymester Paige-t, de hé, szexi a pasi és azt mondja, hogy akartad, el kell fogadni romantikának.
Az év legjobbjai:
1. A legjobb könyv:Ó, jajj, ha Neil Gaiman ír az évben két új könyvet, az aztán elég erőssé teszi a mezőnyt. De míg teljesen élveztem az Óceán az út végént, és nagyon sok könyv tényleg megérintett, azt hiszem, Sally Nicholls: Ways to Live Foreverérdemli meg ezt a címet igazán. Nem csak azért, mert friss emlék, de úgy érzem, igazán örökre nyomot hagyott bennem, és bármikor le tudom venni a polcról, hogy segítsen lelkiekben és nem sok ilyen regény akad azért.
2. A legjobb író:William Joyce! Joyce-nak szintén sokat köszönhetek ebben az évben, hiszen az Öt legenda mese az ő könyvei alapján készült, és igen, mind a könyv, mind a film valami nélkülözhetetlen dolgot adott az életemhez.
3. Legjobb női főszereplő:Pressia, a Tiszták sorozat főhőse, pont olyan, amilyennek minden főszereplő lányt szeretnék látni. Persze, hogy van mit fejlődnie, de okos, kitartó, és másokat helyez maga elé.
4. Legjobb férfi főszereplő: Hogy tavalyról idézzem magamat: „Hát ez igazságtalan küzdelem, mert teljesen elbűvölt a karakter, és másnak szerintem jó ideig esélye nem lesz, erre a címre, szóval: Hablaty, az Így neveld a sárkányodat sorozatból. Valaki nagyon szépen megfogalmazta egy internetes fórumon, hadd idézzek tőle nem éppen szó szerint: „Hablaty az a fajta fiú, akibe végtelenül szerelmes lettem volna 11 évesen.””
5. Legjobb női (mellék)szereplő:Anyatermészet, a The Guardians sorozatból, aki pár jelenet alatt simán belopta magát a szívembe, és ráadásul „csak” mesekönyv karakter. Megtört és sok mindent átélt szereplő, ugyanakkor remélem, hogy van esélye még a javulásra.
6. Legjobb férfi (mellék)szereplő:Derek Souza, A Sötét erő sorozatból, idén utoljára olvashattam a kalandjait, de még mindig az a mogorva, ám tényleg szeretni való karakter, mint aki eddig volt.
7. Legjobb gonosz karakter:Pitch Black (nem vagyok hajlandó a nevét lefordítani) a The Guardianssorozatból. Okos, leleményes és tényleg gonosz, motivációval és… családdal. Nem mellesleg pedig anno ő volt a legnagyobb hős, szóval röviden a tökéletesen összetett gonosz karakter, akit felnőtt és ifjúsági irodalomban is látni szeretnék.
8. Legjobb romantikus jelenet: Ritka az, hogy a páros, akinek igazán szurkolok, összejön, de Julianna Baggottnak sikerült meglepnie, és Pressia egyik szerelmi szála nagyon megdobogtatta a szívemet, főleg a szerelmi vallomásával.
9. A legjobb drámai jelenet: Idén olvastam pár kemény könyvet, de mégis a legjobban, ami megérintett és nem szimplán sírtam rajta, hanem zokogtam, az a Ways to Live Forever utolsó oldala. Egyértelmű, hogy a főhős meghal, de az utolsó lapok annyian tökéletesen és gyönyörűen vannak megírva, hogy teljesen összetörtek.
10. A legjobb kitalált hely:The Guardiansvarázslatos és mesés világa nyeri meg idén ezt a címet, ahol a Mikulás, a Húsvéti Nyúl, a Fogtündér és az Álommanó ugyanolyan gondokkal küzdő emberek és lények, mint mi. És ahol a hit és a remény a legnagyobb mágia.(Amúgy meg én is akarok mozgóképes könyveket, egy saját jetit és még sorolhatnám… :D)
11. A legjobb párosítás:Dan Krokos: Hamis emlékek, ahol keresztbe kasul mindenkit párosítottam, és ebből pár még meg is történt. :D Vagyis minden páros innen.
Íme a 2013-as lista, ha van kedvetek, kommentben leírhatjátok, hogy nektek idén mi volt a kedvencetek és mi volt az év legnagyobb csalódása. Továbbra is mindenkinek kellemes könyvmolykodást 2014-re is! :)
Ha esetleg a poszt valahol olvashatatlan, a túl sok pezsgőre fogom. :D
Úgy általában az egészről: Alice, Dorothy és Wendy már felnőttek és 1913. fülledt nyarán találkoznak egy ausztrál szállodában. Egyikük életét sem lehet vidámnak nevezni, Alice-t régi botrányai üldözik, mert mindig fiatal lányokkal látták együtt és még egy elmegyógyintézetet is megjárt. Dorothy egyedül jött Amerikából Európába, valami elől menekülve, és Wendy pedig egy végtelenül unalmas és rossz házasságban ragadt. Miközben odakint az első világháború szelei közelednek, a három nő viszonyt kezd, és felfedezik szexuális vágyaikat és titkaikat.
Ez jól hangzik.
Bevallom, ezt a könyvet nem azért vettem a kezeim közé, mert Alan Moore olyan híres, hanem mert – már kezditek unni, mi? – Pán Péter feldolgozásokat keresek. Mivel nem vagyok szívbajos ilyen téren, vagyis nem zavar, ha nincs az átdolgozásokban mágia, vagy nem történik minden ugyanúgy, úgy éreztem, hogy egy erotikus képregény nem lehet rossz döntés számomra. És milyen jó, hogy elolvastam!
A történetet úgy foglalnám össze, hogy Dekameron Egyszer volt, hol nem volt módra – azaz egy helyen ragadt meseszereplők szexuális történetekkel szórakoztatják egymást, miközben néha orgiáznak. A történet nem is akar más lenni, mint vegytiszta erotika – írhatom, hogy pornó? –, de mégis van benne valami, egy csipetnyi történet, egy adag humor és egy árnyalatnyi mélyebb gondolat, amitől az olvasónak folyamatosan járni fog rajta az agya.
Megállok itt és azt is bevallom, hogy bár kaptam olyan kommenteket, miszerint prűd vagyok és azért nem értékelem a Szürkét és ötven árnyalatnyi barátját, ez nem igaz, mert olvasok pornót. Ne finomítsunk, nem erotikus felhangú történetekre gondolok, ahol van cselekmény, hanem tényleg történet és észnélküli pornót. Van erre is igénye az embernek, és ahogy a Szürke tábor is mondja, ez nem szégyellni való. Ezt csak azért szögezem le, mert ez a képregény nekem azt nyújtotta szexualitás terén, amit ezek a szex központú történetek szoktak, és tudom, hogy valakit ez elriaszt. Azt hiszem, én már megedződtem a rajongói írásokon, mert egyedül az oroszlán/Dorothy illusztráció zavart meg, de amúgy itt aztán sokféle szex van, orgiák, nemi erőszak és rengeteg vérfertőzés is, és gondolom, nem kell külön kiemelnem, hogy a három főhősünk egymással is lefekszik, szóval aki undorodik a melegektől, az is állhat tovább. A történet tényleg 99.99%-ban szex, de mégis amikor olvastam nem a különféle nemi szervek kötöttek le (igen családbarát volt ezt így az ünnepek tájékán lapozgatni), hanem az a minimális történet.
Valószínű azért születik annyi feldolgozás, mert valamennyire ragaszkodunk az ikonikus karakterekhez, és jobban közelebb érezzük magunkat hozzájuk, alapjában véve már képviselnek valamit, és ezzel dolgozhatnak az újraírók, hogy megmutassák az örökérvényű szereplők olyan oldalát, amire talán nem gondoltunk. És ettől működik ez a képregény valami zseniálisan, hogy átírja a kalandvágyó lányok történetét és a mágiát egyszerűen helyettesíti a szexualitással. Imádtam olvasni a sorokat a már ismert történetekből ezzel a csavarral, és igazán ez is kötött le, mert a többi köztes részek, néha ellaposodtak, és azon kaptam magam, hogy előrekeresek, mikor következik megint a mese része.
És azért egy kicsit ebbe tudnék belekötni, hogy míg a mese újraírása félelmetesen jó, a felosztást nem sikerült teljesen jól megoldani. A képregény három könyvből áll, az elsőben még csak megérkeznek a szereplők és megismerkednek egymással, ez „Vén gyermekek” címet viseli az Alice idézet után, ahol a főhőseink rájönnek, hogy gyerekkorukban történt velük valami, ami megváltoztatta őket, és hogy olyasmik történtek velük, amik akár történetek is lehettek volna. Ebben a könyvben még csak egy-egy fejezetet mesélnek el a történetükből. A másik könyv a „Sohaország” címet viseli Pán Péter idézet után, és ez volt a legjobb rész az egész kötetben, ami inkább szólt a múltjuk meséléséről és arról, hogy talál ez a három nő menedéket egymás karjaiban, amolyan idilli kép volt ez. A harmadik kötetben ez megbomlik, Ferenc Ferdinánd halálával, és ez a rész már a háborút várja („Nagy és Rettenetes” címmel), és bár a szereplők múltjának mesélése véget ér, mégis összecsapottnak éreztem, a halom véletlenszerű orgia közepette ellaposodott a történetszál, és nem bár a könyvek feldolgozása egy ideig remekül követi az eredeti meséket, itt hirtelen mindegyiknek a végére ugrik.
De hiába az egyenetlen történetvezetés, ami még nagyon elvarázsolt a képregényben az az, hogyan állítja kontrasztba az életet (a hotelbeli szexualitástól fülledt életet) és a halállal (a közelgő és a végén kitörő háborúval). A vége, az utolsó képkocka is rémesen jól állítja ezt egymásmellé, azon még mindig nem léptem túl, hogy mennyire művészien összerakott kép lett.
Ezek mellett kontrasztba állítja a képzeletet és a valóságot, nem csak azzal, hogy eleve a mi szeretett fiktív karaktereinket teszi valóságossá, de ők is folyton olvasgatnak különböző erotikus történeteket, amik megelevenednek a lapokon (némelyik mondjuk már túl sok volt oldalszámra, de azért volt szerepük), és miközben ezt beszélik meg a hőseink, megvitatják, hogy a fikciónak milyen szerepe van az emberek életében. Nem csak az erotikus fikcióra lehet ezt érteni, egész egyszerűen csak a képzeletünkre, ami nélkül élni szinte lehetetlen. Ezt nagyon jól mutatja meg azzal, mikor a besavanyodott Mr. Potter (Wendy férje) levélben tájékoztatja ismerősét arról, hogy mindenki milyen unalmas, miközben a képen látjuk, hogy éppenséggel mindenki boldog és szexuálisan nagyon aktív.
Ez a kettősség arra is igaz, hogy a szereplőket a képzeletük is tartotta fogva, mindannyiuknak volt valami eltemetett problémája, amit gyerekkorukban kitalált dolgokkal próbáltak megmagyarázni, és elmosódtak a határok valóság és fikció között. Miközben a szereplők elmesélik egymásnak a szexuális életüket, mind feldolgozzák a traumáikat, megtalálják az elveszett lányokat, azokat a felüket, amiket maguk mögött hagytak és lehetőségekkel teli távoznak, bár pont egy háború uralta világba. Noha Alice közli, hogy a képzeletet és a szépséget a háború sem ölheti meg, mégis keserédes ízt hagy maga után.
A három lány története, egy-egy kemény szexuális bántalmazást és érzelmi kiszolgáltatottságot, manipulációt dolgoz fel: Alice-t molesztálták gyerekkorában, ezért fordult a nőkhöz, de rá kell jönnie, hogy ez is csak menekülés, Wendy találkozott Péterrel és az Elveszett fiúkkal, és a szexuális vágyai teljesen elsodorták és veszélybe került, de fel kellett nőnie, Dorothy pedig még maga elől is titkolja, hogy a szexuális kíváncsisága mibe vitte.
Ez a képregény tényleg páratlan, és aki kíváncsi a mesék szexuális, felnőtt feldolgozására, azoknak ajánlom. Egyszerre elgondolkodtató, valahol varázslatos, érzéki, de kegyetlen és néha undorító is. Különös keverék ez, de az biztos, hogy nem lehet elfelejteni, vagy csak úgy elsétálni mellette. Viszont tényleg kell hozzá egy bizonyos fokú szexuális nyitottság (mindenkinek más a határa, amiről még olvasni sem tud), szóval erős 18-as körkarikát képzeljetek rá. Nagyon erőset.
Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.
Sorozat: A Dark Angels 5. része.
Úgy általában az egészről: Risa egyre elkeseredettebb, ugyanis a Pokol Kapujának kulcsainak keresése eddig csak bajt hozott a szeretteire, ráadásul az első kulcsot is ellopta egy sötét varázsló, akiről azt se tudják kicsoda. Az ellenségeik ellen való nyomozás pedig Lucianhez, a régi angyal szeretőjéhez vezet, aki nem csak a kulcsokat akarja magának, de még bűbájt is tett Risára, hogy az együttműködését biztosítsa. Miközben Risa ezt próbálja feldolgozni, még ott van Hunter is, a vámpírtanács vezére, akivel alkut kötött, hogy egészen addig neki dolgozik, amíg meg nem találják az anyja gyilkosát. Így Risa most üldözőbe veheti Hunter szeretőjének gyilkosát, ami nem más, mint egy japán pókszellem.
Ez a sorozat volt eddig a kedvenc most futó felnőtt urban fantasym, mert a humor, akció, a csavarok és a romantika, erotika tökéletes keveréke volt. Sosem tudtam, mi fog történni, a melléknyomozások izgalmasak és nem egyszerűek, és a főhősünk románca teljesen reális és kellemesen szórakoztató volt. És éppen ezért ülök a kritika felett és gondolom azt, hogy „Mi a fene történt?” Mert Keri Arthur most mellélőtt, de nem is kicsit, és ami a sorozat fontos fordulópontja lett volna, a legrosszabb rész lett. (Sírok, hogy pont ezt kaptam karácsonyra. Miért akarnak az ajándékkönyvek megölni mostanában?)
Nem mondom, hogy nincs pozitívum a regényben, mert akad, de ettől függetlenül a vége olyan, amitől falhoz csaptam volna a könyvet. De kezdjük a jóval: ez a kötet inkább átvezetőés karakterközpontú, érezni lehet rajta, hogy felkészítő a Nagy Csúcspontra, hiszen már csak két rész maradt hátra a sorozatból.
Risának meg kell küzdenie a bűntudatával, hiszen sorra kerülnek veszélybe a szerettei és az édesanyja is meghalt, és annyira csapdában érzi magát, hogy mindenki csak eszköznek használja a világuralom eléréséhez, hogy felmerül benne az öngyilkosság gondolata. Míg általában az ilyen témát el szokták játszani az általában a hasonló stílusú könyvekben, itt teljesen reálisnak éreztem Risa reakcióit. Risának az érzelmi oldalát is rendbe kell szednie: feldolgoznia, hogy Lucian átverte, és bár halálosan nem volt belé szerelmes, valamennyire mégis bízott benne. Jakre, az expasijára, aki még mindig váltott ki belőle reakciót, végre nemet tud mondani, és ezért felettébb büszke voltam a főhősünkre, hogy a talpára állt. És ezen felül ott van, hogy mennyire bizalmatlan Risa, ha szerelemről van szó, hiszen Jak összetörte annyira a szívét, hogy mindenkiből ezt nézi ki, ez pedig óriási problémákat okoz az Azriellel való kapcsolatában, aki ráadásul még csak nem is halandó természetfeletti lény, és a könyv egyik alappillére, hogy bemutatja a különböző halhatatlanokat és hogy hogyan veszítik el az emberségüket az évek során. Így érthető, hogy Risa sem tudja rendesen kezelni Azriel érzelmi kirohanásait, de erről egy picit később bővebben. De azért azt, hogy bár Risa sokszor volt túl vakmerő, élveztem, hogy nem hagyja magát, nem engedi, hogy Azriel üvegbura alatt tartva védje, hanem igenis elkezd nyomozni, ha kell, egyedül.
A mellékkarakterek még mindig fontosak a könyvben, aminek örülök, mert így nem csak kellékek érzeteit nyújtják, hanem Risa tényleges családját. Ilianna szála egy LGBT küzdelmét mutatja be továbbra is, hogy hogyan is vallja be a szüleinek, akik családot várnak el tőle, hogy meleg. Ráadásként Ilianna még jövőbelátó is, és hiába nem látott semmi jó jövőt, kiáll a női szerelme mellett és nem hagyja, hogy senki megszabja, hogy kit szerethet és miben találja meg a boldogságot. Risa másik barátja, Tao, pedig még mindig küzd a tűzszellemmel, amit lenyelt, és ez egy nagyszerű párhuzam arra, hogy milyen, ha az ember a belső démonaival, pl. depresszióval küzd, ugyanis Tao úgy veszíti el az uralmat a szellem felett, hogy nem lát olyan értelmet az életében, amiért érdemes lenne küzdeni.
Ez mind szép és jó és értékelem, de történetileg ez a kötet nagyon keveset adott. Van egy új szálunk, Hunteré, azaz őt is látjuk, hogy talán főgonosz lesz és Risa ellen fordul, (igazából én azt hittem, hogy Hunter csak egy gonoszkodó erő marad végig, hiszen ez nem olyan világ, hogy minden gonoszt megölnek és legyőznek), ez érdekesnek bizonyult, de összesen 5 oldalt, ha kitesz. Megtudunk a sötét varázslóról egy apró információmorzsát, ami kínzó kérdéseket vet fel, de sajnos ez is kb. 5 oldal, ha nem kevesebb, és ezt is Arthur későbbi részekre tartogatja, így nem sokat dobott ezen a köteten.
A történet legnagyobb hibája, hogy aránytalan lett a felosztás, ami eddig olyan jól ment az írónőnek, az itt nem sikerült. Az első 100 oldal olyan lassan haladt, mint egy reumás csiga, és a könyv felénél az erre a részre jutó nyomozás már meg is oldódott, sőt, egyáltalán nem volt szövevényes sem, hiszen egyből tudták, ki a gyilkos, és még a levadászása sem ütközött semmilyen nehézségekbe. Úgy éreztem, hogy ez túl erőltetetten arra szolgált, hogy Risa találkozzon egy szereplővel, aki úgy néz ki, majd a következő részekben fontos lesz.
A másik szálon végre megtudjuk, ki Risa anyjának gyilkosa, ami nekem extra csalódás volt, mert semmi csavaros nem akadt benne, és a nagy „bosszút állok” jelenet is röviden és elég érzelemmentesen lett megírva.
Ami viszont plusz egy csillag levonását jelentette, az a romantika. Azriel és Risa kapcsolatát imádtam, lassan bontakozott ki és kellett pár rész, mire összejöttek. Szerettem a sztoikus Azrielt, ahogy lassan felolvad az emberi érzelmek miatt, és Risának pedig pont rá volt szüksége, aki más miatt visszahúzódó. NA, DE EZ A RÉSZ MEGÖLTE AZ ÖSSZES SZERETETEMET A PÁROS IRÁNT! Annyi sok oldalt kitett Azriel és Risa, „jajj, te halhatatlan vagy, jajj, itt hagysz, ha vége a küldetésnek” szenvedése, hogy nagyon lelassította a cselekmény folyását. Ezen felül sikerült elérnie, hogy Azrielt a pokolba kívánjam, ugyanis kb. semmit nem engedett meg Risának, nehogy bántódása essen a félvérfarkas-félangyal főhősünknek, akinek baromi erős gyógyulási képességei vannak. Nem azt mondom, hogy nem értem meg, miért aggódik, de ez a normális aggódás keretein túlmutatott, főleg, amit a végén csinált. Azriel olyan lépést tesz, ami kb. Christian Grey szerződését is megszégyeníti (csak épp mágikusan) és bár Risa nagyon dühös, mégis a fejében jár, hogy talán Azrielnek meg kéne bocsátania, és nem… megint itt tartok egy urban fantasy sorozatnál, hogy az én értékrendem szerint olyan bűnt követett el a pasi, amivel én nem tudnék soha kiegyezni.
Risa mégis képes ezt a rémes magatartást az utolsó oldalakon fokozni, és itt enyhe SPOILER következik, jelöljétek ki, ha olvasni akarjátok: Risa kijelenti, hogy féltékeny a SAJÁT gyerekére, aki meg se született, mert Azriel biztos nem őt szereti, hanem a gyereket. Ne, jó? Ilyen hülyeséget ne írjunk. Elhiszem, hogy Risa annyira lelkileg sérült, hogy nem hiszi el, hogy Azriel szereti, de ez túlzás. A következő gondolata pedig az volt, hogy szétissza az agyát, ezzel zárul a könyv, mert az a babának olyan jót tesz.
Ez a könyv vitathatatlanul a Dark Angels sorozat leglassabb része, de hátha más rajongóknak tetszeni fog, hiszen a legnagyobb probléma ebben a regényben a saját értékrendemmel való ütközés volt. Azért remélem, hogy Risa is észhez tér és a sorozat vége méltó lesz az eddigi színvonalhoz.
Kedvenc karakter: Stane
Ami kifejezetten tetszett: a következő részekre utaló szálak
Ami nem tetszett: a romantika, a vége, lassú cselekmény, átlátszó csavarok
Hogy akadtam rá: Keresgéltem a Pongrác kiadó könyvei között.
Úgy általában az egészről: Kyle nem tudja, mi az élete értelme, főleg, hogy apja olyat tett vele, amit nem tud feldolgozni, megérteni és megbocsátani. Aztán egy nap, az iskolai kiránduláson a vonat, amin éppen utazik, felborul és a sérültek és a roncs között valami elkezdi üldözni a fiút. És nincs más menedéke, mint a többi osztálytársa elméi, ezért sorra meglátogatja a barátai rémálmait.
Amikor elolvastam a fülszöveget – és láttam az ízlésőrségem jó értékelését molyon –, úgy gondoltam, hogy ezt a könyvet nekem írták. Egy tinédzser szereplő a maga bánatában elsüllyedve rájön, hogy érdemes élni, és hogy mindenkinek vannak problémái? Abszolút jól hangzik. Aztán ahogy elkezdtem olvasni a regényt, éreztem, hogy valami ebben nem stimmel, és nagyon lassan haladtam vele. Sokáig tartott rájönnöm, hogy mi is a gond: Az írásmód.
Hiába lenne jó az alapötlet, két dolog nagyon elrontja: Az egyik az írás, mert bármennyire jók lennének a témák, abszolút unalmas (pedig horror is lenne ez ám) és érzelemmentes. Van itt nemi erőszak, öngyilkosság és mentális betegségek, és nem elég, hogy egy-kettő témát hibásan ábrázol, még olyan is a könyv stílusa, hogy meg sem érint.
Blackman próbál annyira sokkolni és megrázni minket, hogy átesik a ló túloldalára, és csak nevetni tudtam az eltúlzott ábrázolásain. A horror történetek nem hatásosak, mert annyira átlátszóak, erőltetett infókivágások vannak E/1-es írásban, és egy idő után már a nem gyakorlott olvasó is belerázódhat abba, hogyan találja ki a csavart, hiszen Blackman írását úgy lehetne jellemezni, mint egy bűvész, aki hadonászik a kezével, de mégis magától kimászik a fehér nyúl a kalapból. Fájdalmasan erőltetetten próbálja félrevezetni az olvasót, így egyáltalán nem ér el semmilyen érzelmi hatást.
És ez a könyv második buktatója: túl sokat akar. Blackman horror novelláskötetet akart írni – hiszen ezt nem is lehet regénynek, mert egy kerettörténeten kívül tőle független novellák vannak, amik se témában, se sehogy nem függenek össze. A karakterek nincsenek egymással hatásra, a történetek se, a kerettörténet pedig rövid darabokban adagolva, a már említett információ kivágással nagyon idegesítő és értelmetlen. Arról szólna, hogy Kyle rájön, érdemes élni, és feldolgozza az apjával történteket, amihez legalább húsz év kéne, ha nem egy egész emberöltő, nem két perc. A kerettörténet csattanója rémesen egyszerű, Halál karakterét az agyatlan, kétdimenziós karakterek közé teszi, és a lezárás összecsapott, emellett hollywoodian nyálas, ami tekintve a többi véresebb történetet, nagyon elüt. Semmilyen választ nem kapunk, üres érzést hagy maga után, pedig hatalmas kioktatást kapunk az életről, és amolyan szemléletváltó regénynek készült, mégsem éri el a hatását.
Persze a történetekben akad jó is, kezdve a keretsztorival, ahol a vonatbaleset szimbolikusan jelképezi a legsötétebb időszakokat az életben, amikor egyszerűen meg kell állni körülnézni, hogy észrevegyük, mindenki küszködik az életben, és mások is mennek és harcolnak tovább, nekünk is kéne. A rémálmok kapcsán pedig felmerül egy nagyon szép gondolat, hogy valahol az álmok is formálnak minket, hiszen átéltük őket, sőt belőlünk, a múltunkból, jelünkből és a jövőnkből épülnek fel.
Mégis a kötet másik gyengepontja az álmok. Ha tényleg álmok lennének, hiányolom az álomszerű írásmódot, ugyanis itt minden logikus, teljesen életszerű. Ha viszont a karakterek múltja és jövője volt, amit Kyle látott, akkor ott kezdődnek a gondok, hogy van itt fantasy, (vagy mágikus realizmus) és poszt-apokaliptikus történet is. Ha igaznak vesszük, amit Kyle látott, akkor tényleg fantasyval teli univerzumban élnek, legyen, de mit keresett ott akkor egy bioterrorizmus által tönkretett világ, ha a többieknek nem ez volt a jövőképében? Persze, a könyv azzal magyarázza, hogy Kyle maga sem tudja, mi fog megtörténni, hogy ezek csak lehetséges jövőképek, de leginkább azzal igazolja magát a regény, hogy nem ez a lényeg. Viszont ha nem lényeges, akkor minek vannak ott? MIÉRT?
A rémálmok/novellák minősége is változó, van, aminek láttam értelmét, van, ami (még) felesleges(ebb) kitöltés, és a sok szereplő között Kyle története teljesen elveszik, nem is lehet érezni a fiúra gyakorolt hatást, egyszerűen nem hittem el, hogy ennyi elég volt neki ahhoz, hogy rájöjjön, élni jó.
Kyle története azzal foglalkozik, hogy rájön, hogy nem tud elfutni a félelmei elől, és a diszfunkcionális családjával való kapcsolatát dolgozza fel, ezek mellett pedig megküzd azzal, hogy megtalálja, hogy miért érdemes élni. Steve története egy elég klisés, hatásvadász sztori, de talán a katonaság nehézségeiről akarna beszélni, nem sok eredménnyel. Joe történetében láttam először, hogy az írónő tudna írni, ugyanis a rémkép, amit festett eléggé őrült volt, hogy „álomlogikának” lehessen mondani, és először éreztem azt, hogy ez egy valós személy elnagyolt félelméről van szó, konkrétan a testvérviszályról.
Miss Wells és Perry története teljesen felesleges, olyannyira, hogy semmiről sem szólnak, csak más népek mitológiai elemeit bújtatja új köntösben elég rémes eredménnyel. Naima rémálma zavaros, és amellett ez is teljesen szükségtelen volt a kötetbe, és mindezt logikai bakival is megfejelte még Blackman, a tanulságot túl gyorsan akarta elmondani, ezért összecsapott a történet vége.
Elena, Conor, Lily és Kendra története szimplán hatásvadász, semmitmondó horror, ami még kinti tábortűz mellett sem ijesztő. Elenáéban nagyon zavart az infókivágással erőltetett csattanó, Lily történetében pedig a rémisztőnek szánt szociopata elem kb. annyira igazi, mint egy nagyon rossz Zs kategóriás film, összerándultam a szörnyű mondatokon, amivel Blackman bizonygatni akarta, hogy ezen már pedig borzongani kell. Kendra álma is tipikus klisé, viszont emellett az abuzív kapcsolatokról szól, amikor a pasi már zaklatja az embert. És itt meg kell állnom kiemelni, hogy most igazi sorozatgyilkosságokról és bűntényekről olvasok egy könyvet, és pont volt szó egy ilyen zaklatóról, aki felgyújtotta élve a feleségét. Ezek után, plusz a logika is azt diktálja, amit Blackman megoldásnak ír az TÜNDÉRMESE, aminek káros üzenete van. És ha már oktatni akar minket, végezze el a kutatómunkát is. Főleg emiatt a pontatlanságok miatt kapott ez a könyv ilyen kevés csillagot.
Az idegen álma tetszett egyedül (legalábbis olvasható volt), ami egy színesbőrű nő sanyarú sorsát mutatja be egy Édes Anna-féle történettel, viszont nem csak a faji megkülönböztetésről szól ez. Igazi írói ügyességgel mutatta be, hogy milyen is az anyai szeretet vagy milyen, ha nincs, szembeállítva egy szegény nőt, aki kénytelen gyerekeit alig látva dolgozni, hogy mindent megadjon nekik, és egy gazdag nőt, aki hiába gyerekeivel lakik, és nem is kell dolgoznia, inkább mással foglalkozik és azok csak kellékek és trófeák az életében. Azon gondolkozom, hol volt ez az írói tehetség a kötet többi részében.
Összességében ez egy olyan könyv, ami próbál komoly lenni, de nagyon elvérzik közben, hiszen úgy tűnik, az írónő nem is ismeri a témákat, amiről ír, így nem tudja hitelesen visszaadni őket. Az öngyilkosságot is eljátssza figyelemfelkeltésre, és pont ezt a tévhitet akarják/akarjuk megszüntetni, és sajnos nem egy témánál csak a közhitben élő, hibás dolgokat írja le. A többi része félig hollywoodi cukormáz és félig hollywoodi iszonyatos horrorfilm, miközben lenyomja az élni akarás üzenetét a torkunkon. Egyértelműen nem mindenkinek való, de talán, aki még nem olvasott sok horrort, annak nyújthat valamit.
Kedvenc karakter: -
Ami kifejezetten tetszett: egyedül maximum az Idegen rémálma volt olvasható szinten
Ami nem tetszett: az erőltetett információkivágás, jajj, kliséhalmok, cukormáz, közhelyek, komoly témák rosszul ábrázolása
Hogy akadtam rá: Ann Redisch Stampler rajongó vagyok.
Úgy általában az egészről: Emma sosem élt sokáig egy helyen, de amikor az apja Los Angelesben kap állásajánlatot, felvidul, mert végre egy napfényes, csábító város vár rá, ahol talán új életet kezdhet. Már az első napon kinézi magának egy helyes fiú, és bár abból nem lesz semmi, találkozik a fiú barátnőjével, Siobhannal, akivel nagyon gyorsan nagyon mély barátságot kötnek. Ami kapóra is jön, mert mindkét lány új tanuló a helyi gimnáziumban, ahova az elit gyerekei járnak, és egyből kiközösítik őket. Egyedül a fekete bárány, Dylan mutat még érdeklődést Emma – vagy legalábbis a lány töri jegyzetei – iránt. Emmának meg kell küzdenie azzal, hogy nem ismeri édesanyját és nem is eshet szó a házban róla, és hogy apja ebből kifolyólag annyira védi, hogy még körkarikás filmeket sem nézhet, és „kijelölt” nagyon vallásos családból származó barátnőt is rendelnek hozzá. De mit tehet Emma, amikor Siobhan belecsábítja az élet izgalmas, de veszélyes részébe? Hol van a határ, ahonnan nincs visszaút? És mi történt, ami miatt ez a barátság egy tetőről való leugrással végződött?
Stamplertől már olvastam, ezért bizonyos elvárásokkal indultam neki a könyvnek, aminek megjelenését össze-vissza csúsztatta a kiadó, ezért már tűkön ülve vártam. A regény stílusa olyan, mint Stampler első regényéé: egyrészt a narráció folyton előreutal (hiszen a prológus már az ominózus tetőről leugrós jelenettel kezdődik), másrészt a főhős szarkasztikus humora egy sajátos, üde és igazán fiatalos elmesélés módot nyújt. Sokan panaszkodtak külföldi kritikákban, hogy a regény inkább egy belső monológ és nehéz érteni a szöveget, és tény és való, hogy nem tőmondatos az írásmód, de nekem pont ettől volt élvezetes, ugyanis amúgy nem sok minden történt.
A könyv közel 400 oldalas és el is töprengtem, hogy minek ennyi, hiszen már a történet végét a legelején láttuk, és bár kellemesen előreutal, hogy ez nem egy boldog befejezéses történet, hanem keserédes és reális, mégis már a regén könyv felénél jóval előbb tudja az olvasó, hogy mi vezet el az öngyilkossági kísérletig. Ettől nem lesz unalmas ám a történet, a humor, a karakterek és a mondanivaló kárpótol, de senki ne várjon cselekményközpontú regényt, mert ez nem az.
A történetet, ha röviden jellemeznem kéne, azt mondanám, hogy modern, realisztikus tündérmese, ahol a hercegnő kiszabadul a túlságosan védelmező szülők építette toronyból, felfedezi a világot, és bár van herceg fehér lovon, mégsem függ tőle. Ezt a képet erősíti, hogy Stampler végig tündérmese motívumokat használ Rapunzeltől kezdve, Hófehérkén át egészen Piroskáig. És bár a könyv tényleg egy elég átlagos, pozitív hangulatú történet, mégis a realitás talaján mozog – akad itt f-betűs káromkodás, drog, szex, alkohol –, és miközben a sorokat olvastam, az jutott eszembe, hogy „igen, én így szeretem az átlagos, kis ifjúsági történeteimet, és valahogy így képzeltem el a Szent Johanna Gimit még olvasás előtt.”
A történet hangsúlya főleg azon van, milyen felnőni, megkérdőjelezni dolgokat és kibújni a szülői védelem alól, felfedezni a szexualitást és a szerelmet, és hogy ha hibázunk, akkor nincs minden veszve, helyre tudjuk hozni, ha eléggé próbálkozunk. Emma útja a szinte már egészségtelenül védelmezett lányból a parti lányig érdekes és hiába van sok jelenet, aminek elhagyásával ugyanúgy értelmes lenne a könyv, imádtam olvasni minden sorát. A kicsit esetlen, cinikus és szeretetre vágyó Emmával könnyű volt azonosulni, és újra végignosztalgiázhattam a gimis éveim szebb és kellemetlenebb perceit is.
A szülő-gyerek kapcsolat szintén fontos eleme a regénynek, sok féle családot mutat be Stampler: egyedülálló szülők és teljes családokat vonultat fel, és bebizonyítja, hogy mindkettő verzióban létezhetnek jó és rossz szülők, hogy ez teljesen személyiségfüggő. Emma édesanyja önhibájából halt meg, ezért főhősünk körül mindig ott lebeg egy „elhagyott az anyám” érzés, és az apja pedig túlságosan védi. Ezzel ellentétben Siobhan édesanyja olyan típus, aki sosem nőtt fel igazán, és a partik és a szexualitás világában él, miközben nem veszi észre, hogy ezzel mennyit árt a lányának. Megan egy túlságosan vallásos és védelmező, de teljesen szerető családból próbál kitörni és Arif szülei is igazán rendesek. Velük ellentétben pedig ott áll Dylan családja, ahol se az anya, se az apa nem igazán látja el a szülői kötelességeit és még a fiúnak egy elég nagyképű és kibírhatatlan testvérrel is meg kell küzdenie.
A családtéma mellett a barátság is hangsúlyos szerepet kap, hiszen az egész könyv inkább Emma és Siobhan mindent felemésztő kapcsolatáról szól, mint az Emma és Dylan között fellángoló érzelmekről. Siobhan az a fajta karakter, aki karizmatikus, elbűvölő és élettel teli, önpusztító, de nehéz neki ellenállni, és Emmát is úgy vonzza magához, mint molylepkét a gyertyaláng. (Ennél jobban lehetetlen jellemezni a barátságukat.) Siobhan a maga áskálódásával és manipulációival is tökéletesen beleillik a „helyre lehet-e hozni a hibáinkat” témába, és bár az olvasó megértheti az indítékait, nehéz neki megbocsátani. Igazából Stampler erre a kérdésre nem is válaszol, nem oldozza fel egyértelműen egy kicsit úgy éreztem, hogy Siobhan sorsát teljesen ránk bízza.
Az Afterparty egy igazi tiniregény, ami tényleg a valós világban játszódik, reális problémákkal, ami arról szól, hogy milyen megtalálni önmagunkat, milyen megbánni a hibáinkat, és hogy néha bármennyire is ragaszkodunk valakihez, jobb megtanulni elengedni a másikat.
Kedvenc karakter: Siobhan, Arif
Ami kifejezetten tetszett: nem a romantika van előtérben, a mondanivaló
Úgy általában az egészről: Jessie Lamb a nem is olyan távoli jövőben él, ahol a bioterroristáknak köszönhetően egy olyan vírus szabadult el, ami minden terhes nőt megtámad. Míg az elején Jessie teljesen semmibe veszi az emberiség lassú kipusztulását, később rájön, hogy igenis tennie kéne valamit az ügy érdekében: Tagja lesz egy fiatalokból álló csoportnak, akik célul tűzik ki, hogy változtassanak a világon, noha nem tudnak megegyezni, hogy mi a legfontosabb cél – a környezetvédelem, az állatkísérletek beszüntetése vagy a fiatalok különválása a felnőttektől –, ég bennük a buzgó vágy, hogy tegyenek valamit. Amikor Jessie felfedezi, hogy létezik egy Csipkerózsika nevű program, amiben fiatal lányokba ültetnek bele talán vírus nélküli embriókat a lányok élete árán, megjelenik előtte a reménysugár, a varázslatos megoldás. Csak éppen a szülei és a barátai nem támogatják, ezért Jessie-nek le kell ülnie, átgondolnia és leírnia, hogy mi vezette el idáig, és hogy helyes-e a döntése.
Mikor megtudtam, hogy Jane Rogers új regényt ír, méghozzá disztópiát, azonnal meg kellett szereznem, ám mire eljutottam odáig, megjelent magyarul, és milyen jól tettem, hogy megvártam, hiszen a borító valami gyönyörű (és tökéletesen illik a tartalomhoz). Aztán ahogy telt-múlt az idő, érkeztek a magyar negatív kritikák, és elbizonytalanodtam, hogy ugyan az a Jane Rogers, akinek az írását ismerem és imádom, hogyan nyúlhatott ennyire mellé. Mint a végén kiderült, ez nem egy rossz könyv, én imádtam, de nagyon megosztó, és ezért hiába ajánlanám valamilyen szinten mindenkinek, egészen biztos, hogy nem lesz mindenki kedvence, mert ezt vagy imádni vagy utálni lehet.
Először is a besorolást én kijavítanám, mert odakint is disztópiának reklámozzák, de nekem nem az, csak annyira, mint a Csodák kora, azaz egy éppen véget érő világról szól, legjobb esetben is apokaliptikusnak vagy poszt-apokaliptikusnak mondanám. De nincsenek benne nagyon kütyük, tényleg nagyon közeli jövőben játszódik és ettől is üt még jobban, hogy el tudja az ember képzelni, hogy ez bármikor megtörténhet, és akkor mit tennénk.
De ha őszinte akarok lenni, nem is kell konkrétan szó szerint venni ezt a könyvet, ugyanis ez nem szól másról, minthogy egy katasztrófával hogyan birkóznak meg az emberek. Minden karakter egy-egy fajta reakciót mutat be, hogy egy nagy borzalom után az emberek mennyire képesek irracionálisan és nagyon szélsőségesen gondolkozni, kitűzni maguk elé valami lehetetlen célt és afelé tartani, hogy életben maradjanak, vagy abszolút abszurd ideákba kapaszkodnak. A problémát itt a globális vírus jelenti, de ugyanakkor Jessie sarkosítva minden rosszat – emberkereskedelem, öngyilkosság, nemi erőszak, depresszió és bűnözés – erre vezet vissza, egy picit Rogers ezzel is jelzi, hogy nem gondolkozik a főhősünk tisztán, ahogy senki sem a szereplők közül. És ezzel is hangsúlyozza, hogy bár a könyv egy nagy, világot érintő problémáról szól, mégis az emberi reakció ugyanaz, amikor a saját világa törik össze, bármilyen személyes, családi katasztrófa után viselkedhetünk így.
Így igazából ez a történet nem Jessie-ről szól és nem is az ő világáról, hanem az emberi lélek egyik bugyráról. Minden karakter nagyon sarkított, egy-egy nézőpontot képviselnek: van, aki szerint az emberek megérdemlik a történteket és nincs értelme semmit tenni a jövőért, van, aki foggal-körömmel harcol egy-egy téma mellett. Feltűnik többek között a radikális állatvédők, a szélsőséges vallási vezetők és szekták és feministák csoportja is, és ezzel azt mutatja be Rogers, hogy a nehéz időszakokban a karizmatikus emberek milyen könnyen kihasználhatják és megvezethetik a befolyásolható, lelkileg sérült embereket.
A regényre mondhatni, hogy karakterközpontú, hiszen az egyes emberi sorsok, hogy mindenkinek a nagy katasztrófa közepette még a saját családi bajával is meg kell küzdenie, vannak középpontban. De mégis inkább a káoszról, a halálról és az emberek kapkodásáról szól, hogy valahogy megússzák a dolgot, és nem igazán oldódik fel egyik karakter problémája sem. Akad itt családon belüli erőszak, alkoholizmus, nemi erőszak, depresszió és megcsalás is, de ezek a vírus okozta kaotikus állapotok nélkül is bekövetkeztek volna, Rogers ezzel is csak azt fejezi ki, hogy hiába történik valakivel egy rossz dolog, az élet akár kimérhet rá még több súlyt, amíg kibírhatatlan nem lesz. Ebből következik, hogy ez nem egy könnyed regény, aki sci-fit, világmegmentős lázadásos könyvet szeretne, az jobb, ha más olvasnivaló után néz, és bár nem sírtam a történeten, végig éreztem, hogy fullasztóan nyomasztó, ezért csak akkor ajánlatos kézbe venni, ha ehhez van hangulata az embernek.
A könyvben erősen megjelenő téma még a halál, hiszen a vírus miatt rengetegen vesztik életüket, ezért is kell minden karakternek elgondolkoznia azon, milyen a halál, mit jelent, hogyan lehet halott szeretteinkről megemlékezni és elfogadni valaki távozását. Mindeközben pedig előveszi azt az örök kérdést, ami mindig is foglalkoztatta az embereket: Mit a célunk a világban, miért születtünk ide és mit kell tennünk, és mit jelent, hogy ért valamit az életünk.
Jessie-ben ég a fiatalkori változásra sarkalló szellem, és Rogers kicsit ezt is bemutatja, hogy bizonyos generációk hogyan állnak a világhoz: A gyermeki önzést és közömbösséget, a tinédzserkori világmegváltást és a felnőttkori beletörődést állítja egymással szemben. Jessie döntését nem csak a szüleinek, de az olvasónak is meg kell értenie, legalábbis Jessie próbálja elmagyarázni ő hogyan látja a világot – és aki úgy érzi, nem képes másfajta szemléletmódot olvasni, mint a sajátja, lehet nem fogja szeretni a regényt –, és bár nem tenném azt, amit ő, úgy éreztem, ez számára elkerülhetetlen.
Jessie-ben még valahol él az a gyermeki naivság, ahol még hisz annyira a világban, a sorsszerűségben és a mágiában, hogy ha leugrik a szakadékról, akkor ő azt repülésnek látja és nem a biztos halálba zuhanásba. És ez a kép a könyv fő motívuma – ettől olyan csodálatosan tökéletes a borító a tartalomhoz –, mert valahol tényleg egy ilyenfajta felfogás kell ahhoz, hogy egy ember szembeszálljon mindennel és megpróbálja megváltoztatni a világot. És hogy ez sikerül Jessie-nek vagy megéri-e, azt az olvasónak magának kell eldöntenie.
A könyv mágikus hangulatát fokozza Rogers tündérmese imádata, végig találunk benne mese motívumokat – Csipkerózsika, Alice Csodaországban, (nekem Pán Péter, mert minden „én hiszek a tündérekben” mondat azt juttatja eszembe) tündérek –, és sokszor hasonlítja Jessie saját életét egy meséhez, így egy kicsit hangsúlyozva azt, hogy az élet is „csak” egy történet, vagyis a fikciónak is lehetnek mondanivalói és hatásai. Amit még feltétlen ki kell emelnie, Jessie karakterének nevét, hiszen a Lamb bárányt jelent, ami sok esetben az áldozat, de ugyanakkor a tisztaság és tökéletesség jelképe is. Bónusz pont, hogy bárányokon is pont kísérleteztek a vírus megoldását keresve.
Ez a regény nem mindenki könyve, de aki szeretne elgondolkozni arról, hogy milyen összetört, befolyásolható és elkeseredett az ember az élet nehéz helyzeteiben, és hogy ez milyen lehetetlen tettekre ösztönöz minket, azoknak ajánlom.
Már régóta tartozom ezzel a poszttal, és végre kész vagyok minden kategóriával. Ezentúl a felső menüsorban mindig elérhető lesz a folyamatosan frissülő TOP 10-es listám, és ha valaki kategória szerint szeretne tőlem ajánlót kérni, akkor egészen biztos lehet benne, hogy ezt a listát veszem elő.
A fantasy a fő lételemem, ebből olvastam a legtöbbet, és ezért is volt nehéz ezt a posztot összeállítani, mert annyi, de annyi jó könyvet olvastam, hogy folyton változtattam, mi hova kerüljön. Bár sokan a kalandozós/nyomozós, izgalmas fantasyt fogják itt keresni, és akad ilyen is a címek között, mégis olyan könyveket emeltem ki főleg, amiben volt valami extra, valami különleges.
Chloé Saunders nem akar mást az élettől, mint bármelyik tinédzser: esélyt arra, hogy befejezhesse az iskolát, barátokat találjon, és talán egy fiút is magának. Amikor azonban elkezd szellemeket látni, megérti, hogy az élete soha nem lesz olyan, mint a többieké. A figyelmét követelő szellemektől körülvéve Chloé végül összeomlik, és bekerül egy kisebb elmezavarral küzdő fiatalok számára fenntartott otthonba.A Lyle Ház először normálisnak tűnik, de ahogy Chloé sorra megismeri a többi ápoltat – a sármos Simont és gyanús, soha nem mosolygó bátyját, Dereket, a visszataszító Torit és Rae-t, aki túlságosan is szereti a tüzet – rájön, hogy valami különös, baljós dolog köti össze őket, amit nem lehet a szokásos „problémás a gyerek” viselkedéssel magyarázni. Ahogy együtt nemsokára azt is felfedezik, hogy a Lyle Ház sem egy a szokásos otthonok közül…
9. Laurell K. Hamilton: Bűnös vágyak (felnőtt, jelenleg 22 részes, végtelenített sorozat)
Olyan világban élünk, ahol a legfelsőbb bíróság döntése alapján a vámpírizmus megengedett. Ahol a halottkeltőnek lenni hétköznapi foglalkozás. Ahol a természetfeletti ügyeket a rendőrség különleges osztaga kezeli. Ahol mindennapos dolog, ha az ember zombikba, vagy patkányemberekbe botlik St. Louis-ban valaki vagy valami gyilkolni kezdi a város legerősebb, leghatalmasabb vámpírjait. A rejtély felderítéséhez a vérszívók kénytelenek külső segítséghez fordulni. Ő Anita Blake. A legdögösebb halottkeltő és vámpírvadász a városban: Azt hitte, már mindent látott, de ez az ügy még neki is okoz meglepetéseket.
Engelsfors. Egy apró, csodás kis város Svédországban, ahol hat lány épp csak elkezdte a középiskolát. Semmi közös nincs bennük – kivéve, hogy mindegyikőjükben ősi, ördögi erő lakozik. Az őszi szemeszter csak elkezdődött, amikor egy halott diákot találtak a suli egyik WC-kabinjában. Mindenki öngyilkosságra tippel. Mindenki, leszámítva a hat lányt, akik tudják az igazságot. Egy éjjel, amikor a hold kísértetiesen vörösen borítja be az eget, a lányok találkoznak a parkban. Nem tudják, hogyan és miért mentek oda, csak azt tudják, hogy szükségük van egymásra a túléléshez. Azt mondják, boszorkák. Egy ősi prófécia állítja, hogy ők a kiválasztottak. Ettől a naptól kezdve a gimiben már élet vagy halál a tét. És a lányoknak még sok mindent meg kell tanulniuk saját erejükről is. Az idő csak fogy. Valami vadászik rájuk, és ha nem ők találják meg előbb és pusztítják el azt, akkor ők halnak meg…
Amikor a visszautasítás visszaüt... vagyis inkább visszaharap.
Jordan élete szívás. A pasija, Michael, dobta őt, lefeküdt a fele sulival, aztán megölte magát. De most valahogyan a fiú minden este megjelenik az ablakánál, könyörögve, hogy engedje be.
Jordan nem érti, Michael miért vágyna éppen rá, de az ellenálló képessége lassan felmondja a szolgálatot. Mert végül is az élete - ami egykor az unalmas partik, értelmetlen egyéjszakás kalandok, és barátok, akikkel nem tudott azonosulni monoton sora volt - most abból áll, hogy egyedül iszik a szobájában, miközben arra vár, hogy a nap lenyugodjon.
Michaelt be kell hívni, hogy beléphessen a házba. És Jordannek csak egy mondatába kerülne...
Lisabeth Lewisnak van egy fekete lova, egy mérlege és egy új munkája: épp most nevezték ki Éhínségnek. Hogy lesz egy anorexiás, tizenhét éves, külvárosi lányból az Apokalipszis egyik Lovasa?
A világkörüli utazás a lovával Lisának menedéket nyújt az otthoni problémái elől, ami az éhséggel való folyamatos küzdelme és hogy ezt elrejtse a szeretteitől. Éhínség szerepe rákényszeríti, hogy olyan helyeket látogasson meg, ahol az éhség a mindennapok fájdalmas része, és hogy szembenézzen fenomenális erejének rettenetes következményeivel. Lisa vajon rájön, hogyan használja ezt a képességet - és megtalálja-e a bátorságát, hogy legyőzze a saját démonait?
Felettébb eredeti megközelítése az étkezési zavaroknak, a Hunger arról a küzdelemről szól, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a szélsőségek világában és fantasztikus elemeket használ, hogy feltérképezzen egy olyan témát, ami rengeteg tinédzser életét érinti.
Charlotte Usher gyakorlatilag láthatatlannak érzi magát az iskolában, és egy nap valóban azzá is válik. Nemcsak láthatatlanná, de halottá is. És mindez egy srác és egy gumimaci miatt.
Ebben a kissé gúnyos, néhol mégis szívszorongató történetben Tonya Hurley feltárja előttünk a láthatatlanságot, amit néha mindannyian érzünk, és hogy meddig vagyunk képesek elmenni, hogy végre észrevegyenek bennünket.
Amikor Dr. Luke Findley éjszakai műszakba érkezik a St. Andrew nevű kisváros kórházába, csak egy újabb apró sérülésekkel és családon belüli erőszakkal terhes éjszakára számít. Ehelyett találkozik Lanore McIlvrae-vel, aki örökre megváltoztatja az életét. Mert Lannynek múltja van…
Lanny McIlvrae senkire nem hasonlít, akit Luke valaha ismert. A nő története a szerelemről és az árulásról szól. Szerelemről és árulásról, amire nincs hatással az idő, ami örökkévaló, kivéve, ha Lanny démonai végre nyugalmat találnának. A kétszáz év alatt, amit a Földön töltött, úgy tűnik, mind a dekadencia, mind pedig az erőszak megkísértette, de ő végig hű maradt élete nagy szerelméhez. Egészen mostanáig.
Alma Katsu nagy kritikai visszhangot kiváltó könyve felejthetetlen történet a viszonzatlan szerelemről, ami nem csak megerősíti és nagy tettekre sarkallja az embert, de ugyanakkor el is vakítja és akár a teljes pusztulásba is vezetheti, hiszen a saját megváltásunkhoz vezető út megtalálásáért kizárólag mi magunk vagyunk felelősek.
"Ha valaha is el akarsz rejtőzni a világ elől, költözz egy kisvárosba, ahol mindenki névtelennek tűnik."
Ezt a tanácsod adja a tizenkét éves Ariella Montero, aki apjával együtt a New York-i Saratoga Springsben lakik, egy olyan házban, amit jobban kísértenek a titkok, mint az emlékek. A The Society of S az ő útját követi, ahogy délre megy Asheville-be és Savannah-ba, majd Floridába, ahogy rájön, hogy minden, amit a családjáról tudott, hazugság.
Amikor megtalálja az anyját, megtudja az igazat: Ariella kezdő tagja az S Társaságnak.
Az S a Sanguinistákat jelenti: egy környezetvédő szektát, akiket az erkölcs és az emberi jogok érdekelnek - habár éppenséggel mind vámpírok. Az S a szinesztéziával rendelkezőket is jelenti: egy olyan embert, aki képes a szavakat és a betűket színekkel érzékelni. Az S betű szerencsés talizmán Sarának, Ariella anyjának, aki olyan városok körül mozog, mint Savannah vagy Sarasota. De vajon Ariellának is szerencsét hoz?
Susan Hubbard könyve szövevényes, szépirodalmi misztikus regény, ami provokatív kérdéseket vet fel arról, ahogyan most élünk. Ariella narrációja egy olyan világba csábít, ahol találkozhat az olvasó a közöttünk élő másokkal: vámpírokkal, akik a különleges természetüket és a vér iránti szükségüket más-más módon kezelik, a vadállatiastól a közönséges emberin át egészen a tudományosig.
Hanna viszont nem vágyik másra, mint hogy szeressék. Hannának, akinek az elméje hallucinációkkal fertőzve, a gyógyszeres szekrénye tele pirulákkal, és a szekrénye tömve fodros, violaszínű ruhákkal, elege van abból, hogy mindig ő a kiközösített, a furcsa lány, a különc. Így elszökik a texasi Porteróba, hogy új otthonra leljen.
De Portero még különösebb város, mint Hanna sejti. Ahogy megpróbál beilleszkedni, olyan sötét titkokra bukkan, amik bármelyik normális embert megrémisztenének. Milyen jó dolog, hogy Hanna közelről sem normális. Amikor ez az őrült lány és egy még őrültebb város találkozik, csak két dolog biztos: Bármi megtörténhet és senki nincs biztonságban.
AMIKOR EGY EMLÉK FELENGED, A MÚLT SZIVÁROG KI BELŐLE
Mit tehet egy hétéves fiú, ha az addig nyugodt, vidéki életet megzavarja valami, ami nagyobb nemcsak nála, de az általa ismert felnőtteknél, sőt az általa ismert világnál is? Ami a világon túlról jött? Hirtelen elszakad a saját családjától, és egyetlen hely van ahová mehet, egy ház a földút végén. Ebben a házban három nő lakik, három nemzedék, nagymama, anya és lánya, akik sokat láttak és még többet tudnak. Ismerik a titkos utakat és lebegő járatokat, értik a halk szavakat és a néma igéket, jártak a földeken innen és a vizeken túl. Ők segíthetnek, csakhogy mint mindennek, a segítségnek ára van.
Neil Gaiman új regénye a gyermekkor varázslatát mutatja a felnőttlét karcos szemüvegén át, az ártatlanság elvesztését a tapasztalat párás tükrében, hírnevéhez méltóan egy olyan történetben, amely semmihez sem hasonlít.
Hogy akadtam rá:Úgy éreztem, itt az ideje bepótolni a klasszikus meséket.
Sorozat: Az Oz első része.
Úgy általában az egészről: Dorothy nagybátyjával és nagynénjével él Kansasben, szürke élete viszont váratlan fordulatot vesz, mikor egy tornádó felkapja a házával együtt és Ozban landol, egy mágikus helyen. Találkozik az Északi Boszorkánnyal, aki segítségül annyit mondd neki, hogy el kell mennie Ozhoz, a nagy varázslóhoz a Smaragdvárosba, ő majd haza tudja juttatni a lányt. Így hát Dorothy nekivág a sárga köves útnak, és kalandjai során több barátot is szerez, a Madárijesztő, a Bádog Favágó és a Gyáva Oroszlán személyében.
Igazság szerint – lehet, ez az én hiányosságaimat mutatja – ebből a meséből szintén nem láttam feldolgozást, csak talán gyerekkoromban valami színpadi darabot. (Ködösen rémlik csak már.) Annyit tudtam, hogy az ikonikusnak számító sárgaköves úton mennek hőseink, és hogy ki mit akar kérni Oztól, no meg a Nyugati Gonosz Boszorkány képe is lebegett előttem, szóval így mikor belekezdtem az olvasásba, kellemes meglepetés ért és végigizgultam a történetet, így felnőtt fejjel is, gyerekként pedig biztos, hogy még jobban imádtam volna.
Az Oz, a nagy varázsló is az egyik legmeghatározóbb mesekönyvek közé tartozik – idén nagyon sok feldolgozás várható belőle, köztük az Egyszer volt, hol nem volt sorozat is –, és sokan merítenek belőle ihletet, sokakat inspirál az életben, mégis fura módon Baum nem akart komoly, morállal rendelkező történetet írni, hanem valami szórakoztatót. És igazából ez is ez a mese, egy női főszereplős (ami akkoriban nagy csodának számított, Baum pedig pártolta a női jogokat) kis kalandregény a már megszokott mesés motívumokkal, amit kombinálva az amerikai tájakkal azt kapjuk, aminek Baum szánta, az igazi amerikai tündérmesét. (Érdekesség, hogy az alapihletet hozzá az Alice Csodaországban adta, de Baum valami könnyedebbet akart írni.)
Persze, attól még, hogy nem akar erős tanulságot építeni a történetbe Baum, még van a könyvnek mondanivalója. A mese a felnövésről és önmagunk elfogadásáról szól, és az élet nehézségeire gyönyörű párhuzam a sárgaköves út. Hőseink mind-mind vágynak valamire, és noha ezt egy varázslótól kérik, hogy mágiával teljesítse, nem tőle szerzik meg, hanem mindvégig bennük lapult az a tulajdonság, amire vágytak és a kalandjaik során ez csak még jobban fejlődött bennük. Habár a történet pozitívan ábrázolja, hogy igenis mindenért meg kell dolgozni, nem állít a gyerekek elé lehetetlen „majd egy kívánság mágikusan megoldja” dolgot, mégis a karaktereknek akad hibája – én valahogy nem ezt vártam a történet megoldásának –, és a saját önbizalomhiányuk egy akkora nagy akadályt jelent, hogy nem csak megkeserítette az életüket, de még a manipulatív embereknek is könnyed prédái voltak.
Ezen kívül azért persze mégis akad még karakterenként egy-egy elgondolkodtató dolog, hiszen mindegyik karakter (Madárijesztő, Bádog Favágó és a Gyáva Oroszlán) egy-egy fő tulajdonságot képvisel (intelligencia, empátia és bátorság) és el lehet azon töprengeni, vajon az olvasó melyiket tartja fontosabbnak, egyáltalán sorba lehet-e ezeket állítani. Dorothy és kutyája, Toto pedig a „nincs jobb hely, mint otthon” és a barátság/hűség témáját hozzák a képbe. De összességében mégis arról szól leginkább a történet, hogy az élettapasztalatok alapján fejlődünk, és hogy milyen megtalálni a célunkat az életben.
„A tudást a tapasztalat hozza meg, és minél tovább járkálsz a földön, annál több tapasztalatra teszel szert.”
Ami még érdekes lehet, hogy Baum rengeteget merített az életéből: Dorothy, unokahúga volt, aki korán meghalt, és az ő tiszteletére nevezte el így főszereplőjét. Emellett minden egyéb apróság is megtalálható az író életéből: kiskorában félt a madárijesztőktől, Ozt, a varázslót az édesapja vállalatának konkurenciájáról mintázta, sőt, egyesek szerint a madárijesztő legnagyobb félelme – ami egy lángoló gyufa – onnan ered, hogy Baum egyik előadása közben lángra kapott a díszlet, és leégett a színház. Baum porcelánt is árult, innen a porcelánország, a boszorkányukat és a halálukat pedig a boszorkányüldözések utáni kutatása inspirálta.
Bár egy könnyed és kedves mese ez – mindegy hány fej gurul el benne –, mégis elvarázsolt, és megértem, hogy az olvasók addig nyaggatták Baumot még végül még 13 kötetet írt hozzá. Talán sokan nem tudják – én biztosan nem tudtam róla –, hogy az Oz sorozat 50 darabos lett az évek során, (kb. lehet nem pontos adat) mert a kiadó másokkal is folytatta az írást Baum után. Mindenkinek tudom ajánlani, akiben ott rejtőzik még egy kisgyerek.
Kedvenc karakter: Nyugati Gonosz Boszorkány, Bádog Favágó
Ami kifejezetten tetszett: a Gonosz Boszorkány, Oz helyzete
Ami nem tetszett: -
A történet: 5/5 pontból
A karakterek: 5/5 pontból
A borító: 5/5 pontból
Kiadó: Puffin Chalk
Kiadás dátuma: 2013. július 11. (eredeti: 1900. május 17.)
Úgy általában az egészről: Isabel és Connor egy nyári táborban találkoztak, és miután összebarátkoztak úgy döntöttek, hogy e-mailben tartják a kapcsolatot. Connort egyedül neveli édesanyja, és bár a fiúnak nincs semmi különösebb problémája, mégsem elégedett az életével, főleg azért, mert nem tud beilleszkedni az osztálytársai közé, és nincsenek barátai. Ezt csak tetézi, mikor a barátnője szakít vele, miután rájön, hogy ő homoszexuális és csak próbaképpen volt Connorral.
Isabel a fiú ellentéte, harsány, életvidám személyiség, bár a családja éppen szétesőben: édesanyja a munkába temetkezik és más nem is érdekli, apja pedig a munkanélkülisége okozta lelki sérelmeket alkohollal kezeli. Isabel bátyja drogfüggő és ki-bejár a rehabokról, nővére pedig már a saját családját építi feleségével, ezért a lány úgy érzi, kevesebbet foglalkoznak vele. Talán ezért is ragaszkodik Isabel annyira Trevorhoz, a zenész pasijához, aki szörnyen bánik vele, de a lány úgy érzi, legalább valaki törődik vele. De mégis van valami fura Isabelben, amit ő maga sem tud megmagyarázni, néha túl sok energia járja át, amit muszáj valahogy levezetnie, ami általában őrült dolgokhoz vezet, néha pedig alig van kedve élni.
Alig vártam, hogy Amy Reed újabb könyvét a kezembe vegyem, mert két regénye után abszolút beleszerettem az írásmódjába, és továbbra sem okozott csalódást. Reed megszokott egyszerű, de szívbemarkoló fogalmazása itt is ugyanolyan hatást nyújt, mint eddig: őszintén tárja elénk átlagos tinédzserek életét és problémáit úgy, hogy az érzelmek kiszivárognak a lapokról és bekúsznak az olvasó bőre alá. Ezen az a tény sem változtatott, hogy ez a könyv levélregény – amivel olyan ritkán szoktam találkozni –, és nem érződött erőltetettnek vagy hihetetlennek, hogy két fiatal e-mailben ezekről és így beszél. A levelek teljesen jól átadták a karaktereket és bár nem cselekményközpontú a történet, és nem is nagyon meglepő, attól még igen kellemes olvasási élményt nyújtott.
Mivel ez a karakterekre épülő regény, ezért pont ők lehetnek a vízválasztók az olvasók számára. Sok külföldi kritikában kifogásolták, hogy Isabel és Connor nem szerethetők, és tényleg ha valaki nem szeret hibát hibára halmozó, nem tökéletes karakterekről olvasni, akkor ez nem lesz a kedvenc regénye. Isabel és Connor bár szeretik egymást, mégis folyton megbántják a másikat, vétenek hibákat, amikből később tanulnak, röviden: emberi karakterek, akiknek a saját gondjaik a legfontosabbak a világon. Bár pont ez is központi téma: mit lehet kezdeni a fájdalmunkkal és a problémáinkkal? És a többi emberével? Eltörpül-e a mi gondunk a többiekéhez képest vagy nyugodtan fájhat a saját bajunk, attól még nem leszünk szívtelenek? Connor például járt a világ szegényebb tájain önkéntesként és rosszul érzi magát, hogy ő nem éhezik, van ház a feje felett, és mégis úgy érzi, hogy nem teljesen boldog, és ugyan, hogy panaszkodhatna, ha másnak még rosszabb. Ezzel szemben Isabel érzelmei olyan erősek – a betegsége miatt –, hogy hiába látja mások fájdalmát, a sajátjától nem tud rájuk koncentrálni. Végül is azért a regény üzenete az, a két szélsőség között, hogy nyugodtan foglalkozzunk a saját bajunkkal, mert nem jó, ha elnyomjuk – ezt teszi Connor, aki mindig mindenkit maga elé helyez –, de ne feledkezzünk meg közben másokról.
Isabel és Connor két különböző szélsőséget mutatnak be, mégis mindkettejükben akad hasonlóság, és ezzel játszik ez a regény. Mindketten magányosak, és ezért vágnak bele újra és újra rossz kapcsolatokba, Isabelnél pedig ez kiegészül azzal, hogy néha nem érzi magát élőnek. Ám míg Isabel egyre jobban elzárkózik mindenkitől, mert ebben látja a megoldást, addig Connor pedig minél több emberrel akar jóban lenni és segíteni rajtuk.
Connor oldalán a már említett „érzelmi elnyomást” látjuk, mivel annyi gondja van mindenkinek az életében, ezért nem akar sosem még több problémát jelenteni nekik, így elnyomja a saját rossz érzéseit, ami azért a regény végére kiütközik. A családja pedig az egyedülálló szülőket mutatja be, és attól még, hogy az édesanyja szereti Connort, még így is a munkájába temetkezik és néha több bort iszik a kelleténél. Connor pedig meg is jegyzi, hogy talán azért látjuk meg a hibákat a szüleinkben, hogy abból is tanuljunk.
Isabel igazából a főszereplő, hiába van félig Connor szemszögéből a történet, a fiút is Isabel határozza meg, és a lány betegségéről szól igazán ez a regény. Tökéletesen bemutatja a bipoláris zavart, és akit kicsit is érdekel a téma, annak csak ajánlani tudom. Bár nincs az elején kibetűzve, hogy mi Isabel gondja, aki egy kicsit is jártas a témában a harmadik levélnél már felismeri a jeleket. Szívszorító végignézni Isabel depressziós, halállal foglalkozó epizódjait, amik a mániákus epizódokkal váltakoznak, ami leginkább aktív szexualitással és rémes döntésekkel jár, amik után Isabelben felötlik a gondolat, hogy mivel érdemelte ki, hogy ennyire önpusztító. Ugyanakkor Isabel szálán hangsúlyos a felnövés témája is, nemcsak azért, mert elveszít egyfajta naivitást, de a betegsége miatt el kell fogadnia, hogy örökre megváltozott, és ez egy kicsit sarkítva mutatja be, milyen a felnövéssel járó változást is.
A történet végét egy picit összecsapottnak éreztem, mert míg az egész regényen át lassan csorog a történet, a végén az elkerülhetetlen drámai pont nekem túl rövidre sikerült, és bár érzékletesen van megírva, mégsem tudtam sírni rajta. Bár a végét lehet tökéletesen lezártnak tekinteni, nekem mégis az az érzésem támadt, hogy ez csak átmeneti megoldás, és ahogy az életnek sincs vége, úgy ennek a történetnek sem, az olvasó fantáziájára bízva a szereplők sorsát.
Amit feltétlen ki kell emelnem az az LGBT ábrázolás a könyvben. Nekem sem volt egyértelmű, de utána olvastam, és Amy Reed a biszexuálisok táborát erősíti és egy interjúban megjegyezte, hogy ahol felnőtt ez olyan természetes volt, hogy ezért van minden könyvében LGBT szál. Itt Isabel oldalán a nővére, Gennifer leszbikus és az ő feleségének, Karennek kellett a homofóbokkal – és a családja ellenszenvével – szembenéznie gyerekkorában. Connor oldalán ott van Jeremy, aki szintén meleg, és a karaktere tökéletesen lerombolja a „lányos melegfiú” karakter káros sztereotípiáját. Noha a regény nem kezd el prédikálni, felhoz jó pár példát arra, úgy mint a divat biszexuálisok, amik károsak az LGBT emberek számára, és bemutatja, hogy mi lenne a helyes hozzáállás a nem heteroszexuálisokkal szemben – emberségesség.
A Crazy egy tökéletes ifjúsági regény kicsit keményebb témákkal, és noha az egyik főszereplő mániákus depressziós a könyv nem nyomasztó, hanem reményt adhat mindenkinek, aki ezzel a betegséggel vagy önmagával harcol.
Kedvenc karakter: Isabel
Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló, LGBT ábrázolás
Ami nem tetszett: -
A történet: 6/5 pontból
A karakterek: 5/5 pontból
A borító: 4/5 pontból
Kiadó: Simon Pulse
Kiadás dátuma: 2013. május 21. (eredeti: 2012. június 12.)
Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között, és később rájöttem, hogy a kedvenc íróm írta álnéven.
Úgy általában az egészről: Melanie tíz éves, és bár nem emlékszik, hogyan került a bázisra, szeret ott élni. Minden reggel katonák szíjazzák a székébe és miközben fegyvert fognak rá, elviszik a tanterembe, ahol mindenféle érdekes dolgot tanulhat a világról. Bár Melanie-nak az az érzése van, hogy amit leadnak tananyagot a tanárok, nem biztos, hogy pontos, mert 30 évvel ezelőtt valami szörnyűség történt a földön, amit bár ő maga a saját szemével még nem látott, de hallott történeteket szörnyekről, az éhesekről, akik embereket esznek. De Melanie boldog, hiszen ott van a kedvenc tanára, Miss Justineau, akit annyira szeret, mintha az anyja lenne, és el is határozza, hogy bármi áron megvédi őt. Egyedül az ébreszt aggodalomra okot Melanie-ban, hogy jó pár gyereket az osztályból kivisznek a folyosó túloldalán lévő ajtón és sosem térnek vissza.
Igazság szerint elsőre elkerültem ezt a könyvet, mert urgh… zombik. Magával a témával nem lenne bajom, de bármi, amit olvastam/láttam elég gyengének bizonyult, és semmi kedvem nem volt egy újabb csalódásra. Aztán teltek a hónapok és sikerült rájönnöm, hogy M. R. Carey nem más, mint Mike Carey, az én abszolút kedvenc íróm, aki inkább képregényekre szakosodott, ezért mindig örülök, ha egy regényét tarthatom a kezemben.
Fura regény ez, és nem is tudom tényleg, hogyan írjam le. Úgy éreztem, mintha három különböző könyvet olvasnék, és ez itt most nem negatív jelző. Az első részben Melanie narrációja dominál, ami egyszerűen szívfacsaró, hiszen egy tíz éves lány gyermeki ártatlanságán keresztül látjuk a poszt-apokaliptikus világban működő katonai bázist és vele az emberek kegyetlenségét és az erőszakot. De Melanie-nak természetes, hogy úgy bánnak vele, mintha nem lenne ember, és hogy fenyegetik és hogy lehordják mindennek, mert egész életében nem ismert mást. Ezért is olyan könnyű Melanie-t megszeretni és neki szurkolni, és valahol úgy érzem, jól tette Carey, hogy az egész világot először a kislány szemén keresztül mutatta be, és észrevétlenül állított minket a „jó” oldalra. Noha később több szemszögön át látjuk a történetet, mégis úgy érzem, hogy ez a regény javarészt Melanie története, ezért is kezdjük vele a karakterek közül az ismerkedést.
Aki esetleg olvasta a The Unwritten Carey tollából, azt tudhatja, hogy az írót mennyire érdeklik a történetek és az emberiségre kifejtett hatásaik. A könyv első felében ez nagyon hangsúlyos, hiszen Melanie meséken, mondákon, mítoszokon, könyveken át ismeri meg a világot, és valahogy úgy érezzük, hogy Melanie-nak van igaza, míg a többi karakter elfelejti mi az az emberségesség, a remény és sokszor a helyes utat sem találják az életükben. Míg a többiek elveszettek Melanie történetekkel vonja magát körbe, ő lesz az összes görög hős, ő Pandóra, akit úgy teremtettek az istenek, hogy kinyissa a szelencét, és az elején ő a toronyba zárt hercegnő.
A történet egy része Melanie énkereséséről szól, és mondhatnánk, hogy egy átlagos felnőtté válásról szóló regény, hiszen Melanie egy naiv, ártatlan kislányból lesz az, aki megpróbálja megmenteni a világot. Melanie, ahogy az utazása során felfedezi a világot az összes jó és rossz oldalával maga mögött hagyja a tehetetlen hercegre váró hercegnő képét, és ő lesz a hős inkább.
Bár a regény nagy részét átszövik a tündérmese elemek és hasonlatok, és ezért hívhatnánk egy zombis modern mesének is, mégis Pandóra története a központi elem, a címét is innen kapta a könyv. És habár Melanie a fő Pandóra alak, hiszen már-már önpusztítóan kíváncsi, mégis a többieket is Pandóra-félének írja le Carey.
„Nem csak Pandórában rejtőzött ez az elkerülhetetlen gyengeség. Úgy tűnik, mindenkit így teremtettek, hogy néha rossz vagy hülye dolgokat tegyenek.”
A könyv második fele egy akciódús zombi elől menekülős regény, ami engem teljesen meglepett a kezdeti érzelmes-gondolkodós vonulat után, és a könyv nagy részét ez teszi ki. Nincsenek itt nagy csavarok, a megszokott túlélős regény hangulatát kelti ebben a részben, de minden mondatát imádtam, és nagy szerepe volt ebben a karaktereknek.
Melanie mellett a többi főhősünk is teljesen kidolgozott és emberi. Érdekes megjegyezni, hogy a két nő, Dr. Caldwell, a főorvos és Miss Justineau, akiket Melanie az első fejezetekben kedvesnek lát, pont, hogy nem azok, és mindkét karakternek szörnyen sötét oldala van, míg a katonák és vezetőjük, Parks ennek szöges ellentéte: Melanie utálja őket, és később kell rájönnie, hogy helyén van a szívük.
Először kicsit furcsálltam is, hogy mennyire részletesen tudjuk meg a karakterek múltját, és erre vajon miért van ekkora szükség, de a végén megértettem. Noha ez a történet egy poszt-apokaliptikus világban játszódik, az apokaliptikus esemény miértjére és hogyanjára nem derül fény, és a diktatórikus államot se látjuk, csak hallunk róla, egészen egyszerűen azért, mert nem számít. És itt jön be a karakterek részletessége: Ez a regény inkább karakterdráma egy szélsőséges környezetbe helyezve. Hiába vannak zombik, hiába van a kihalás szélén az emberiség, a legtöbb karakternek átlagos problémái vannak: Gallagher megpróbál kitörni az abuzív és alkoholista családjából és a romokban heverő életéből, Miss Justineau szörnyű titkot rejteget, és Dr. Caldwell és Parks pedig maguknak igazolják a rettenetes dolgokat, amit tettek.
A könyv persze horror és akad benne pár gyomorforgató jelenet, például élve boncolás képében, de az igazi horror az, hogy az emberek mire képesek. A kegyetlenség, embertelenség, amit azzal igazolnak, hogy csak így tudnak túlélni az igazán hátborzongató dolog itt, és bár a zombi fertőzés itt talán enyhítő körülménynek tekinthető, de igazából nem az, hiszen ezzel csak azt mutatja be Carey, hogy bármilyen háború idején mivel áltatják magukat azok az emberek, akik rossz döntést hoznak. A regényben látjuk, hogy nem is olyan sok különbség van a túlélő emberek, a bűnöző törzsekbe verődöttek és a zombik között, valahol mind elfelejtették mit jelent embernek lenni és talán ez a legnagyobb bűn, amit el lehet követni, és a zombiknak legalább nem volt választási lehetőségük.
A poszt elején említettem, hogy úgy éreztem, többfajta könyvet olvasok egyszerre és a harmadik pedig a végén jött elő, és ott nyert minden értelmet. A befejezés olyan Mike Carey-s és már annyit olvastam tőle, mégis meglepett, és annyira hatással volt rám érzelmileg, hogy azóta is ezen rágódom. A vége miatt értettem meg miért kellett ilyen részletesen megismerni a karaktereket, és hogy miről is szólt igazából a történet.
Ez a regény nem más, mint egy vezeklés története. Négy szereplő, akiknek kisebb-nagyobb bűnök vannak a lelkiismeretén útnak indulnak, és ennek az útnak nem a túlélés a lényege, hanem a megbocsátás és a vezeklés. Melanie, aki ellen mind elkövettek valamit elfogadja/megszereti őket és ahogy a karakterek viszonya változik Melanie-val úgy jönnek rá arra, hogy mit is tettek igazából, és a végén mindenki elnyeri a méltó jutalmát vagy büntetését.
A The Girl with All the Gifts egy kegyetlen, erőszakos modern mese köntösbe bújtatott történet a bűnökről és a bűnhődésről, arról, hogy mit jelent embernek lenni, és hogy mindig van remény, még ha az oda vezető út nagyon sötét is, és közben felveti a kérdést, vajon érdemes-e megmenteni az emberiséget.
Kedvenc karakter: Melanie, Gallagher, Parks, Miss Justineau
Ami kifejezetten tetszett: a zombik magyarázata, a mondanivaló, A VÉGE
